Egy barátunk invitálására érkeztünk Tenerifére amely Spanyolországhoz tartozik és vulkanikus eredetű sziget az Atlanti-óceánon. Célunk az egyik kedvenc hobbink a sziklamászás gyakorlása a szigeten.
Sok lehetőség van, főleg völgyekben alacsonyabb sportutakon, de a magasabban lévő részeken több kötélhosszas mászásokra is van lehetőség.
Barátunknál megszállva indultunk neki minden nap, hogy valami új helyet megismerjünk.
Kiderült, hogy a sziget egy tucat mikroklímával rendelkezik és ha valahol esik az eső attól még 10 km-rel arrébb szikrázó napsütés lehet.
Így szinte minden helyen tudtunk mászni és minden nap jó időben volt részünk. Egyik kedvencünk a deep water solo hely volt ahol a víz feletti kötél nélküli mászásra van lehetőség. Itt ha nem sikerül a mászás akkor vízbe pottyan a próbálkozó.
Másik nagy élményünk a Teide vulkán megmászása volt amit már a repülő ablakából is látni lehetett hiszen ez a sziget legmagasabb pontja, sőt Spanyolország legmagasabb hegye is egyben. A 3718 m-es magassága már komolyabb gyaloglást igényel az alatta lévő parkolóból indulva kb. 1500 m szintemelkedést leküzdve.
A csúcsmászást úgy időzítettük, hogy napkeltére érjünk fel beleszámolva, hogy a felmenetel nagyjából 4 órát vesz igénybe. Szerencsénkre mindez összejött annak ellenére, hogy azért ez a magasság akklimatizáció nélkül már kissé igénybe veszi a szervezetet. Kisebb szédülés, füldobogás és egy delíriumos állapot kíséretében csodálatos napkeltében volt részünk amely még árnyékot is vetett a hegy másik oldalán. A látvány pedig leírhatatlan, mintha az istenek között lennél. Az egy hét alatt sok részét bejártuk a szigetnek és megismerkedtünk a helyi mászókolónia prominens szereplőivel.
Velük kalandozva bejártuk a sziget legszebb részeit, megnéztük a fővárost és a legjobb strandokat is.
Azóta pedig rajongok a vulkánokért is már!
Köszönet az itt töltött időért!
Spanyolország legmagasabb hegye egy vulkán

Dátum
2016
Feltöltő
Helyszín
Tenerife, Spanyolország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2025.103
Licensz
További történetek

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

2016 decemberétől pár hónapra lezárták a Kossuth Lajos téri metróállomást. Ez persze megnehezítette azok napját, akik ott szerettek volna fel- vagy leszállni az M2-es metróról, de talán még ők sem bosszankodtak nagyon. Ugyanis nem pótlóbuszon kellett megtenni az utat a Kossuth tér és a Batthyány tér között, hanem pótló hajón. Nagyon hideg és szeles volt hajóval átkelni a Batthyány térre, a baráti társaság mégis mindig a hajófedélzeten vészelte át az oda- és visszautat; valahogy így izgalmasabb volt reggel az út az iskolába, mint metróval.

Portugáliában az óceán partja egészen varázslatos, és az intenzív időjárási körülmények hatására az ember is elevenebbé, mozgékonyabbá válik. A természet erőteljes jelenléte minket is cselekvésre ösztönzött. Tehát amikor csak a parton voltunk, ösztönösen elkezdtünk mozogni – jógázni, táncolni. Ebben a fokozott testi-érzéki állapotban sokkal mélyebben tudtunk kapcsolódni a tájhoz, a szélhez, a hullámokhoz, az egész időjáráshoz, mintha a testünk lett volna az érzékelés eszköze.

Az óceánparton különleges ihletet kaptunk: megfigyeltük az árnyékainkat, és sorra körberajzoltuk őket a homokban. Mindenki elkészítette a sajátját, ami egyfajta közös, mégis személyes szertartásnak hatott. Ezután mozgásba lendültünk, és interakcióba léptünk ezekkel az árnyakkal – mintha élő lényekké váltak volna. Spontán, játékos és mélyen ösztönös élmény volt, ami egészen újfajta kapcsolódást nyitott meg bennünk.

