A nyári munkára felkészülés

4

2021 februárjában a nővéremmel és a kereszttestvéremmel elmentünk egy hétvégére Szigligetre, a keresztszüleim nyaralójába. A Balaton-felvidék nagyon közel áll a szívemhez, gyerekkoromban sok időt töltöttem ott. Azon a hétvégén 25 C° volt és gyönyörű napsütés, egészen különleges élmény volt ez a tél végén. A falu ilyenkor nagyon csöndes, szinte senki nem járt rajtunk kívül az utcán. Éjszaka nagyon hideg volt a házban, de a Szent-György hegyen találtunk egy nyitva tartó pincészetet, így finom borok segítettek nekünk hideg leküzdésében.

4

Minden nyár júliusának első hetében kerül megrendezésre a szívemnek kedves Serketánc tábor. Elsőként kisgyermekként jártam ott, akkor szerettem bele a gyönyörű természetbe és a társaságba. Évekkel később, kamaszként tértem újra vissza, ekkor ismét elvarázsolt, amivel ott találkoztam. A befogadó, pezsgő, kreatív közeg és az általam jól ismert zempléni táj azóta is évről évre le tud nyűgözni, minden évben szinte fanatikus lelkesedéssel igyekszem visszatérni. A 2025-ös tábor sem volt különb, az évek alatt szerzett kedves barátaimmal szokás szerint összegyűltünk a dűlőn és egy héten át gyerekricsaj és válogatott hangszeroktatások hangjával kísérve sütkéreztünk. Esténként a közös mulatság koronázza meg a napjainkat, ahol a mesterek és tanítványaik biztosítják nekünk a talpalávalót. Napközben rajzolással, sétálással, hennázással vagy trécseléssel töltjük az időnket – ahogy épp azt kedvünk tartja. A tanyán számos állat vesz körül minket: a lótól a macskáig mindenféle jószág. Minden évben délutáni koncertekkel és színdarabokkal szórakoztatjuk egymást, idén én is részt vettem az egyik produkcióban, felemelő érzés volt az ismerős arcok előtt színre lépni és látni a mosolyaikat. Az ide történő éves „zarándoklatnak” köszönhetem számos kedves ismerősömet, ezen túl méltó kezdése minden nyári szezonnak. A mellékelt képek mind mobiltelefonommal készültek.

2

2020 szeptemberében a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetem másodéves hallgatójaként részt vettem a 3 hónapig tartó egyetemfoglalásban. Erre az időszakra életem egyik legintenzívebbjeként emlékszem vissza. Ekkor olyan mértékű összefogást tapasztaltam a leendő kultúraművelők, szakmabelik között, amire soha nem számítottam. Mindegy volt, hogy valaki színházrendező vagy éppen televíziós műsorkészítő szakra jár, az események szervezésében és az ellenállás mikéntjébe mindenki egyenlően beleszólhatott, hozzájárult, amivel csak tudott. Így alakulhatott ki az, hogy nem csak a saját szakomon és intézetemen belül alakultak kapcsolataim és barátságok, hanem az egyetem egészéből ismerhettem meg hallgatókat, ami hatalmas élmény volt. Amikor novemberben a Covid vírus újra-felbukkanása miatt be kellett fejeznünk a foglalást, és újra karanténba vonultunk, egy maréknyi csapattal megtartottuk a kapcsolatot. Az adventi időszakban minden vasárnap szerveztünk egy kirándulást, ami összetartotta a csapatot és segített levezetni ezt az elképesztően intenzív időszakot. Az egyetemfoglalást szimbolizáló, még az eredeti szalagokból levágott darabkákat mindenhová vittük magunkkal, így lépten-nyomon emlékeztetőket hagytunk, amerre jártunk. Kicsit még reménykedtünk is ekkor, hogy hamarosan újra tud szerveződni az ellenállás, ám erre nem került sor.

