Angyalisziget. Ez a sziget a Ráckevei-Soroksári dunaágon helyezkedik el és kb. 550 db épített nyaralónak ad otthont, így a folyószakasz egyik legnagyobb lakott szigete. Egyik igen kedves barátom Barnus pedig ezen a szigeten él. Ő egy igazi Tarzan itt. A nagy vadász. És persze a legnagybb hohoho akit ismerek. De nem az üldögélős fajta, hanem a vérbeli ragadózó. Legyezőbotjával szinte mindig sikeres. Zenész is és zenekarának mi lehetne más a neve mint a Peca. Nyaranta, de van úgy, hogy más évszakban is meglátogatom mert nagyon szeretem az itteni hangulatot és persze őt is és még a többi barátot akit rajta keresztül ismertem meg. Ez a romantikus vizi világ csak csónakkal megközelíthető és az elszigeteltsége okán itt az ember visszarepül az időben egyenesen a természet lágy ölébe. Szuper jókat lehet itt evezni, fürdeni, horgászni vagy csak úgy megfigyelni a természet működését. A vadvilág burjánzik és minden a legszebb valójában él. A sziget mindkét oldala csodás, az egyik a napkelte a másik a napnyugta miatt... ezekben az időszakokban a legszebb. Irigylésre méltó aki itt él és ezt minden nap élvezi. Gyakran látogatjuk meg a környező szigeteket is amik sokkal apróbbak mint mondjuk ahol Gábor barátunk szokott nyaralni az Opera-szigetet. Ez olyan keskeny hogy a telke elölről és hátulról is vízparti.
Közben pedig a folyó ami elterül körülötte már majdnem a nagy Duna szélességével bír.
Nagyszerű az is hogy itt a zsilipeknek köszönhetően lassú a víz és árvízre sem kell készülni.
Remélem még sokáig ilyen marad és élvezhetjük ezt az ősi világot!
Az angyali Angyali

Dátum
2021
Feltöltő
Helyszín
Angyalisziget, Magyarország
Gyűjtemény
További történetek

2022 májusában összeszokott kis csapatunk most keleti irányban indult meg a hegyek felé. Célunk egyik kedvenc elfoglaltságunk gyakorlása és ez nem más mint a sziklamászás. Herkulesfürdőről már sokat hallottunk de eddig még nem volt szerencsénk hozzá. A Romániában található helység nem csak a környező szép hegyekről és völgyekről nevezetes hanem arról is, hogy itt termálforrások színesítik a tájat. Egy hosszú hétvégére ékeztünk, szállásunk egy kis panzió volt a völgy oldalában. A vadregényes tájban elhelyezkedő mászóhelyek mellett igen szépséges és változatos építészeti jelenségeket is láthattunk. A vasútállomás épülete például neoreneszánsz stílusban épült és úgy néz ki mint egy kastély részlete. Több ilyen fenséges épület is van a környéken sajnos eléggé leromlott állapotban. A monarchia-beli pompán túl azonban újszerű és fura épületek is tarkítják a tájat ami elég kontrasztos így egybevéve. Mászókalandokból a legérdekesebb volt a közeli egyik hatalmas vízesés melletti sziklafal ahonnan fantasztikus panoráma tárult a völgyre mászás közben. Minden este felkerestünk egy egy termál forrást is amik ingyenesen igénybe vehetők minimális kiépítettséggel. Több olyan is volt ami közvetlen a folyóparton volt és így szinte csak egy kőrakás választotta el a meleget a hideg víztől. Ezekben óriási élmény elfáradva elnyújtózni egy jó sportos nap után egy medve nevű helyi sörrel a kézben. Igazi szabadság érzés ez.

2021 augusztusában a járványhelyzet miatt egy évvel eltolva a repjegyeket átfoglalva tudtunk elutazni kislányommal Majával Görögország egyik csodálatos szigetére Santorini-re. A sziget a nyári időszakban a legforgalmasabb azonban most egész élhetőnek tűnt az emebersűrüség, valószínűleg még a járvány utóhatásainak következtében. Mondjuk így sem tudtunk már motort bérelni, de mint megtudtuk nagyon jó a buszhálózat és így az ottlétünk alatt ezt választottuk fő közlekedési eszköznek. Valóban csodás látványokban volt részünk mert a sziget tulajdonképpen egy vulkáni kaldera ami nyugat fele tekint ezért szinte minden nap fantasztikus naplementékben volt részünk. A sziget minden szegletét bejártuk és felfedeztük az összes strandot és látványosságot. Szállásunk a sziget közepén elhelyezkedő kempingben volt ezért innen mindenfele el tudtunk indulni. Nagyon tetszetős sétákat lehet tenni a kalderán is élvezve a 2-300 méteres magasságot, van egy torony szikla is amire nem túl könnyű a felmászás. Persze a központi kis vulkáni szigetet sem hagytuk ki és egy hajótúra során szép sétát tehettünk rajta valamint egy a tengerben lévő termálvizes fürdőhelyet is kipróbálhattunk. Összességében egy kiváló hetet töltöttünk itt kiélvezve a hely összes adottságát!