Hát nem az ember a legérdekesebb minden sztoriból? A volán mögött pedig minden országban emberek ülnek, még akkor is, ha vezetési szokásaik, habitusuk és tárgykultúrájuk nagyon különböző. A következő képek családi fotóink afrikai utazásunkról. Mint sokak számára, számomra is a családi emlékezet, azon belül is a saját családom emlékezete érdekes. Mi itt láttuk először gyerekként a tengert, nem voltunk olyan helyzetben, hogy a Balatonnál messzibbre utazzunk. Sőt nem is a tengert az óceánt láttuk itt először. Az itt látható öt képen hol a szafarin ülünk a szüleimmel, hol a húsom látható anyukámmal, hol pedig én mosolygok mert nem tudom befogadni azt a sok csodát ami elém tárul. Apukám volt aki a képeket készítette, sőt később egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót is írt, ami azonban a fiókban maradt, bár a fényképeket a családi ünnepeken elővesszük, nézegetjük. Az egyik fotón kenyai nők fonják a hajunkat a húgommal, a másikon a sofőrünk Sammy mosolyog.

A város is felfedezésre vár! Egy kisgyerekkel újra-és újra felfedezhetjük a város rejtett részeit, és néha megszeghetjük a szabályokat is, hiszen olyan csábító. A Kossuth téren. André fiam általában szabálykövető és megbízható, de azért szeret játszani, feszegetni a határokat. Ez is a tanulási folyamat része, miközben csak játszunk a téren.

Nekem nincs saját autóm, de mindig nagy álmom volt egy lakóautóval bejárni a világot. Egyelőre egy országba jutottam el így, Írországba, de már ez is elképesztő élmény volt. Szerintem még sosem éreztem magam annyira szabadnak mint ott. A párommal és egy kis bérelt lakóautóval vágtunk neki a csodálatos ír tájnak. Arra mentünk amerre szerettünk volna. Nem kötött minket semmi helyhez, időhöz. Ha megláttunk valamit, ami megtetszett, arra mentünk tovább. Esténként ott aludtunk, ahol az utunk éppen véget ért és a legszebb ír tájak ébredésére keltünk. Utunk során találkoztunk a hegyoldalakban szabadon legelésző állatokkal, az időjárás összes lehetséges formájával és változásával, a hajnalban óceánok mellett szaunázó emberekkel, akik este a híres ír pubokban zenélnek, valamint a végtelen természettel, az alattunk elterülő óceánnal és a felénk magasodó hegyekkel. Leírhatatlan élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra lakóautóba pattanok, hogy egy új helyet fedezzek fel.

