A lemenő nap vulkánja

5

Angyalisziget. Ez a sziget a Ráckevei-Soroksári dunaágon helyezkedik el és kb. 550 db épített nyaralónak ad otthont, így a folyószakasz egyik legnagyobb lakott szigete. Egyik igen kedves barátom Barnus pedig ezen a szigeten él. Ő egy igazi Tarzan itt. A nagy vadász. És persze a legnagybb hohoho akit ismerek. De nem az üldögélős fajta, hanem a vérbeli ragadózó. Legyezőbotjával szinte mindig sikeres. Zenész is és zenekarának mi lehetne más a neve mint a Peca. Nyaranta, de van úgy, hogy más évszakban is meglátogatom mert nagyon szeretem az itteni hangulatot és persze őt is és még a többi barátot akit rajta keresztül ismertem meg. Ez a romantikus vizi világ csak csónakkal megközelíthető és az elszigeteltsége okán itt az ember visszarepül az időben egyenesen a természet lágy ölébe. Szuper jókat lehet itt evezni, fürdeni, horgászni vagy csak úgy megfigyelni a természet működését. A vadvilág burjánzik és minden a legszebb valójában él. A sziget mindkét oldala csodás, az egyik a napkelte a másik a napnyugta miatt... ezekben az időszakokban a legszebb. Irigylésre méltó aki itt él és ezt minden nap élvezi. Gyakran látogatjuk meg a környező szigeteket is amik sokkal apróbbak mint mondjuk ahol Gábor barátunk szokott nyaralni az Opera-szigetet. Ez olyan keskeny hogy a telke elölről és hátulról is vízparti. Közben pedig a folyó ami elterül körülötte már majdnem a nagy Duna szélességével bír. Nagyszerű az is hogy itt a zsilipeknek köszönhetően lassú a víz és árvízre sem kell készülni. Remélem még sokáig ilyen marad és élvezhetjük ezt az ősi világot!

5

2023 júniusában elindultam egyedül Tenerifére. Nem volt konkrét tervem, inkább csak sodródtam. Úton voltam, úsztam az árral és utat találtam. Első nap meglátogattam egy helyi közösséget, akik barlangokban élnek a szigeten, ott megismerkedtem Annával, aki pár nappal később csatlakozott hozzám. Együtt autóztuk körbe Tenerifét, majd gyalog folytattuk az utat. Anna már több hete ott volt és jól ismerte a terepet. Tudta, hogy hol lehet jókat aludni. Így töltöttük az éjszakákat homokos parton, barlangban, függőágyban és mindenféle csodás helyen. Gyalogoltunk a dzsungelben vagy a kopár hegyeken át, hogy megtaláljuk a legszebb részeket. Az út során igazán értékes találkozások történtek: három idegen, különböző élethelyzetekből érkezve, mégis közös ritmusban haladva, egymásnak teret adva. A szigeten töltött idő és az ott kapott élmények sok erőt adtak abban az időszakban. Újra tudtam kapcsolódni magamhoz; ebben a természet közelsége és a sziget nyers ereje is fontos szerepet játszott.

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

4

Az egyik leggondtalanabb családi nyaralásunk volt, amikor anyával és az öcséimmel Montenegróba utaztunk, a kotori öbölhöz. Busszal mentünk, és már az első este megvolt a kaland: vacsora után derült ki, hogy a csapvíz nem iható, úgyhogy éjjel le kellett sétálnunk a benzinkútra vodkáért, megelőzve a későbbi rosszullétet. (Sikerült.) A többi nap nyugalomban telt, kirándultunk, hajóztunk, felfedeztünk pár közeli várost.

2

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

1

2016 decemberétől pár hónapra lezárták a Kossuth Lajos téri metróállomást. Ez persze megnehezítette azok napját, akik ott szerettek volna fel- vagy leszállni az M2-es metróról, de talán még ők sem bosszankodtak nagyon. Ugyanis nem pótlóbuszon kellett megtenni az utat a Kossuth tér és a Batthyány tér között, hanem pótló hajón. Nagyon hideg és szeles volt hajóval átkelni a Batthyány térre, a baráti társaság mégis mindig a hajófedélzeten vészelte át az oda- és visszautat; valahogy így izgalmasabb volt reggel az út az iskolába, mint metróval.