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

A Serketánc tábor a kedvenc táborom. Ez egy moldvai és gyimesi népzene és néptánc körül forgó hagyományőrző családi rendezvény Makkoshotyka mellett az Ambrozsoky tanyán, amire 2020-ban kaptam először meghívást. Azóta minden nyáron visszajárok és várom egész évben. A közösségi érzést, mint olyat, és a magyarságoz való tartozás ez az esemény adta meg nekem eddigi életem során leginkább. Itt organikusan, szabadon élhetem meg a néptáncot és a népzenét. Itt a hagyomány nem bemutatók díszruhában, hanem valós öröm és együttlét. Mesék, csujjogatás, kacagás a körtáncban, hajnali énekek, reggeli kávé mellett is furulyaszó, ebédlősátorban koboz hang, és éjszaka előbújó rezesek. Az ember itt nagyon elfárad, mert nappal zenélni-táncolni-énekelni tanul, mesét hallgat, kézműveskedik, segít a háziaknak, gyógynövénytúrára megy, falat mászik, este pedig koncertet hallgat, és hajnalig táncol énekel, s a bátrabbak zenélnek is. Ez az a hely, ahol tényleg ott van minden generáció. Kisbabáktól agastyánokig. És lás csodát jó együtt. Máris hiányzik ahogy írok róla...

Az egyik leggondtalanabb családi nyaralásunk volt, amikor anyával és az öcséimmel Montenegróba utaztunk, a kotori öbölhöz. Busszal mentünk, és már az első este megvolt a kaland: vacsora után derült ki, hogy a csapvíz nem iható, úgyhogy éjjel le kellett sétálnunk a benzinkútra vodkáért, megelőzve a későbbi rosszullétet. (Sikerült.) A többi nap nyugalomban telt, kirándultunk, hajóztunk, felfedeztünk pár közeli várost.

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

A történetemben a tengert képletesen értem: számomra a látványa, szaga, érzete mindig a szabadság zsigeri élményével párosult. Épp ezért minden utazás, ahol a szabadságot akármilyen formájában is megélhettem, az tengerszép volt. Így történt ez 2021-ben is, amikor egy hat hónapos kasseli kutatói ösztöndíj elnyerése jelentette a felszabadulást a munkahelyi, családanyai, házastársi kötelékek alól, és egy olyan hosszú intellektuális énidőt biztosított számomra, mint soha előtte, s azóta sem. (Bár a hat hónap a Covid miatt négyre zsugorodott, az ösztöndíj értékéből ez nem vont le, csak a vállalás teljesítését nehezítette meg.) A lakáskeresést nagyban megnehezítette, hogy az akkor igen fiatal kutyámat nem akartam Magyarországon hagyni. Ez volt életem első ilyen hosszú autóútja: előtte nagyon izgultam, de ahogy átléptük a határt, végtelen nyugalom szállt meg. Az osztrák és német vezetési kultúra simasága, a kutyám szolidáris szuszogása a hátsó ülésről, a zenehallgatás feledhetetlenné tette az 1200 km-t. (Regensburgban megszakítottuk az utat, ami kiváló döntés volt, csodás kutyás hotel a központban, esti séta a Duna-parton…) Aztán másnap kora délután percre pontosan érkeztem leendő lakhelyünk elé. Végül a hely kiválasztása a lehető legjobban sikerült, irtó jó fej főbérlőkkel, lakókkal, pár percnyi sétára a város egyetlen olyan és mellesleg a legnagyobb, legcsodálatosabb parkjától, a Karlsaue-től. Naponta sok-sok órát töltöttünk itt; a több száz éves fák, kutyák és gazdáik kedves ismerőseink lettek. A fotókon látható a park, a búcsú pillanatai és az autó, a kispirosnak nevezett matuzsálem korú Suzuki, amely egyszer sem romlott el a több ezer kilométeren, és amely lehetővé tette számunkra a szabadság teljes megélését: a számtalan kirándulást, barangolást a környékbeli erdőkön-mezőkön. Annyi könyvet, ajándékot, bolhapiacon vásárolt és lomizott tárgyat hoztam magammal, hogy a kutyámnak alig maradt hely. Így ért véget közös utazásunk, s akkor megfogadtam, és hamarosan sort is kerítek rá, elmegyünk, mi ketten, az egyre viseltesebb kispirossal, bár, ha rövidebb időre, a tengerhez is.