Az 1965 óta futó Delta című tudományos televíziós műsor népszerű műsorvezetője Kudlik Júlia után szabadon neveztük el baráti társaságunk hódításokra szakosodott csoportját akik az ország környezetében lévő magasabb hegyek megmászására szakosodott. A Judlikkúliák miután 2016 és 2018 között a Tátrában 6 csúcsra állhattak fel, egy év "rákészülést" követően Szlovénia legmagasabb csúcsát célozták meg. Most ugyan lányokkal kiegészülve vágtunk neki a túrának, de az alap csapat 4 főjéből Genya sajnos nem tudott velünk tartani. Így a Greksa klán azaz Laca, Pepe és jómagam képviseltük az ősi vérvonalat. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve túrákat nem az eredeti sokak által járt kiindulópontról kezdtük hanem egy feljebb lévő parkolóból ahonnan ugyan nem volt közvetlen turistaút a lefoglalt útközbeni szállásunkhoz, de én könnyelműen felajánlottam digitális térképemet ami mindenhol talál utat még akkor is ha nincs. Így is volt, szépen megtervezte hogyan juthatunk el a házig a kisebb ösvényeken és kevésbé járt utakon keresztül. Csodás patakmedrekben és kitett ösvényeken haladtunk felfele mígnem 4 óra mászás után azt kellett realizálnunk, hogy nincs tovább. Szakadék törpefenyvesekkel ami lehet, hogy valaha a földtörténet kezdeti szakaszán még járható volt de mostanra jelentősen járhatatlanná változott. A viszonylag közeli utolsó tehénpásztor szerencsére útba igazított minket de így is kockázatos volt, hogy a környező hegyeket megkerülve oda érünk e napnyugta előtt. Közben az ösvényt teljesen elfoglaló agresszív tehenek sem segítették haladásunkat újbóli mászásokra kényszerítve minket. Végül 9 óra menet után az utolsó szakaszon bőrig ázva érkeztünk meg a házba már napnyugta után fél órával. A ház vezetője a történetünket hallva kedvesen tanácsolt el a másnapi csúcsmászástól, de azért még adott vacsorát és sört. Másnap persze a legkésőbb elindulva a havazási előrejelzést nyugtázva mégis nekivágtunk a csúcsnak és a fölső csúcs nyereg előtti házat pont délben elérve vettük magunkra a ferrátás felszereléseket. Az előrejelzés hajszálpontos volt és a hó esni kezdett. Mi viszont nem inogtunk meg elhatározásunkban. A lányok inkább maradtak a házban és megvártak minket.Végül innen jó 1,5-2 órás menettel elértük a csúcsot és igazi magashegyi körülmények között élvezhettük a hódítás mámorát ami tulajdonképpen a közös túra élményének kiteljesedése. Az együttlét, az utazás és környezet ami miatt csodálatos ez nem is a csúcs miatt, de persze nagyon jó felérni is. Lefele menet ugyanabban a házban töltöttük az estét ahol végül a renoménkat egy jelentősebb italozással is megerősítettük. Annyira, hogy végül a ház vezető több italt hozott mint amennyit rendeltünk és ő is kissé elragadtatta magát. Csodálatos zárása volt ez ennek a mászásnak. Konklúzióként levontuk, hogy a Júliai alpok azért vadregényesebb mint a Tátra és kevesebb jól jelölt túraút található benne. Valamint azt, hogy sose induljunk el papír alapú térkép nélkül magas hegyekbe.

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

Valahogy Izland elsőre nem hozza lázba az embert. Hideg, szél, kopár tájak és emberek is alig akad. Így voltam vele én is. Viszont a vulkáni tevékenységek és vízesések mégiscsak kicsit vonzottak erre a vidékre. 2018 -ban egy újdonsült ismerős említette, hogy meglátogatja egy ott dolgozó barátját pár napra. Kapva kaptam a lehetőségen és rákérdeztem csatlakozhatnék-e én is hozzájuk. A válasz igen volt így hát hamarosan megérkeztünk együtt Reykjavik-ba, Izland fővárosába. Rögtön feltűnt, hogy a névadáskor valamit felcserélhettek Grönlanddal némi italozás közben mert itt volt inkább minden zöld amott meg jég. No de nem akadtam fenn ilyen kis apróságon inkább belemerültem az itteni lét rejtelmeibe. Várakozásommal ellenkezőleg lenyűgözött az itteni táj és miliő. A kedves barát csodálatos 4 napot tervezett nekünk és vele jártuk be a sziget legszebb részeit amibe rengeteg programot sűrített bele. Voltunk gejzírnél, hatalmas vízeséseknél, koromfekete tengerparton, krátereknél és holdbéli tájakon. Még egy számára is újdonság hotspot-ot azaz termálvizes medencét is sikerült találnunk ami felejthetetlen élmény volt egy lávamező közepén a hegyek ölelésében. Utolsó napunkon pedig az északibb fjordos partvidéket lestük meg ahol fókákat is szemügyre vehettünk. Nem gondoltam, hogy ez a kietlen táj ennyire varázslatos tud lenni. Valóban az ősi elemek mindegyike megtalálható itt a legcsupaszabb formájában. Egyszerűen mágikus ez a vidék!

