A történetemben a tengert képletesen értem: számomra a látványa, szaga, érzete mindig a szabadság zsigeri élményével párosult. Épp ezért minden utazás, ahol a szabadságot akármilyen formájában is megélhettem, az tengerszép volt.
Így történt ez 2021-ben is, amikor egy hat hónapos kasseli kutatói ösztöndíj elnyerése jelentette a felszabadulást a munkahelyi, családanyai, házastársi kötelékek alól, és egy olyan hosszú intellektuális énidőt biztosított számomra, mint soha előtte, s azóta sem. (Bár a hat hónap a Covid miatt négyre zsugorodott, az ösztöndíj értékéből ez nem vont le, csak a vállalás teljesítését nehezítette meg.)
A lakáskeresést nagyban megnehezítette, hogy az akkor igen fiatal kutyámat nem akartam Magyarországon hagyni. Ez volt életem első ilyen hosszú autóútja: előtte nagyon izgultam, de ahogy átléptük a határt, végtelen nyugalom szállt meg. Az osztrák és német vezetési kultúra simasága, a kutyám szolidáris szuszogása a hátsó ülésről, a zenehallgatás feledhetetlenné tette az 1200 km-t. (Regensburgban megszakítottuk az utat, ami kiváló döntés volt, csodás kutyás hotel a központban, esti séta a Duna-parton…)
Aztán másnap kora délután percre pontosan érkeztem leendő lakhelyünk elé. Végül a hely kiválasztása a lehető legjobban sikerült, irtó jó fej főbérlőkkel, lakókkal, pár percnyi sétára a város egyetlen olyan és mellesleg a legnagyobb, legcsodálatosabb parkjától, a Karlsaue-től. Naponta sok-sok órát töltöttünk itt; a több száz éves fák, kutyák és gazdáik kedves ismerőseink lettek.
A fotókon látható a park, a búcsú pillanatai és az autó, a kispirosnak nevezett matuzsálem korú Suzuki, amely egyszer sem romlott el a több ezer kilométeren, és amely lehetővé tette számunkra a szabadság teljes megélését: a számtalan kirándulást, barangolást a környékbeli erdőkön-mezőkön.
Annyi könyvet, ajándékot, bolhapiacon vásárolt és lomizott tárgyat hoztam magammal, hogy a kutyámnak alig maradt hely. Így ért véget közös utazásunk, s akkor megfogadtam, és hamarosan sort is kerítek rá, elmegyünk, mi ketten, az egyre viseltesebb kispirossal, bár, ha rövidebb időre, a tengerhez is.
Tengerszép énidők

További történetek

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

Húsvéthétfőn a jó idő mellé végre szabadidő is társult. Ezt kihasználva párommal egész délután a kutyusával tudtunk foglalkozni. Átalakítva egy húsvéti hagyományt (a tojás keresést), jutalomfalatokat dugtunk el neki a kertben, azokat kellet megtalálnia. Kisebb, nagyobb segítséggel sikeresen előkerült az összes, igazán jó nyomozó lenne belőle. Ahogy a képeken is látszik a sok keresésben elfáradt és már csak az árnyékban pihent a nap hátralévő részében. Ő a kedvenc fotó "modellem", így kihasználva a lehetőséget elkészítettem a legaranyosabb képet róla, ami jelenleg a kedvenc képem is lett.