1

2021. februárjában, a Covid vírus lezárásai idején három egyetemi osztálytársammal meglátogattuk egy jóbarátunkat Erdélyben, aki szintén osztálytársunk volt. Ekkorra már az emlékét is elfelejtettük mindenféle utazásnak, így ez az egyébként sima határátkelés hónapok óta az egyik legizgalmasabb dolognak ígérkezett az életünkben. Főleg, mert kettőnknek nem volt se oltási, se immunitási igazolása, emiatt benne volt a pakliban, hogy amint visszatérünk Magyarországra, karanténba zárnak. Szerencsére ez nem történt meg. Mindannyian úgy emlékeztünk vissza erre a pár napra, mint valami mennyei ajándékra. Romániában ugyanis máshogy szabályozták kijárást és a közösségi terekben létezést, például a kocsmák, éttermek, stb. normálisan nyitva lehettek. Úgy éreztük magunkat, mint a legsúlyosabb visszaeső függők, annyira leírhatatlanul jól esett újra emberek között (maszk nélkül!), gondatlanul ülni és beszélgetni. Egypár ismerős még népzenét is játszott nekünk, úgyhogy abszolút megkoronázták a kalandunkat. Egy napot pedig a Bihari Hegyköz falvainak bejárásával töltöttünk, ahol egy kilátónál a képet is készítettem. Az út alatt egy új, azóta tartós szerelem is született, így habár a baráti társaság felbomlott, mégis bekerült életem egyik legkülönlegesebb és legszebb élményei közé.

1

Biológus, agykutató barátunk érdekfeszítő kutatásai mellett megcsinált egy gombaszakellenőri képzést is mellékesen. Ezen felbuzdulva el is mentünk gombászni egy jó gombapörkölt reményében. Be is ültünk az autóba, és elindultunk a Mátrába. Felkerestünk számos helyszínt, többek között ismert, már bizonyított gombalelőhelyeket is, de nem találtunk sehol se fogyasztható példányt. Pedig esett is a napokban előtte, az őszi szezon is adott volt, talán nem is voltunk elkésve, még nem rabolhatta le a többi gyűjtögető… Délutánra, nagy csalódottságunk tetőfokán, találtunk rá egy nagyon szépen kanyargó patakra, ahol, hogy legyen végre valami pozitív élmény, szinte automatikusan nekikezdtünk egy kis gát építésének az ott megtalálható kövekből. Ekkor került szóba erdélyi származási barátom története a dugással, arrafelé ugyanis így nevezik a gátat. Elmesélte az általános iskolai történetét, amikoris a kedves nyári emlék kérdése a patakban lévő dugás került szóba, a tanító néni nagy meglepettségére. Ez azóta is meghatározó szava, anekdotája a társaságunknak. Így, ha gombával nem is, ezzel a vicces történettel, és a gyermeki felhőtlen játékosság pár percre történő újbóli megtapasztalásával mindenképpen gazdagabbak lettünk a kirándulás végére. A gombapörköltről se kellett lemondanunk, bár végül bolti gombából készült el a késői ebéd.

1

A horvátországi nyaralások egyik legmeghatározóbb élményei az édesapámmal közös búvárkodások. Számos élénk élmény kapcsolódik hozzá: a halrajak között úszás, a tengeri sünök páncéljainak, az elhullajtott rákollóknak az összegyűjtése (amik később otthon az ablakpárkányon pihentek, ekkor már szárazabb környezetben, felidézve a külföldön szerzett emlékeket) vagy a számos különleges állat, például polip, tintahal in situ megfigyelése. A kép 2006-ban, egy vízálló digitális kamerával készült, apukám látható rajta, a hideg víz miatt elengedhetetlen, jellegzetes neoprén ruhában. A horvát tengerpartot megcélzó utazásaink tehát számos mobilitási eszközzel történtek: az odajutás alatt autóval, komppal, ott, helyben pedig kerékpárral (tandemmel), búváruszonyokkal, a városnézések alkalmával pedig gyalog.