Van egy összeszokott kis baráti társaságom akikkel szabadidőnk egy részét egyik kedvenc közös hobbink a sziklamászás gyakorlásával töltjük. Mindenki családos ezért nehéz úgy időt találni, hogy mindenkinek megfelelő legyen egy hosszabb túra, így általában csak rövidebb időket tudunk megszökni és csak a szomszédos országokba jutunk el autóval vagy egyik barátunk lakóautójával. 2018 -ban azonban sikerült nagyot álmodnunk és a csillagok állása is valahogy lehetővé tette, hogy hosszabban és messzebbre tervezhessük szokásos tavaszi túránkat. Légi úton jutottunk Liszabonba ahol béreltünk egy lakóautót és azzal vágtunk neki a környező sziklák felkeresésének. Elsőre a csodálatos Sintra kisváros környezetét céloztuk meg ahol a gránitsziklák mellett a kastélyok és paloták száma is nagy koncentrációt mutat. A táj lenyűgöző és vadregényes a kisebb fehér kőgombócokkal és kissé rózsaszínes barnás nagy sziklákkal. Ezen a helyen még kirándulni is élvezet. Második állomásunk Európa legnyugatibb pontja a Cabo da Roca. Itt a virágtengeren kívül a tűhegyes sziklák és veszedelmesen szép naplementék nyűgöztek le bennünket. Fura módon sehol egy hippit nem láttunk pedig ez a hely úgy nézett ki mint ahol állandó jelenlétnek kellene lennie. Mindenesetre nagyon élveztük társas magányunkat és az óceánban fürödve, a sziklákon mászkálva paradicsomi napokat éltünk meg együtt.

Az Azori-szigetek Portugáliához tartoznak és vulkanikus eredetük miatt sok helyen geotermikus tevékenység zajlik rajtuk folyamatosan. A legnagyobb sziget San Miguel ahol rengeteg termál forrás található és több helyszínen is megfigyelhető, ahogy gőzök és gázok törnek elő a mélyből. 2017 őszén látogattam meg a szigetet egy szervezett kirándulás keretében. A túra célja a sziget körbejárása, az érdekességek meglátogatása és az egyik vizes kanyonjának az úgynevezett kanyoning sport általi leküzdése amely magában foglal némi kötéltechnikát és bátorságot mert helyenként nagy magasságból kell az alant lévő vízbe beleugrani vagy éppen leereszkedni a víz mennyiségétől függően. A sziget valóban csodálatosan burjánzó növényvilággal. Virágokból soha nem láttam még ennyit egyszerre...szinte már már "zavaró" volt a tömény virágillat. A táj pedig igencsak vadregényes, hegyek-völgyek által szabdalt dzsungel tavakkal, kisebb patakokkal, vízesésekkel. Imádnivaló itt a túrázás. A túraszervezők nagyon alapos munkát végeztek, így minden pillanatot kiélveztünk az ottlétünk alatt. Voltunk teaültetvényen, vadonban lévő fürdőben, óceáni melegforrásnál, tehenészetben, kráterstrandon, egy 1000 méternél magasabb csúcson és sikeres bálnalesen is. Egy hét alatt annyi élményt gyűjtöttünk, hogy egy hónapnak érződött inkább ez az időtartam. A társaság is nagyszerű volt, többekkel a túra után is megmaradt a kapcsolat.

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

2017 tavaszán gondoltunk egyet egy kedves barátommal és vásároltunk egy igen jutányos repjegyet Tel-Avivba, Izrael tengerparti városába. Mindkettőnknek ez volt az első látogatása a Közel-keletre. Ez egy egészen más világ mint amit Európában megszokhattunk. Izrael területe meg amúgy is kulturálisan és történelmileg is igen nagy sűrűségű ezért nem győztünk álmélkodni az egész utazás soràn. Mivel kevés időnk volt így rögtön vonatra szálltunk és átutaztunk Jeruzsálembe amely város maga a tiszta történelem. Minden sarkon emlékek és ódon épületek az utcákon pedig hömpölygő sokaság. A különböző vallású és érzelmű emberek együttélése érezhetően magában hordozta a feszültséget amit leginkább a közlekedés kissé agresszív módjában lehetett leginkább tetten érni. Rövid tartózkodásunk alatt több közúti balesetet is láttunk. Velünk azonban nagyon segítőkészek voltak mindig és kedvesen útba igazítottak, sőt minden földi jóval el is láttak minket ha tehették. Jeruzsálem megismerése után a Holt tenger felé vettük az irányt. Ez a természeti képződmény 300 m-rel a tengerszint alatt helyezkedik el és sótartalma különösen magas. Annyira, hogy életnek még a part közelében sincs nyoma. Miután megmártóztunk benne a ránk rakódott só annyira marta lágy részeinket hogyha nincs ott a betervezett Ein Gedi nemzeti park meglátogatása akkor kellemetlen élményekkel kellet volna számolnunk. Így viszont egy óra múlva már édesvízi vízesésekben és természetes kő medencékben áztattuk le magunkról a ránk rakódott sót. Meglátogattuk még a közeli híres erődítményüket a Masadát amely szintén megdöbbentő történettel rendelkezik és fantasztikus kilátással amely kissé feledteti a sokkoló múltat. Ide rendhagyó módon autóstoppal sikerült átjutnunk ami nem egy megszokott dolog errefelé. Utolsó napunkat Tel-Aviv felfedezésével és tengerparti lazulással töltöttük. Itt mèg jó lett volna időzni, de sajnos ennyire volt időnk hazarepülésünk előtt.