Tavalyelőtt télen, karácsony előtt elmentünk kirándulni Hűvösvölgybe a barátaimmal. Szokásunkhoz híven a végén beültünk melegedni és forralt borozni egy kis kocsmába. A kamerám is alkalmazkodott a hideghez és bepárásodott az objektív. Ezáltal gyönyörűen összefolytak a színek és a fények a képen. Gyerekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez a fotó meghozta.

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

7 éves koromban kaptam a nagyapámtól egy Minolta Hi-Matic F, félautomata gépet (technika: Minolta Hi-Matic F / Forte 100). Életem első tekercsét egy agárdi nyaraláson lőttem, 1992-ben. Hullámpala tetős ház, a pokróc mintája, a szomszéd kutya a fűben, anyám és húgom a ház előtt, apám újságot olvas, nagybátyám arca alulnézetből. Az egyik kép a Velencei-tó felé útközben készült: kiszálltam, a Daciát akartam lefényképezni, de ott van az autóban a család is.

Első romantikus ajándékom a páromnak, egy gombatúra vezetés volt. A Blunck Réka humánökológussal, PDC okleveles permakultúra kerttervezővel, az ELTE Permakultúra tantárgyának oktatójával és Werlein Anna biológussal, okleveles gombaszakellenőrrel vettünk részt a vezetésen kb. 15 fő társaságában, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Már az odajutásunk is kalandos volt, egy közös chatcsoportban beszéltünk arról mégis hogyan és miként lehetne stoppolni a gombatúrára, amíg egy kedves kortárs táncos lány felajánlott egy helyet a kocsijában. A gombatúra egy esős napon vette kezdetét, szerencsénkre csak a séta elején és végén esett az eső és még medvehagymát gyűjteni is maradt időnk. Az erdőben mint megtudtam számos gombafajta létezik, közülük van olyan ami csak festésre jó (Tintagomba) és olyan is található köztük ami egész évben nő (Júdásfülgomba) és ehető is. A gombatúra szerintem egyszerre volt vicces és romantikus esemény, mindig büszkén lehetett mutatni egymásnak ki épp milyen gombát talált, közben pedig fel lehetett fedezni a természetet. A terep a számomra azelőtt szintén ismeretlen volt, de az Ökokert Permakultúra munkatársai Anna és Réka nagyon jól kalauzoltak minket benne. Számos ehető vadnövényfajtát is megismerhettünk és begyűjthettünk a medvehagymán kívül. Volt aki végigfalatozta a kirándulást. Mikor kérdeztem Rékát, hogy csak a sétákból tartja-e fent magát az Ökokert, azt válaszolta, hogy nem kertépítést és szaktanácsadást is vállalnak. Tehát ha valaki permakultúrás gazdálkodásba szeretne kezdeni, ők segítenek neki a kezdetektől a tervezéstől a kivitelezésig és akár utólagos szaktanácsadással is segítik a munkáját. Számunkra nagyon jó volt látni, mennyire sok tudást rejt az erdő, a barátom aki diákként cserkészkedett persze egy részét már ismerte ezeknek. A mai napig az egyik legjobb randimként gondolok vissza erre a gomabtúrára. A barátaim körében is folyamatos a gombák iránti rajongás, volt olyan akikkel megosztottam a tudást.