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

5

A történetemben a tengert képletesen értem: számomra a látványa, szaga, érzete mindig a szabadság zsigeri élményével párosult. Épp ezért minden utazás, ahol a szabadságot akármilyen formájában is megélhettem, az tengerszép volt. Így történt ez 2021-ben is, amikor egy hat hónapos kasseli kutatói ösztöndíj elnyerése jelentette a felszabadulást a munkahelyi, családanyai, házastársi kötelékek alól, és egy olyan hosszú intellektuális énidőt biztosított számomra, mint soha előtte, s azóta sem. (Bár a hat hónap a Covid miatt négyre zsugorodott, az ösztöndíj értékéből ez nem vont le, csak a vállalás teljesítését nehezítette meg.) A lakáskeresést nagyban megnehezítette, hogy az akkor igen fiatal kutyámat nem akartam Magyarországon hagyni. Ez volt életem első ilyen hosszú autóútja: előtte nagyon izgultam, de ahogy átléptük a határt, végtelen nyugalom szállt meg. Az osztrák és német vezetési kultúra simasága, a kutyám szolidáris szuszogása a hátsó ülésről, a zenehallgatás feledhetetlenné tette az 1200 km-t. (Regensburgban megszakítottuk az utat, ami kiváló döntés volt, csodás kutyás hotel a központban, esti séta a Duna-parton…) Aztán másnap kora délután percre pontosan érkeztem leendő lakhelyünk elé. Végül a hely kiválasztása a lehető legjobban sikerült, irtó jó fej főbérlőkkel, lakókkal, pár percnyi sétára a város egyetlen olyan és mellesleg a legnagyobb, legcsodálatosabb parkjától, a Karlsaue-től. Naponta sok-sok órát töltöttünk itt; a több száz éves fák, kutyák és gazdáik kedves ismerőseink lettek. A fotókon látható a park, a búcsú pillanatai és az autó, a kispirosnak nevezett matuzsálem korú Suzuki, amely egyszer sem romlott el a több ezer kilométeren, és amely lehetővé tette számunkra a szabadság teljes megélését: a számtalan kirándulást, barangolást a környékbeli erdőkön-mezőkön. Annyi könyvet, ajándékot, bolhapiacon vásárolt és lomizott tárgyat hoztam magammal, hogy a kutyámnak alig maradt hely. Így ért véget közös utazásunk, s akkor megfogadtam, és hamarosan sort is kerítek rá, elmegyünk, mi ketten, az egyre viseltesebb kispirossal, bár, ha rövidebb időre, a tengerhez is.

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

1

7 éves koromban kaptam a nagyapámtól egy Minolta Hi-Matic F, félautomata gépet (technika: Minolta Hi-Matic F / Forte 100). Életem első tekercsét egy agárdi nyaraláson lőttem, 1992-ben. Hullámpala tetős ház, a pokróc mintája, a szomszéd kutya a fűben, anyám és húgom a ház előtt, apám újságot olvas, nagybátyám arca alulnézetből. Az egyik kép a Velencei-tó felé útközben készült: kiszálltam, a Daciát akartam lefényképezni, de ott van az autóban a család is.

1

Rajongok a 80-as 90-es évek sci-fi filmjeiért. Talán generációs adottság, de egyébként is van egyfajta játékos báj a tikkasztó, nyári szünidőben repetitív játszott, kissé túlfüstölt filmjeleneteknek, ahol például Marty Mcfly rátapos a DeLorean gázpedáljára Nike sneakerében. Mikor ez a fotó készült épp anyósomhoz tartottam Nagyvisnyóról Csernelybe, az egyetlen rozoga műúton, ami elvezet Borsodba. Imádott Nissanom aznap sem hagyott cserben. Boldogan robogott alattam, mert ritkán fordul elő, hogy kettesben vágunk neki a 25 perces minitripnek, ráadásul novemberben, a bükk aljánál felszívni ezt a melankóliával fűszerezett horizontot, lenyűgöző élmény. Ahogy elértem a falu végét megindult a zivatar is. Nem tudtam miért, de megálltam az út szélén, kitettem a vészvillogót és elindultam a kamerával az úton. A kanyarból visszatekintve olyan érzésem volt, mintha hirtelen megváltozott volna a tér és az idő is. Kissé bal oldalra billent járgányom úgy festett a tájban, mintha oda teremtették volna, épp olyan csálén a csigáktól enyves gyepre az út ívére. Ugyan nem volt magányos óriásplakát a háttérben, mint Hill Valleyben a prérin, de nem is kellett az oda. Számomra így idézte meg az érzést, mintha valóban átrobbantam volna a múltba. S bár az ég, a levegő, még a fű illata is olyan volt, mint máskor, mégis tele volt porózus semmittevéssel, amit korábban még nem tapasztaltam. Örömmel kattintottam párat, majd elindultam visszafelé. Emlékszem, hogy közben a járgányomra gondoltam, hogy vajon, ha úgy tekintenék rá, mint egy időgépre, milyen utazást képzelnék el? Hol látnám magam viszont? Lelki szemeim előtt egy dús repcemező villant fel, végtelenbe nyúló ultramarin jegenyékkel, habzó felhőkkel, ahol nincsenek utak, villanyvezetékek, még eső sincs, csak a lebegő palaszürke autó, rajta a kopott rendszám BWM411. Én fűszállal a számban landolnék, körülöttünk a citromos puhaság. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom, snitt vége és mi folytattuk utunkat Csernelybe.