Rajongok a 80-as 90-es évek sci-fi filmjeiért. Talán generációs adottság, de egyébként is van egyfajta játékos báj a tikkasztó, nyári szünidőben repetitív játszott, kissé túlfüstölt filmjeleneteknek, ahol például Marty Mcfly rátapos a DeLorean gázpedáljára Nike sneakerében. Mikor ez a fotó készült épp anyósomhoz tartottam Nagyvisnyóról Csernelybe, az egyetlen rozoga műúton, ami elvezet Borsodba. Imádott Nissanom aznap sem hagyott cserben. Boldogan robogott alattam, mert ritkán fordul elő, hogy kettesben vágunk neki a 25 perces minitripnek, ráadásul novemberben, a bükk aljánál felszívni ezt a melankóliával fűszerezett horizontot, lenyűgöző élmény. Ahogy elértem a falu végét megindult a zivatar is. Nem tudtam miért, de megálltam az út szélén, kitettem a vészvillogót és elindultam a kamerával az úton. A kanyarból visszatekintve olyan érzésem volt, mintha hirtelen megváltozott volna a tér és az idő is. Kissé bal oldalra billent járgányom úgy festett a tájban, mintha oda teremtették volna, épp olyan csálén a csigáktól enyves gyepre az út ívére. Ugyan nem volt magányos óriásplakát a háttérben, mint Hill Valleyben a prérin, de nem is kellett az oda. Számomra így idézte meg az érzést, mintha valóban átrobbantam volna a múltba. S bár az ég, a levegő, még a fű illata is olyan volt, mint máskor, mégis tele volt porózus semmittevéssel, amit korábban még nem tapasztaltam. Örömmel kattintottam párat, majd elindultam visszafelé. Emlékszem, hogy közben a járgányomra gondoltam, hogy vajon, ha úgy tekintenék rá, mint egy időgépre, milyen utazást képzelnék el? Hol látnám magam viszont? Lelki szemeim előtt egy dús repcemező villant fel, végtelenbe nyúló ultramarin jegenyékkel, habzó felhőkkel, ahol nincsenek utak, villanyvezetékek, még eső sincs, csak a lebegő palaszürke autó, rajta a kopott rendszám BWM411. Én fűszállal a számban landolnék, körülöttünk a citromos puhaság. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom, snitt vége és mi folytattuk utunkat Csernelybe.

2021 őszén egy kerékpáros Tiszató kerülő túrán voltam, amikor egyszercsak cseng a telefonom. Enikő barátnőm hív, hogy gyorsan-gyorsan szaladjak, és parkoljak át a Városligeti fasorról, ahol ők és én is parkolni szoktunk, mert a pápalátogatás miatt elszállítják az autókat. Wuh! Szuper! Az autókulcs nálam, de én csak két nap múlva megyek haza. Néhány óráig szorongtam, mert a hazaérkezésem után rögtön indultam volna tovább, autóval. De ahelyett, hogy hazaindultam volna, inkább elkezdtem kimatekolni, hogy hogy tudom visszaszerezni majd az autóm. Bár fogalmam sem volt, hogy ilyen esetekben hova szállítják a járműveket. Másnapra elfelejtettem az egészet, és már csak akkor gondoltam rá, amikor közeledtünk Budapest felé. A fuvar a lakásom előtt tett ki, felrohantam a cuccokkal, és vissza a Városligeti fasorra. Ekkor már egyre nagyobb tömeg hömpölygött az utakon, minden lezárva, csak gyalog lehetett használni a városrészt – ami egyébként nagyon klassz érzés. A pápalátogatás mondjuk nekem nem program, de százezreknek igen. Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján érkezett Budapestre, mert ő celebrálta a rendezvény zárómiséjét Budapesten, a Hősök terén. Odaértem a fasorra, ahol már messziről láttam, hogy sehol egy autó, csak rendőrségi furgonok. Már fogalmaztam magamban a „felháborodott állampolgár kérdőmondatot”, amikor észrevettem az autóm. Az egyetlent az utcában, egy rendőrfurgon előtt, a napsütésben, az emberek tömegében. Örültem nagyon, biztos nevettem is, mert viccesen nézett ki, ahogy ott állt egyedül. Ekkor csináltam a telefonommal a fotót. És ugyanebben a pillanatban kinyílt a rendőrfurgon ajtaja, kilépett a sofőr, és azt kérdezte: Öné az autó? Igen, válaszoltam vigyorogva. Örülök, hogy megvan, tettem még hozzá. Köszönöm, hogy vigyáztak rá, toltam még oda. Mondjuk ez nyilván cinikusan hangzott, mégha nem is annak szántam. Méregetett a rendőr, majd csak annyit mondott: Most már ne álljon el innen. (Mondjuk nem is tudtam volna, mert mindenhol le voltak zárva az utak.) A kis Clio az őrző-védő flotta tagja lett, én pedig megúsztam, hogy elvigye az autómat a tréler.