évforduló

1

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

1

Tapsifüles Amira 2016. október 30-án lett a családunk tagja. Amikor eldöntöttem, hogy nyuszit szeretnék, mindennek utána jártam, hogy miként érdemes őket tartani, mert kevés előzetes tudásom volt ezügyben. Abban biztos voltam, hogy én nem fogom ketrecben tartani, így kiderítettem, mi kell ahhoz, hogy szabadon garázdálkodhasson majd a lakásban. Ezért elkezdtem böngészni a neten, szétnéztem a közösségi média felületein és hamar rábukkantam azokra a tartalmakra, ahol a nyúltartás praktikáit osztják meg a különböző oldalak és influencer-ek. Ellestem sok-sok ötleteket, így ezen ismereteket alkalmazva kezdtem bele az Amirával közös életbe. Már két éve velünk volt a nyuszi, amikor egyszer csak eszembe jutott, egy augusztusi reggelen, hogy mi lenne, ha elvinnénk a szabadba sétálni? Gyakorta vannak nem hétköznapi ötleteim, ezért, anyukám majdhogynem meg sem lepődött, amikor felvázoltam a haditervet, hogy a Mátyás téri templomkertbe fogjuk vinni Amirát kirándulni. Így beszereztünk neki egy hámot és pórázt, majd vártuk azt a napot, amikor nem lesz kánikula. Ez hamar el is érkezett, így hordozóba raktuk, majd kocsiba szálltunk és elindultunk a helyszínre. Amira azelőtt még nem látott zöld füvet, vagy kinti tájat, így félénken indult el felfedezni a környéket. Az első bátortalan lépések után azonban nagy ugrálásba és szaladgálásokba kezdett, látszott rajta, hogy igazán nagy élmény ez neki. Számunkra is az volt, egymásnak adtuk át a pórázt anyukámmal, hogy mindketten sétáltathassuk a nyuszit és nagyokat nevettünk azon, ahogy Amira reagál a környezetre, fel-fel ágaskodik, hallgatja a szelet vagy a külső zajokat. Abban is egészen biztos vagyok, hogy nem voltunk mindennapi látvány a járókelők számára sem, hiszen egészen megdöbbent arcok néztek vissza ránk, amikor felismerték, hogy miféle élőlény szaladgál a tölgyfák árnyékában.

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

3

A képeket első közös külföldi családi nyaralásunk alatt készítettem a telefonommal 2025 nyarán Krk városban. Főként a húgommal megszavaztuk a városnézést, mert képeket szerettünk volna készíteni, és erre a csodálatos középkori hangulatú szűk utcás Krk város tökéletes helyszínnek bizonyult. Eltöltöttünk egy egész napot a kis utcák felfedezésével, bementünk a templomokba, találkoztunk egy fecskével, hamburgert ettünk egy lejtős utcán, és autentikus szuvenírt vadásztunk. A képek úgy készültek, hogy a rózsaszín murvafürtöt szerettem volna lefotózni, de mindkét testvérem először véletlenül, aztán direkt belesétált a képbe. Akkor megszületett az ötlet, hogy rólam is készüljön egy, és akkor lesz belőle egy sorozatunk. Karácsonykor kinyomtattam ezt a három képet, és már csak a megfelelő képkeretet kell megtalálnom hozzá, hogy kirakhassam a szobám falára.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

5

2021 augusztusában a járványhelyzet miatt egy évvel eltolva a repjegyeket átfoglalva tudtunk elutazni kislányommal Majával Görögország egyik csodálatos szigetére Santorini-re. A sziget a nyári időszakban a legforgalmasabb azonban most egész élhetőnek tűnt az emebersűrüség, valószínűleg még a járvány utóhatásainak következtében. Mondjuk így sem tudtunk már motort bérelni, de mint megtudtuk nagyon jó a buszhálózat és így az ottlétünk alatt ezt választottuk fő közlekedési eszköznek. Valóban csodás látványokban volt részünk mert a sziget tulajdonképpen egy vulkáni kaldera ami nyugat fele tekint ezért szinte minden nap fantasztikus naplementékben volt részünk. A sziget minden szegletét bejártuk és felfedeztük az összes strandot és látványosságot. Szállásunk a sziget közepén elhelyezkedő kempingben volt ezért innen mindenfele el tudtunk indulni. Nagyon tetszetős sétákat lehet tenni a kalderán is élvezve a 2-300 méteres magasságot, van egy torony szikla is amire nem túl könnyű a felmászás. Persze a központi kis vulkáni szigetet sem hagytuk ki és egy hajótúra során szép sétát tehettünk rajta valamint egy a tengerben lévő termálvizes fürdőhelyet is kipróbálhattunk. Összességében egy kiváló hetet töltöttünk itt kiélvezve a hely összes adottságát!

5

Az év utolsó meleg hétvégéjét szerettük volna kihasználni, vízparton tölteni. A nyáron nagyon megszerettük a kutyás kempingezést, így most is emellett döntöttünk. Nappal még sütött a nap, lehetett úszni a Dunában, este pedig tábortűznél sütögetni, mivel vége az aszály miatti tűzgyújtási tilalomnak. Így volt alkalmunk kipróbálni végre a nyár elején beszerzett kis kályhánkat/sütőnket is. Szuper vacsora készült, a másnap reggeli padlizsánkrémhez pedig a padlizsánt sütöttük meg.

5

Ezt a túraútvonalat legkevesebb 5 alkalommal besétáltam. 36-38 km Szentendréről indulva keresztül a hegyeken egészen Visegrádig majd vissza. Az autóban felejtettem a térképet, kb 2 km után vettem észre. Végül úgy döntöttem, nem fordulok vissza biztosan emlékezni fogok az útvonalra. Szerencsére igazam lett, csak kicsit volt hosszabb mint korábban. Menjetek túrázni!

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

1

2016 decemberétől pár hónapra lezárták a Kossuth Lajos téri metróállomást. Ez persze megnehezítette azok napját, akik ott szerettek volna fel- vagy leszállni az M2-es metróról, de talán még ők sem bosszankodtak nagyon. Ugyanis nem pótlóbuszon kellett megtenni az utat a Kossuth tér és a Batthyány tér között, hanem pótló hajón. Nagyon hideg és szeles volt hajóval átkelni a Batthyány térre, a baráti társaság mégis mindig a hajófedélzeten vészelte át az oda- és visszautat; valahogy így izgalmasabb volt reggel az út az iskolába, mint metróval.

5

Gyerekkori ízek. Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. A fényképek családi fotók a 90-es évektől a 2000 évekig, családi pillanatok, nyaralás, iskolai ünnepség.

1

Több éve járok Waldorfesztre,  ami a mai napig a legkedvesebb kisfesztiválom, ahonnan mindig feltöltődve és új barátokkal megyek haza. Közel áll hozzám a Waldorf pedagógia is, több barátom Waldorfos, vagy Waldorf tanárnak képződik. Az itt látható képen éppen az egyik reggeli pillanatot örökítette meg egy lelkes fotós, pont az tetszik a képen, hogy nagyon jól leírja a hangulatát ennek a nyári törökmezős törökszőnyegeken ülős történetnek. Azért jó minifesztiválokra járni, mert itt szinte automatikusan szövődnek személyes kapcsolatok, és azokkal a barátokkal akikkel együtt megy az ember valóban igazán jól összekovácsolódik. Alig várom, hogy újra találkozzunk, ahogy eddig is minden nyáron, idén is a Waldorffeszten.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.