A Magas Tátra csúcsain

5

A kép Solymáron, a Paprikás-patak völgyében található nagy tisztáson készült 2017-ben. Ekkor már csak a szőrös gyerekünkkel jártunk kirándulni. A többi képen látszik, hogy többször is bejártuk a völgyet, megcsodáltuk a vízesést, és a tisztáson az emlékkő köré ültetett három fácskával együtt nőttek a gyerekeink. A legrégebbi fotó 2003-as, a következő 2005 őszén készült, aztán, ahogy nőttek, 2009-ben már csak kettesben sétáltunk végig a patak mellett, aztán 2012-ben ismét öten. Remélhetőleg nemsokára az unoká(i)mat fogom arra vinni. Viszont elszomorító, hogy az évek során nagyon rossz állapotba került a sétaút, töröttek a hidak, elhanyagoltak a piknikezőhelyek, remélem, az erdőgazdaság felismeri, hogy ezt a népszerű helyet gondozni kellene.

5

Számomra a hordozás azt a bizonyos plusz egy kezet jelentette, ami mindig hiányzik. Egyszerre jelentette a szabadságot és az édes terhet, végtelen rugalmassággal alkalmazkodva mindig az aktuális kihívásokhoz. Mindegy, hogy a mindennapi jövés-menés vagy esküvői buli, hogy picibaba vagy öntudatos kisgyerek, első baba, vagy sok tesó, altatás vagy kirándulás, a kendő volt a biztos pont, a megnyugtató válasz, hogy bármit meg tudunk oldani. Hálás vagyok az összes pillanatért, amit összebújva tölthettünk benne, hogy az anya-gyermek egységünk sokkal tovább kapott megtartó támogatást a hordozáson keresztül. Kötődés, könnyedség, szépség- nekem ezt jelentette és jelenti már örökre.

1

2014-ben született a fiam, és a hordozás szinte azonnal megtalált minket, bár akkor még alig tudtam róla valamit. A legelső eszközöm egy barna rugalmas kendő volt, már nem is emlékszem, hogy kitől kaptuk. Talán egy hetes lehetett Gellért, amikor először beletettem, és annyira megszerettük a kendőzést, hogy onnantól szinte mindenhová azzal mentünk. Aztán hamar nehéz lett az elöl hordozás, így szövött kendőre váltottunk, megtanultam hátra kötni, és onnantól nem volt megállás, a hordozás életforma lett. Ezen a képen már egy éves múlt a kisfiam, épp a Kamaraerdőn kirándultunk egy ismerős anyukával, és a Nagyréten letettük a gyerekeket, hogy kicsit totyogjanak a fűben. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor újra felvettem, hogy hazainduljunk. Épp feszesre húzom a kendőszárakat a batyuhoz, Gellért pedig láthatóan rutinosan tűri a hátamon a procedúrát. Bár azóta már eltelt bő 10 év, és nincsenek konkrét emlékeim a hazautazásról, de fogadni mernék, hogy mire a villamoshoz értünk a rétről, addigra már aludt is.