5

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

5

Valahogy Izland elsőre nem hozza lázba az embert. Hideg, szél, kopár tájak és emberek is alig akad. Így voltam vele én is. Viszont a vulkáni tevékenységek és vízesések mégiscsak kicsit vonzottak erre a vidékre. 2018 -ban egy újdonsült ismerős említette, hogy meglátogatja egy ott dolgozó barátját pár napra. Kapva kaptam a lehetőségen és rákérdeztem csatlakozhatnék-e én is hozzájuk. A válasz igen volt így hát hamarosan megérkeztünk együtt Reykjavik-ba, Izland fővárosába. Rögtön feltűnt, hogy a névadáskor valamit felcserélhettek Grönlanddal némi italozás közben mert itt volt inkább minden zöld amott meg jég. No de nem akadtam fenn ilyen kis apróságon inkább belemerültem az itteni lét rejtelmeibe. Várakozásommal ellenkezőleg lenyűgözött az itteni táj és miliő. A kedves barát csodálatos 4 napot tervezett nekünk és vele jártuk be a sziget legszebb részeit amibe rengeteg programot sűrített bele. Voltunk gejzírnél, hatalmas vízeséseknél, koromfekete tengerparton, krátereknél és holdbéli tájakon. Még egy számára is újdonság hotspot-ot azaz termálvizes medencét is sikerült találnunk ami felejthetetlen élmény volt egy lávamező közepén a hegyek ölelésében. Utolsó napunkon pedig az északibb fjordos partvidéket lestük meg ahol fókákat is szemügyre vehettünk. Nem gondoltam, hogy ez a kietlen táj ennyire varázslatos tud lenni. Valóban az ősi elemek mindegyike megtalálható itt a legcsupaszabb formájában. Egyszerűen mágikus ez a vidék!

5

Az Azori-szigetek Portugáliához tartoznak és vulkanikus eredetük miatt sok helyen geotermikus tevékenység zajlik rajtuk folyamatosan. A legnagyobb sziget San Miguel ahol rengeteg termál forrás található és több helyszínen is megfigyelhető, ahogy gőzök és gázok törnek elő a mélyből. 2017 őszén látogattam meg a szigetet egy szervezett kirándulás keretében. A túra célja a sziget körbejárása, az érdekességek meglátogatása és az egyik vizes kanyonjának az úgynevezett kanyoning sport általi leküzdése amely magában foglal némi kötéltechnikát és bátorságot mert helyenként nagy magasságból kell az alant lévő vízbe beleugrani vagy éppen leereszkedni a víz mennyiségétől függően. A sziget valóban csodálatosan burjánzó növényvilággal. Virágokból soha nem láttam még ennyit egyszerre...szinte már már "zavaró" volt a tömény virágillat. A táj pedig igencsak vadregényes, hegyek-völgyek által szabdalt dzsungel tavakkal, kisebb patakokkal, vízesésekkel. Imádnivaló itt a túrázás. A túraszervezők nagyon alapos munkát végeztek, így minden pillanatot kiélveztünk az ottlétünk alatt. Voltunk teaültetvényen, vadonban lévő fürdőben, óceáni melegforrásnál, tehenészetben, kráterstrandon, egy 1000 méternél magasabb csúcson és sikeres bálnalesen is. Egy hét alatt annyi élményt gyűjtöttünk, hogy egy hónapnak érződött inkább ez az időtartam. A társaság is nagyszerű volt, többekkel a túra után is megmaradt a kapcsolat.