Egy évet tanult barátnőm 2016 -ban Írországban építészetet és ennek apropóján lehetőség nyílt a szigetországot kicsit jobban szemügyre venni. Látogatásom tavaszra esett és a fővárosba érkeztem Dublinba. Az időjárás ilyenkor változékony és hideg de ez nem zavartatta a helyieket és az éjszakai városban is előfordultak viszonylag lengén felöltözött emberek annak ellenére, hogy 5-6 celsius fokot mutatott a hőmérő. Csodálatos épületek és pubok jellemezték a belvárost ahol egy több szintes pubba betérve egy ukulele estbe csöppentünk. Egészen szürreális volt ahogy 20-30 ember ukulelén játszik pop és rock slágereket egyszerre. A fővárosi látnivalók végeztével útnak eredtünk és átszelve a szigetet a nyugati oldalon elhelyezkedő Galway városát céloztuk meg, mert innen lehet átkelni az igen hangulatos Aran szigetekre. Ezek a kicsi szigetek lenyűgöző sziklás tájakat tartogatnak és mivel lakosságuk kb. 1000 fő ezért nagyon nyugalmasak is. Emberekkel alig találkozni viszont annyi kőrakás van kerítésként, hogy azt gondolná az emeber, hogy ezeket vagy nagyon sokáig építették vagy rengetegen. Néhány napot a szigeteken töltöttünk és bringára pattanva fedeztük fel a mesés tájakat. Megtaláltuk többek között azt a híres sziklamedencét is ahol korábban a Red Bull szervezett vízbe ugró versenyt.

Egy tanulmányait végző barátunk meghívására utaztunk a föld egyik legnépesebb országába hogy az ott még akkor épp csak kezdődő mászósportnak hódolhassunk. Klaudia nagyon részletes utitervet rakott össze és igencsak csodálatos helyekre jutottunk el vele az országban. Mászhattunk olyan különleges helyeken mint az épp kiépülőben lévő Getu nemzeti park ahol egy akkora barlang is leledzik amin egy kisrepülővel átrepültek vagy Yangshuo különleges karszt hegyein és barlangjaiban melyek formavilága egészen bizarr. Hangzhou rózsaszín gránitszikláin mászni a bammbuszerdőben szintén egyedülálló élmény volt mivel ekkora bambuszokat még nem láttunk azelőtt. A Sárga hegy Nemzeti park meglátogatása is felejthetetlen élmény volt a több millió lépcsővel és a helyi kirándulók tömegeivel akik láthatólag nem voltak felkészülve a megpróbáltatásokra. Az országon belül viszonyag nagy távolságokat tettünk meg, így utazhattunk gyorsvasúttal ami 300 km/h sebességgel száguldott, de volt részünk egy 25 órás vonatozásban is jóval kisebb sebességgel. Városnézésből sem volt hiány, több kisebb (pár millió lakos) város mellett Shanghaj-ban (24 millió lakos akkor) is körülnéztünk. 4 fős kis baráti csapatunk szépen összekovácsolódott a rengeteg élmény és kaland közepette és azt hiszem meghatározóvá vált számunkra ez a látogatás. Azóta én ázsia rajongó lettem és az utazás fontos szerepet tölt be az életemben! Köszönöm barátaimnak hogy ezt össszehoztuk és volt bátorságunk ebbe belevágni!