1

A felnőtté válásom meghatározó csomópontja volt a 2021-es év, amikor elhagytam a középiskolát. Az érettségi után viszont ürességet éreztem, és tudtam, nem lesz teljes az életem, ha az addigi- és újonnan szerzett barátaimmal nem élünk át egy „utolsó” (végül egy teljesen más jellegű újféle intimitású kapcsolatot eredményező) élményt. Mindenkit, akit szerettem, invitáltam a Művészetek Völgye nevű fesztiválra, ami életem legmeghatározóbb élménye lett. Kaotikus, lázongó ifjú szellemiség, mellette pedig igazi baráti szeretet egy új szintre emelve. A helyszínen kialakított „51-es körzet” nevű kiállítóhely még tovább fokozta a káoszt és ezáltal a kapcsolódást. A tér a balatonboglári kápolnatárlat neoavantgárd művészi mozgalmának felidézése és megörökítése, melynek egy kiemelkedő képviselője Galántai György volt. A tárlatot a szocialista rendszer már a 70-es eévek legelejétől egészen a meghszűnéséig, '74-ig üldözte. Ennek oka a propagandaterjesztés vádja volt, mely az egész országos avantgárd mozgalomra ráverte a bélyegét. Galántait és társait is fasiszta eszmék terjesztésével vádolták, melyeket a tárgyakon keresztül prezentálnak, ez pedig ellehetetlenülésükhöz vezetett. A tárlat legnagyobb része ezt követően Budapestre került, a megalakult Artpool Művészetkutató Központ szárnyai alá. Itt nem csak a művészethez való hozzáállásunk, de összességében az élethez való úgymond lázadó- vagy azt más színben látó személyiségünk is egyfajta kezdőugrásra tehetett szert. Így kovácsolódott össze egy olyan társaságunk, amely, még ha évek is telnek el egymás nélkül, mindig olyan módon kapcsolódunk, ahogy az akkor kialakult.

4

2021-ben történt, hogy meglátogattuk a barátommal Dunaújvárosban, a Dunai Vasmű melletti erdőben található ipartörténeti skanzennek nevezett helyszínt. Ekkoriban olyan túrázási lehetőségek után kutattam, amelyek valamilyen módon eltérnek a megszokottól és adnak valami különleges élményt a látogatónak. A neten böngészve találtam rá erre. Az egyik urbex-es csoportba rakta fel valaki, hogy micsoda látnivaló várja azokat, akik ellátogatnak ide. Bár ez egy teljesen szabadon látogatható hely, mégis az elhagyatottsága és sajátos jellege miatt vonzza azokat, akik szeretnek nem mindennapi helyszíneket felkeresni. Már a korábban látott képek alapján biztos voltam benne, hogy szürreális látványba lesz részünk, de amikor megékeztünk teljesen magával ragadott minket a látványvilág. Rögtön különböző cselekményszálakkal rukkoltunk elő a barátommal, hogyha ez egy film lenne, vajon mik lehetnének a látottak mögötti történetek. A helyszínen csak mi voltunk, így ez még inkább hozzájárult, a posztapokaliptikus atmoszférához. Valóban úgy éreztük magunkat, mintha egy olyan világba csöppentünk volna, ahol az egykori monumentális gépek alkatrészei sejtetnének, hogy valami végzetes és rettenetes történt itt egykoron, azonban az, hogy mi is lehetett ez, az idő homályába veszett, és már sohasem tudhatjuk meg.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