5

Egy barátunk invitálására érkeztünk Tenerifére amely Spanyolországhoz tartozik és vulkanikus eredetű sziget az Atlanti-óceánon. Célunk az egyik kedvenc hobbink a sziklamászás gyakorlása a szigeten. Sok lehetőség van, főleg völgyekben alacsonyabb sportutakon, de a magasabban lévő részeken több kötélhosszas mászásokra is van lehetőség. Barátunknál megszállva indultunk neki minden nap, hogy valami új helyet megismerjünk. Kiderült, hogy a sziget egy tucat mikroklímával rendelkezik és ha valahol esik az eső attól még 10 km-rel arrébb szikrázó napsütés lehet. Így szinte minden helyen tudtunk mászni és minden nap jó időben volt részünk. Egyik kedvencünk a deep water solo hely volt ahol a víz feletti kötél nélküli mászásra van lehetőség. Itt ha nem sikerül a mászás akkor vízbe pottyan a próbálkozó. Másik nagy élményünk a Teide vulkán megmászása volt amit már a repülő ablakából is látni lehetett hiszen ez a sziget legmagasabb pontja, sőt Spanyolország legmagasabb hegye is egyben. A 3718 m-es magassága már komolyabb gyaloglást igényel az alatta lévő parkolóból indulva kb. 1500 m szintemelkedést leküzdve. A csúcsmászást úgy időzítettük, hogy napkeltére érjünk fel beleszámolva, hogy a felmenetel nagyjából 4 órát vesz igénybe. Szerencsénkre mindez összejött annak ellenére, hogy azért ez a magasság akklimatizáció nélkül már kissé igénybe veszi a szervezetet. Kisebb szédülés, füldobogás és egy delíriumos állapot kíséretében csodálatos napkeltében volt részünk amely még árnyékot is vetett a hegy másik oldalán. A látvány pedig leírhatatlan, mintha az istenek között lennél. Az egy hét alatt sok részét bejártuk a szigetnek és megismerkedtünk a helyi mászókolónia prominens szereplőivel. Velük kalandozva bejártuk a sziget legszebb részeit, megnéztük a fővárost és a legjobb strandokat is. Azóta pedig rajongok a vulkánokért is már! Köszönet az itt töltött időért!

1

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

1

2021 őszén egy kerékpáros Tiszató kerülő túrán voltam, amikor egyszercsak cseng a telefonom. Enikő barátnőm hív, hogy gyorsan-gyorsan szaladjak, és parkoljak át a Városligeti fasorról, ahol ők és én is parkolni szoktunk, mert a pápalátogatás miatt elszállítják az autókat. Wuh! Szuper! Az autókulcs nálam, de én csak két nap múlva megyek haza. Néhány óráig szorongtam, mert a hazaérkezésem után rögtön indultam volna tovább, autóval. De ahelyett, hogy hazaindultam volna, inkább elkezdtem kimatekolni, hogy hogy tudom visszaszerezni majd az autóm. Bár fogalmam sem volt, hogy ilyen esetekben hova szállítják a járműveket. Másnapra elfelejtettem az egészet, és már csak akkor gondoltam rá, amikor közeledtünk Budapest felé. A fuvar a lakásom előtt tett ki, felrohantam a cuccokkal, és vissza a Városligeti fasorra. Ekkor már egyre nagyobb tömeg hömpölygött az utakon, minden lezárva, csak gyalog lehetett használni a városrészt – ami egyébként nagyon klassz érzés. A pápalátogatás mondjuk nekem nem program, de százezreknek igen. Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján érkezett Budapestre, mert ő celebrálta a rendezvény zárómiséjét Budapesten, a Hősök terén. Odaértem a fasorra, ahol már messziről láttam, hogy sehol egy autó, csak rendőrségi furgonok. Már fogalmaztam magamban a „felháborodott állampolgár kérdőmondatot”, amikor észrevettem az autóm. Az egyetlent az utcában, egy rendőrfurgon előtt, a napsütésben, az emberek tömegében. Örültem nagyon, biztos nevettem is, mert viccesen nézett ki, ahogy ott állt egyedül. Ekkor csináltam a telefonommal a fotót. És ugyanebben a pillanatban kinyílt a rendőrfurgon ajtaja, kilépett a sofőr, és azt kérdezte: Öné az autó? Igen, válaszoltam vigyorogva. Örülök, hogy megvan, tettem még hozzá. Köszönöm, hogy vigyáztak rá, toltam még oda. Mondjuk ez nyilván cinikusan hangzott, mégha nem is annak szántam. Méregetett a rendőr, majd csak annyit mondott: Most már ne álljon el innen. (Mondjuk nem is tudtam volna, mert mindenhol le voltak zárva az utak.) A kis Clio az őrző-védő flotta tagja lett, én pedig megúsztam, hogy elvigye az autómat a tréler.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

5

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.