Születésem óta voltak kecskéink. Nekem már kiskoromban is természetes volt, hogy állatok vesznek körül. Pár éves koromban, anya már az ölembe nyomta a kecskegidákat. Így nőtem fel, közösen futkároztunk, őket babusgattam a játékbabák helyett. A családommal úgy tekintünk rájuk, mintha a társaink lennének és a velük való közösség határtalan örömet okoz. Természetesen nem vágjuk le az állatokat, nem eszünk húst, úgy gondoljuk, hogy lehet hús nélkül is egészségesen élni. Amikor egy állat az ősbizalmával megajándékoz minket, a kezünkbe helyezi az életét és bízik bennünk, hogy biztonságban van velünk, ezzel nem akarunk visszaélni. Tulajdonképpen Jeddyvel már megéltem a játékot, kalandot és a kirándulást is. Egy napos korában került hozzám, cumin neveltük. Amikor pár nap után folyton követett úgy döntött, hogy bejön velem a konyhába és csatlakozik a családi-tesós hangszórós ételkészítős partynkhoz, akkor szerettem igazán belé. Hatalmas partyarc volt, már akkor sem félt. Látszott, hogy vezéregyéniség lesz. Észre vettem, hogy mennyire intelligens és elkezdtem vele foglalkozni, nevelni, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, mert nagyon okos kecske. Ennek tudatában tanítottam neki trükköket, így megtanult vezényszóra és jelre pacsit adni, pitizni, forogni, nyolcast írni a lépéseivel, hátrafelé menni, lábat nyújtva lépegetni, két lábra ágaskodni, dobogón forogni, körülöttem forogni, puszit adni. Anyuval amióta az eszemet tudom visszük a kecskéket, kutyákkal együtt sétálni és legeltetni, bár sokszor a fű helyett inkább a lombokba harapnak bele. Egyszer az út szélén megállt egy öt fős társaság, akik közül az egyik fiú különösen szimpatikus volt neki és szószerint lepacsizott vele. Amikor a Dunapartra épp túristák jönnek és mi arra visszük Jeddyt, sokszor kérnek meg minket, hogy hagy csináljanak közös képet vele. Szülinapján mindig feldíszítem őt, különleges csemegékkel készülök neki. Hálás vagyok, hogy a sors lehetőséget adott rá, hogy egymást választhattuk.

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

2008-ban Kenyába utaztunk a családommal, mert megnyertem a Zebra Co. Ltd. pályázatát (amelynek a lényege az volt, hogy rajzolj egy zebrát és találkozz a zebrával az élőhelyén) . Az útra nem kocsival mentünk, mégis ehhez a kampányhoz tudnám leginkább kapcsolni, hiszen életemben először ekkor láttam tengert (helyesebben mondva: óceánt). Nagyon izgultunk az utazás előtt, azért is mert hiába voltunk beoltva a húgommal mindketten bárányhimlősek lettünk. Így sokáig az is kérdés volt hogy utazhatunk-e. Ekkor tíz éves voltam, és nagyon izgatott lettem, hogy megismerhetek egy egzotikus országot, esetleg találkozhatok az öt nagy vaddal is: Elefánttal, oroszlánnal, orrszarvúval, a leopárddal és a kafferbivallyal. Zebrát, oroszlánt leopárdot, kafferbivalyt és elefántot is láttunk az ott töltött tíz nap során, de kafferbivalyt csak faragott formában sikerült. A szafari közben a vezetőnk Samy azt a magyarázatot adta az orrszarvú rezervátumban, hogy ez csak azért lehet mert az orrvadászat elhatalmasodott Kenyán. Ez mély szomorúsággal töltött el már gyerekként is. A fafaragó faluban aztán rengeteg orrszarvút láttunk, emlékszem mennyire megdöbbentő volt, hogy rengeteg ember egész napját csak fafaragással töltötte, ami egyértelműen a turisták kereslete miatt tudott működni. Sok ilyen típusú fafaragványt hoztunk haza mi is az útról, aminek egy részét ajándékba kaptuk a fafaragóktól. A másik kedvenc lényem az utazás során a krokodil-kenyér volt. Szintén a turisták kívánságára született ez a pékárú-remekmű, amit a szállodába reggel,este lehetett fogyasztani. Bár a krokodil nincs bent az öt nagyvad között, mégis fontos állata a kenyaiaknak.

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.