5

Kis koromtól kezdve mindig is szerettem a bulikat, főleg a szülinapi bulikat, jó zene, torta és barátok, mi kell ennél több? Elhatároztam hát, hogy mikor 18 éves leszek tartok egy nagyobb összejövetelt a barátaimmal, hogy mégiscsak megünnepeljem, hogy fiatal felnőtt lett belőlem. Azonban e terveimet meghiúsította a Covid. Bár ebben az éven már enyhítettek a korlátozásokon, mégis voltak szabályok, amik megakadályozták, hogy egy rendes bulit tartsak. 2021-ben, Szlovákiában egy ideig volt egy olyan korlátozás, hogy csak 22:00-ig tarthatták meg az eseményeket, utána mindenkinek haza kellett mennie. Ezáltal úgy éreztem, hogy ilyen feltételek mellett nem tarthatnék teljes értékű szülinapozást. Mivel tudtam, hogy nyáron ezeket a szabályokat úgyis eltörlik, hiszen az ilyen fajta korlátozások nem tennének jót a fesztiváloknak, eldöntöttem, hogy hiába vagyok téli születésű egy nyári szülinapi bulit fogok tartani. Mivel már nem tartottam magam születésem napjához, úgy próbáltam kiválasztani az esemény dátumát, hogy a lehető legtöbb embernek jó legyen illetve, hogy már kint a szabadban tudjak ünnepelni. Június 26-ra esett a választásom, helyszínnek pedig a lakóhelyemtől pár kilométerre található Relaxot választottam, ami lényegében egy kemping. A Feketevíz egyik holtága veszi körül, tele van állatokkal, és sokkal nagyobb, mint ahogy az ember elsőre hinné. Kibéreltem ott egy altánt tűzrakó hellyel és izgatottan vártam a június 26-át. Annyira be voltam zsongva, hogy még külön meghívót is gyártottam az eseményre, amiben ez állt: „Üdvözöllek Jóbarát! Remélem nincsen programod, mert most szerzek Neked. Nagy szeretettel meghívlak a világ közepére, a híres-neves Nagyfödémesre 2021.06.26-ra egy napkeltéig tartó mulatozásra. Poharad és tányérod nem lesz üres, azonban mivel a szabad ég alatt fogunk mulatozni, ezért az alvóhelyed neked kell biztosítani. Amennyiben az ég sírna, a dáridó át lesz rakva. Ha eljössz meg nem bánod, remélem bírod majd a táncot. Nagy szeretettel várlak!” Apukámmal és testvéremmel hamarabb kimentünk a helyszínre és egy kicsit összekészítettük, illetve én elkezdtem főzni életem első bográcsgulyását. Apukám még egy zászlót is készített nekem „Anikó bulija” felirattal, amit az altán melletti röplabdahálóhoz rögzítettünk. Nagyon aranyos ajándékokat kaptam a többiektől, köztük az egyik kedvencem egy korsó volt, amin a pajkos póni felirat és kép szerepelt az egyik kedvenc filmemből, A Gyűrűk Uraból. Nagyon jókat beszélgettünk, játszottunk, röplabdáztunk a barátaimmal, este pedig táncoltunk, amíg nem fájt a lábunk. A hozzánk közel lévő altánban egy másik barátom tartotta ugyanígy a szülinapját, az est folyamán viszont átjöttek hozzánk és összeálltunk egy nagy közös mulatsággá. Ezután is tudtuk fokozni az estét, mert a Relaxban aznap este pont egy nyárnyitó ünneplés is zajlott és éjjel szabadtéri diszkót tartottak, ahová szintén lenéztünk és megmutattuk, hogyan is kell táncolni. Természetesen aznap este nem aludtunk, sőt voltak, akik egészen reggel háromnegyed hétig badmintonoztunk. Azóta is emlegetjük, hogy milyen jó is volt az a buli, és hát mivel ennyire jól éreztük magunkat azóta is minden éven tartok egy hangulatos kis összejövetelt június 26 környékén, de azóta már Nyárnyitó néven.

3

Június közepén a barátaimmal kitaláltuk, hoy menjünk fel a Bélkő-hegyre mely a Bükkfennsík része és töltsünk ott egy éjszakát. Kocsival kiutaztunk Egerből Bélapátfalvára és megtettük a túrát a hegycsúcsra. Naplementére értünk fel, ezért csodálatos látvány tárult elénk, az ég alja pirosan izzodt, míg a fák zölden virítottak. Ennek a túrának az érdekessége, hogy régen a Bélkő egy kőfejtőként üzemelt így a hangulata egészen olyan, mintha a marson járnánk, fennsík de mégis vannak pici "hegyek" amiket meg lehet mászni, rétegzett, izgalmas textúrák vesznek körül. És hogy mi történt azután, hogy ránk sötétedett? Egy óriási tüzet raktunk ami egészen varázslatos volt, mindenkiből valamiféle ősi energia szabadult fel és csak táncoltunk, ugráltunk és kiabáltunk a tűz körül. Felszabadító volt a semmi közepén, csak mi voltunk és a tűz ami biztosította a fényt és a meleget. Ugyanis, június ellenére meglehetősen hideg volt és óriási szél. De olyan szél, amit még soha nem tapasztaltam. Rá tudtunk feküdni a levegőre és simán megtartott. Egy pont után már ijesztővé vált a természet erejet ami elől nem tudtunk elbújni, így inkább élveztük és próbáltunk adaptálódni. Hajnalban a pirkadat hozta el csendet, elűzte a süvítő szelet, mi pedig csodálhattuk ahogy a hegyek mögül szépen lassan felkel a nap.