Rajongok a 80-as 90-es évek sci-fi filmjeiért. Talán generációs adottság, de egyébként is van egyfajta játékos báj a tikkasztó, nyári szünidőben repetitív játszott, kissé túlfüstölt filmjeleneteknek, ahol például Marty Mcfly rátapos a DeLorean gázpedáljára Nike sneakerében. Mikor ez a fotó készült épp anyósomhoz tartottam Nagyvisnyóról Csernelybe, az egyetlen rozoga műúton, ami elvezet Borsodba. Imádott Nissanom aznap sem hagyott cserben. Boldogan robogott alattam, mert ritkán fordul elő, hogy kettesben vágunk neki a 25 perces minitripnek, ráadásul novemberben, a bükk aljánál felszívni ezt a melankóliával fűszerezett horizontot, lenyűgöző élmény. Ahogy elértem a falu végét megindult a zivatar is. Nem tudtam miért, de megálltam az út szélén, kitettem a vészvillogót és elindultam a kamerával az úton. A kanyarból visszatekintve olyan érzésem volt, mintha hirtelen megváltozott volna a tér és az idő is. Kissé bal oldalra billent járgányom úgy festett a tájban, mintha oda teremtették volna, épp olyan csálén a csigáktól enyves gyepre az út ívére. Ugyan nem volt magányos óriásplakát a háttérben, mint Hill Valleyben a prérin, de nem is kellett az oda. Számomra így idézte meg az érzést, mintha valóban átrobbantam volna a múltba. S bár az ég, a levegő, még a fű illata is olyan volt, mint máskor, mégis tele volt porózus semmittevéssel, amit korábban még nem tapasztaltam. Örömmel kattintottam párat, majd elindultam visszafelé. Emlékszem, hogy közben a járgányomra gondoltam, hogy vajon, ha úgy tekintenék rá, mint egy időgépre, milyen utazást képzelnék el? Hol látnám magam viszont? Lelki szemeim előtt egy dús repcemező villant fel, végtelenbe nyúló ultramarin jegenyékkel, habzó felhőkkel, ahol nincsenek utak, villanyvezetékek, még eső sincs, csak a lebegő palaszürke autó, rajta a kopott rendszám BWM411. Én fűszállal a számban landolnék, körülöttünk a citromos puhaság. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom, snitt vége és mi folytattuk utunkat Csernelybe.

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

Az Azori-szigetek Portugáliához tartoznak és vulkanikus eredetük miatt sok helyen geotermikus tevékenység zajlik rajtuk folyamatosan. A legnagyobb sziget San Miguel ahol rengeteg termál forrás található és több helyszínen is megfigyelhető, ahogy gőzök és gázok törnek elő a mélyből. 2017 őszén látogattam meg a szigetet egy szervezett kirándulás keretében. A túra célja a sziget körbejárása, az érdekességek meglátogatása és az egyik vizes kanyonjának az úgynevezett kanyoning sport általi leküzdése amely magában foglal némi kötéltechnikát és bátorságot mert helyenként nagy magasságból kell az alant lévő vízbe beleugrani vagy éppen leereszkedni a víz mennyiségétől függően. A sziget valóban csodálatosan burjánzó növényvilággal. Virágokból soha nem láttam még ennyit egyszerre...szinte már már "zavaró" volt a tömény virágillat. A táj pedig igencsak vadregényes, hegyek-völgyek által szabdalt dzsungel tavakkal, kisebb patakokkal, vízesésekkel. Imádnivaló itt a túrázás. A túraszervezők nagyon alapos munkát végeztek, így minden pillanatot kiélveztünk az ottlétünk alatt. Voltunk teaültetvényen, vadonban lévő fürdőben, óceáni melegforrásnál, tehenészetben, kráterstrandon, egy 1000 méternél magasabb csúcson és sikeres bálnalesen is. Egy hét alatt annyi élményt gyűjtöttünk, hogy egy hónapnak érződött inkább ez az időtartam. A társaság is nagyszerű volt, többekkel a túra után is megmaradt a kapcsolat.

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

Egy barátunk invitálására érkeztünk Tenerifére amely Spanyolországhoz tartozik és vulkanikus eredetű sziget az Atlanti-óceánon. Célunk az egyik kedvenc hobbink a sziklamászás gyakorlása a szigeten. Sok lehetőség van, főleg völgyekben alacsonyabb sportutakon, de a magasabban lévő részeken több kötélhosszas mászásokra is van lehetőség. Barátunknál megszállva indultunk neki minden nap, hogy valami új helyet megismerjünk. Kiderült, hogy a sziget egy tucat mikroklímával rendelkezik és ha valahol esik az eső attól még 10 km-rel arrébb szikrázó napsütés lehet. Így szinte minden helyen tudtunk mászni és minden nap jó időben volt részünk. Egyik kedvencünk a deep water solo hely volt ahol a víz feletti kötél nélküli mászásra van lehetőség. Itt ha nem sikerül a mászás akkor vízbe pottyan a próbálkozó. Másik nagy élményünk a Teide vulkán megmászása volt amit már a repülő ablakából is látni lehetett hiszen ez a sziget legmagasabb pontja, sőt Spanyolország legmagasabb hegye is egyben. A 3718 m-es magassága már komolyabb gyaloglást igényel az alatta lévő parkolóból indulva kb. 1500 m szintemelkedést leküzdve. A csúcsmászást úgy időzítettük, hogy napkeltére érjünk fel beleszámolva, hogy a felmenetel nagyjából 4 órát vesz igénybe. Szerencsénkre mindez összejött annak ellenére, hogy azért ez a magasság akklimatizáció nélkül már kissé igénybe veszi a szervezetet. Kisebb szédülés, füldobogás és egy delíriumos állapot kíséretében csodálatos napkeltében volt részünk amely még árnyékot is vetett a hegy másik oldalán. A látvány pedig leírhatatlan, mintha az istenek között lennél. Az egy hét alatt sok részét bejártuk a szigetnek és megismerkedtünk a helyi mászókolónia prominens szereplőivel. Velük kalandozva bejártuk a sziget legszebb részeit, megnéztük a fővárost és a legjobb strandokat is. Azóta pedig rajongok a vulkánokért is már! Köszönet az itt töltött időért!