5

Van egy kis baráti társaság akikkel sziklát szoktam mászni rendszeresen. Ez annyit tesz, hogy évente több alkalommal indulunk neki együtt valamelyik szomszédos ország csodás tájainak, hogy ott újabb sziklákon űzhessük egyik kedvenc szenvedélyünket a mászósportot. Ezek már kiépített sziklafalakat jelentenek amikről általában valamilyen formátumú kalauz is megjelent már ami megkönnyíti a tájékozódást. 2021-ben a sokszor emlegetett ausztriai Zillertalra esett a választás. Ez Tyrol tartománya az országnak és óriási hegyek övezik a környéket. A szikla gránitból van ami az egyik legélvezetesebb mászásra ad alkalmat gazdag formakincsével és jól tapadó struktúrájával. Ide is Tódorral a lakóautóval kiegészülve érkeztünk ami egy főhadiszállásként funkcionál és remek beosztásának köszönhetően akár 6 embernek is alvóhelyet biztosít. Lehet benne főzni és a reggeli kávék kiapadhatatlan lelőhelye is egyben. Ebben a formában kempingekben és vadkempingezésekben töltjük az estéket. Most a vadkempingezés mellett döntöttünk és a legjobb helyeket találtuk hozzá erdőszéleken patakok szomszédságában. Nappal a mászásé a főszerep ami itt egy vagy két kötélhosszas utakat jelent amit sportmászásnak hívnak vagy a boulderezést ami az egészen apró 3-4m magasságú tömbökre való feljutást jelenti és általában elég nagy kihívás méretéhez képest. Itt mindkét ágazatot lehet űzni, ráadásul a kisebbek tényleg esszenciális darabok. Némelyike már több mint 20 éves első megmászással rendelkezik és szinte semmi lemászottság vagy kikopás nem tapasztalható rajtuk. Több napos ottlétünk alatt a bőrpihentető napon Andris barátommal az egyik közeli hegyre is felkapaszkodtunk vagy 1200 m szintet, de sajnos a csúcsot nem tudtuk elérni az érkező mennydörgés és vihar következtében, inkább menekülőre fogtuk. Esténként tábortűz és főzés volt a program amit a legjobb sztorizós beszélgetések koronáztak meg. Én ezt az életformát nagyon szeretem és addig szeretnék ilyeneket csinálni amíg csak meg tudok mozdulni.

5

Angyalisziget. Ez a sziget a Ráckevei-Soroksári dunaágon helyezkedik el és kb. 550 db épített nyaralónak ad otthont, így a folyószakasz egyik legnagyobb lakott szigete. Egyik igen kedves barátom Barnus pedig ezen a szigeten él. Ő egy igazi Tarzan itt. A nagy vadász. És persze a legnagybb hohoho akit ismerek. De nem az üldögélős fajta, hanem a vérbeli ragadózó. Legyezőbotjával szinte mindig sikeres. Zenész is és zenekarának mi lehetne más a neve mint a Peca. Nyaranta, de van úgy, hogy más évszakban is meglátogatom mert nagyon szeretem az itteni hangulatot és persze őt is és még a többi barátot akit rajta keresztül ismertem meg. Ez a romantikus vizi világ csak csónakkal megközelíthető és az elszigeteltsége okán itt az ember visszarepül az időben egyenesen a természet lágy ölébe. Szuper jókat lehet itt evezni, fürdeni, horgászni vagy csak úgy megfigyelni a természet működését. A vadvilág burjánzik és minden a legszebb valójában él. A sziget mindkét oldala csodás, az egyik a napkelte a másik a napnyugta miatt... ezekben az időszakokban a legszebb. Irigylésre méltó aki itt él és ezt minden nap élvezi. Gyakran látogatjuk meg a környező szigeteket is amik sokkal apróbbak mint mondjuk ahol Gábor barátunk szokott nyaralni az Opera-szigetet. Ez olyan keskeny hogy a telke elölről és hátulról is vízparti. Közben pedig a folyó ami elterül körülötte már majdnem a nagy Duna szélességével bír. Nagyszerű az is hogy itt a zsilipeknek köszönhetően lassú a víz és árvízre sem kell készülni. Remélem még sokáig ilyen marad és élvezhetjük ezt az ősi világot!

5

2021 augusztusában a járványhelyzet miatt egy évvel eltolva a repjegyeket átfoglalva tudtunk elutazni kislányommal Majával Görögország egyik csodálatos szigetére Santorini-re. A sziget a nyári időszakban a legforgalmasabb azonban most egész élhetőnek tűnt az emebersűrüség, valószínűleg még a járvány utóhatásainak következtében. Mondjuk így sem tudtunk már motort bérelni, de mint megtudtuk nagyon jó a buszhálózat és így az ottlétünk alatt ezt választottuk fő közlekedési eszköznek. Valóban csodás látványokban volt részünk mert a sziget tulajdonképpen egy vulkáni kaldera ami nyugat fele tekint ezért szinte minden nap fantasztikus naplementékben volt részünk. A sziget minden szegletét bejártuk és felfedeztük az összes strandot és látványosságot. Szállásunk a sziget közepén elhelyezkedő kempingben volt ezért innen mindenfele el tudtunk indulni. Nagyon tetszetős sétákat lehet tenni a kalderán is élvezve a 2-300 méteres magasságot, van egy torony szikla is amire nem túl könnyű a felmászás. Persze a központi kis vulkáni szigetet sem hagytuk ki és egy hajótúra során szép sétát tehettünk rajta valamint egy a tengerben lévő termálvizes fürdőhelyet is kipróbálhattunk. Összességében egy kiváló hetet töltöttünk itt kiélvezve a hely összes adottságát!

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

5

Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket! Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. A tűz miatt nem lehetett a lépcsőket használni. Lift sem működött. Volt, akit a tűzoltók hoztak le emelődaruval. A teremtéskor létrejött a magasság. Bábelben felfedezték a lépcsőt, aztán ebből lett a lift. De a tűz miatt a vészkijárat is egy nyomorúság lett, nem működött. A lánglovagok most Prométheuszként nem a tüzet hozták le az égből hanem a fennrekedteket hozták le egyenként. Az égből, az égen kellett őket lehozni. A petárda fénye belobbantotta a lomokat és a tűz leolvasztotta a lépcsőkorlátokat. A korlát védene a magasság iszonytól. A lépcső eleve magasságot akarja áthidalni- kell oda a korlát. Ahogy a tükör a liftbe. Egyik sem működött sem a lift, sem a lépcső. Szétvált a magasság és a mélység.

5

És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap. A nyomok kormosak. A nap felkelt, a tűzoltók még matattak, de a tűz összekormozott mindent. Kormos lett a padló, a falak, az óvszer automata, az ajtók megrepedt vagy épp betört üvegtáblái.

1

A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Előtte sötét volt bár nem igazi sötét, mert a fény próbálkozott mindennel. Tűzijáték, petárda, diszkófények. Petárda. Füst. Tűz. Tömő utca 35-41. Balassa János Kollégium. Szilveszter éjszaka. Begyulladtak a lomtárban levő bútorok az alagsor pincéjében. A lépcsőház , mint kémény szívta felfelé a lángokat. Az aluminium korlát leolvadt két szintnyi magasságban. Én átaludtam. Timothy ébresztett, dörömbölt az ajtón. Egy lány menekülni próbált és leégett a keze, örökre elvesztette ujjait. Adam megijedt kiugrott és összetörte magát, kórházban van. Timmel elmentünk délután meglátogatni. A mentők és tűzoltók ott voltak reggel is, én már csak a füst nyomait láttam. Felkeltem, pár fotót készítettem. Az Illés utcából az utcai telefonról felhívtam pár embert. Talán a szüleimet, nővéremet Németországban, talán a szobatársaimat is. Nincs semmi gond, jól vagyok, semmi nem ment tönkre nálunk a szobában. Onnan elmentem a Blahára Népszabadság vagy valami más újság szerkesztőségébe. Mondom vannak fotóim a kollégiumi tűzről, megveszik? Kérdik: láng látszik-e? Nem, csak a nyomai. Akkor nem érdekel, csak a láng számít, a füst sem érdekes, csak a láng. így került az előhívás után a fiókba, 30 évig. Most beszkennelte Matt. Örültem neki. Így lett belőle Jelenarchívum.