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

2021 őszén egy kerékpáros Tiszató kerülő túrán voltam, amikor egyszercsak cseng a telefonom. Enikő barátnőm hív, hogy gyorsan-gyorsan szaladjak, és parkoljak át a Városligeti fasorról, ahol ők és én is parkolni szoktunk, mert a pápalátogatás miatt elszállítják az autókat. Wuh! Szuper! Az autókulcs nálam, de én csak két nap múlva megyek haza. Néhány óráig szorongtam, mert a hazaérkezésem után rögtön indultam volna tovább, autóval. De ahelyett, hogy hazaindultam volna, inkább elkezdtem kimatekolni, hogy hogy tudom visszaszerezni majd az autóm. Bár fogalmam sem volt, hogy ilyen esetekben hova szállítják a járműveket. Másnapra elfelejtettem az egészet, és már csak akkor gondoltam rá, amikor közeledtünk Budapest felé. A fuvar a lakásom előtt tett ki, felrohantam a cuccokkal, és vissza a Városligeti fasorra. Ekkor már egyre nagyobb tömeg hömpölygött az utakon, minden lezárva, csak gyalog lehetett használni a városrészt – ami egyébként nagyon klassz érzés. A pápalátogatás mondjuk nekem nem program, de százezreknek igen. Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján érkezett Budapestre, mert ő celebrálta a rendezvény zárómiséjét Budapesten, a Hősök terén. Odaértem a fasorra, ahol már messziről láttam, hogy sehol egy autó, csak rendőrségi furgonok. Már fogalmaztam magamban a „felháborodott állampolgár kérdőmondatot”, amikor észrevettem az autóm. Az egyetlent az utcában, egy rendőrfurgon előtt, a napsütésben, az emberek tömegében. Örültem nagyon, biztos nevettem is, mert viccesen nézett ki, ahogy ott állt egyedül. Ekkor csináltam a telefonommal a fotót. És ugyanebben a pillanatban kinyílt a rendőrfurgon ajtaja, kilépett a sofőr, és azt kérdezte: Öné az autó? Igen, válaszoltam vigyorogva. Örülök, hogy megvan, tettem még hozzá. Köszönöm, hogy vigyáztak rá, toltam még oda. Mondjuk ez nyilván cinikusan hangzott, mégha nem is annak szántam. Méregetett a rendőr, majd csak annyit mondott: Most már ne álljon el innen. (Mondjuk nem is tudtam volna, mert mindenhol le voltak zárva az utak.) A kis Clio az őrző-védő flotta tagja lett, én pedig megúsztam, hogy elvigye az autómat a tréler.

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.

A kép középiskolai tanulmányaim első évében készült 2008 tavaszán. Ezen a napon a BKK sztrájkot hirdetett, ebből adódóan nem tudtunk Budapestről eljutni Fótra, ugyanis a Fóti Szakközép- Szakiskola és Gimnázium diákjai voltunk, azonban kollégiumunk a 13. kerületben helyezkedett el (Pannónia Középiskolás Kollégium). Mivel az igazgatótól/osztályfőnökünktől (már nem emlékszem pontosan) úgymond szabadnapot kaptunk, így elindultunk gyalogszerrel Pesten, hiszen valahogy el kellett ütni a napot. Visszagondolva többet sétáltunk az nap, mintha reggel kigyalogoltunk volna a Újpest-Városkapuhoz, ahonnan a fóti buszok indultak. Esős, borongós nap volt, de tavasz, így nagyon élveztük ezt a potya szabadnapot. A kép a Parlament előtt készült, még a Kossuth tér rekonstrukciója előtt. A képen a 9. és 10. évfolyam néptáncos növendékeinek egy része szerepel, név szerint balról jobbra: Nagy Bianka, Szadai Tamás, Lóránt Gábor, Ágoston Zsanett, Molnár Tamás, Vitáris Dorina.