5

A történetemben a tengert képletesen értem: számomra a látványa, szaga, érzete mindig a szabadság zsigeri élményével párosult. Épp ezért minden utazás, ahol a szabadságot akármilyen formájában is megélhettem, az tengerszép volt. Így történt ez 2021-ben is, amikor egy hat hónapos kasseli kutatói ösztöndíj elnyerése jelentette a felszabadulást a munkahelyi, családanyai, házastársi kötelékek alól, és egy olyan hosszú intellektuális énidőt biztosított számomra, mint soha előtte, s azóta sem. (Bár a hat hónap a Covid miatt négyre zsugorodott, az ösztöndíj értékéből ez nem vont le, csak a vállalás teljesítését nehezítette meg.) A lakáskeresést nagyban megnehezítette, hogy az akkor igen fiatal kutyámat nem akartam Magyarországon hagyni. Ez volt életem első ilyen hosszú autóútja: előtte nagyon izgultam, de ahogy átléptük a határt, végtelen nyugalom szállt meg. Az osztrák és német vezetési kultúra simasága, a kutyám szolidáris szuszogása a hátsó ülésről, a zenehallgatás feledhetetlenné tette az 1200 km-t. (Regensburgban megszakítottuk az utat, ami kiváló döntés volt, csodás kutyás hotel a központban, esti séta a Duna-parton…) Aztán másnap kora délután percre pontosan érkeztem leendő lakhelyünk elé. Végül a hely kiválasztása a lehető legjobban sikerült, irtó jó fej főbérlőkkel, lakókkal, pár percnyi sétára a város egyetlen olyan és mellesleg a legnagyobb, legcsodálatosabb parkjától, a Karlsaue-től. Naponta sok-sok órát töltöttünk itt; a több száz éves fák, kutyák és gazdáik kedves ismerőseink lettek. A fotókon látható a park, a búcsú pillanatai és az autó, a kispirosnak nevezett matuzsálem korú Suzuki, amely egyszer sem romlott el a több ezer kilométeren, és amely lehetővé tette számunkra a szabadság teljes megélését: a számtalan kirándulást, barangolást a környékbeli erdőkön-mezőkön. Annyi könyvet, ajándékot, bolhapiacon vásárolt és lomizott tárgyat hoztam magammal, hogy a kutyámnak alig maradt hely. Így ért véget közös utazásunk, s akkor megfogadtam, és hamarosan sort is kerítek rá, elmegyünk, mi ketten, az egyre viseltesebb kispirossal, bár, ha rövidebb időre, a tengerhez is.

1

Rajongok a 80-as 90-es évek sci-fi filmjeiért. Talán generációs adottság, de egyébként is van egyfajta játékos báj a tikkasztó, nyári szünidőben repetitív játszott, kissé túlfüstölt filmjeleneteknek, ahol például Marty Mcfly rátapos a DeLorean gázpedáljára Nike sneakerében. Mikor ez a fotó készült épp anyósomhoz tartottam Nagyvisnyóról Csernelybe, az egyetlen rozoga műúton, ami elvezet Borsodba. Imádott Nissanom aznap sem hagyott cserben. Boldogan robogott alattam, mert ritkán fordul elő, hogy kettesben vágunk neki a 25 perces minitripnek, ráadásul novemberben, a bükk aljánál felszívni ezt a melankóliával fűszerezett horizontot, lenyűgöző élmény. Ahogy elértem a falu végét megindult a zivatar is. Nem tudtam miért, de megálltam az út szélén, kitettem a vészvillogót és elindultam a kamerával az úton. A kanyarból visszatekintve olyan érzésem volt, mintha hirtelen megváltozott volna a tér és az idő is. Kissé bal oldalra billent járgányom úgy festett a tájban, mintha oda teremtették volna, épp olyan csálén a csigáktól enyves gyepre az út ívére. Ugyan nem volt magányos óriásplakát a háttérben, mint Hill Valleyben a prérin, de nem is kellett az oda. Számomra így idézte meg az érzést, mintha valóban átrobbantam volna a múltba. S bár az ég, a levegő, még a fű illata is olyan volt, mint máskor, mégis tele volt porózus semmittevéssel, amit korábban még nem tapasztaltam. Örömmel kattintottam párat, majd elindultam visszafelé. Emlékszem, hogy közben a járgányomra gondoltam, hogy vajon, ha úgy tekintenék rá, mint egy időgépre, milyen utazást képzelnék el? Hol látnám magam viszont? Lelki szemeim előtt egy dús repcemező villant fel, végtelenbe nyúló ultramarin jegenyékkel, habzó felhőkkel, ahol nincsenek utak, villanyvezetékek, még eső sincs, csak a lebegő palaszürke autó, rajta a kopott rendszám BWM411. Én fűszállal a számban landolnék, körülöttünk a citromos puhaság. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom, snitt vége és mi folytattuk utunkat Csernelybe.

5

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

1

2021 őszén egy kerékpáros Tiszató kerülő túrán voltam, amikor egyszercsak cseng a telefonom. Enikő barátnőm hív, hogy gyorsan-gyorsan szaladjak, és parkoljak át a Városligeti fasorról, ahol ők és én is parkolni szoktunk, mert a pápalátogatás miatt elszállítják az autókat. Wuh! Szuper! Az autókulcs nálam, de én csak két nap múlva megyek haza. Néhány óráig szorongtam, mert a hazaérkezésem után rögtön indultam volna tovább, autóval. De ahelyett, hogy hazaindultam volna, inkább elkezdtem kimatekolni, hogy hogy tudom visszaszerezni majd az autóm. Bár fogalmam sem volt, hogy ilyen esetekben hova szállítják a járműveket. Másnapra elfelejtettem az egészet, és már csak akkor gondoltam rá, amikor közeledtünk Budapest felé. A fuvar a lakásom előtt tett ki, felrohantam a cuccokkal, és vissza a Városligeti fasorra. Ekkor már egyre nagyobb tömeg hömpölygött az utakon, minden lezárva, csak gyalog lehetett használni a városrészt – ami egyébként nagyon klassz érzés. A pápalátogatás mondjuk nekem nem program, de százezreknek igen. Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján érkezett Budapestre, mert ő celebrálta a rendezvény zárómiséjét Budapesten, a Hősök terén. Odaértem a fasorra, ahol már messziről láttam, hogy sehol egy autó, csak rendőrségi furgonok. Már fogalmaztam magamban a „felháborodott állampolgár kérdőmondatot”, amikor észrevettem az autóm. Az egyetlent az utcában, egy rendőrfurgon előtt, a napsütésben, az emberek tömegében. Örültem nagyon, biztos nevettem is, mert viccesen nézett ki, ahogy ott állt egyedül. Ekkor csináltam a telefonommal a fotót. És ugyanebben a pillanatban kinyílt a rendőrfurgon ajtaja, kilépett a sofőr, és azt kérdezte: Öné az autó? Igen, válaszoltam vigyorogva. Örülök, hogy megvan, tettem még hozzá. Köszönöm, hogy vigyáztak rá, toltam még oda. Mondjuk ez nyilván cinikusan hangzott, mégha nem is annak szántam. Méregetett a rendőr, majd csak annyit mondott: Most már ne álljon el innen. (Mondjuk nem is tudtam volna, mert mindenhol le voltak zárva az utak.) A kis Clio az őrző-védő flotta tagja lett, én pedig megúsztam, hogy elvigye az autómat a tréler.

1

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

1

A fotó Balatonszárszón készült a kilencven nyarán, apukám készítette a vízben állva. Egy külön bejáratú, mások által nem nagyon használt öblön keresztül megyünk be a Balatonba – mesélte pár hete, mikor a fényképről kérdeztem. A magyar tenger a kilencvenes években is vonzó volt a család számára, csak bepattantak a kocsiba, és másfél óra alatt Balatonszárszón voltak. Nagymamám, nagybátyám, na meg persze ő, akinek a kezében a kamera. Nem készültek fel a nyaralásra, mégis szerettek volna saját vízi járművet. Ezért csináltak gyorsan egy rögtönzött tutajt. Két gépkocsi belső, amit összekötöttek egy nagyobb gyúródeszkával. És kész is volt a "tutaj". 😅

1

A fotó 1993.05.31-én készült Balatonalmádiban apukám készítette. Egy baráti társasággal voltak a városban, akikkel együtt nyaraltak, szórakoztak. Bár a szüleimnek Balatonszárszón volt nyaralója, rendszeresen átjártak Balatonalmádiba bulizni. A fotón apukám barátja, Győrffy Gergely hegedűművész látható. Egy ferde oszlopnak támaszkodik, feltűrt ujjú pólóban. Mintha ki akarná dönteni. Pólójával szinte beleolvad a mögötte lévő háttérbe, a sárga Ladába. Ez egy poénos kép, azért, mert mindig hencegett az erejével, a kung-fu harc tudásával, itt pedig úgy támaszkodik, mint akinek nehéz megtartania magát. Az utcán egy Trabant gépkocsi és egy Lada 1200-es is parkol a háttérben, ebbe olvad bele Gergely is.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.