Ha autóban ülök alszok

1

2024. június elején lediplomáztam, ezért egy különleges helyen szerettem volna megünnepelni, hogy a sok nehézség ellenére sikerült, néprajz alapszakos bölcsész lettem. Mi is lehetne jobb alkalom egy utazásra, mint az ünneplés, így hát elindultunk Szicíliára. Elsődleges célunk (az aperol, tészta és strandolás mellett) az Etna megmászása volt. Sikerült lefoglalnom egy egész napos túrát a világ legaranyosabb olasz idegenvezetőjével, Giovannival, aki a kis autójával felvitt minket a hegyre. Útközben több helyen megálltunk, végig mesélt a kilátásról, a hegyről, az illatokról, a láváról, addigi élete tudását adta át nekünk. Természetesen meglátogattuk a kötelező turistás helyeket, majd feljebb sétáltunk egy kürtőhöz. Mielőtt felmentünk volna a peremére, rám szólt, hogy kapaszkodjak össze a barátommal, mert ez a szél engem simán felborít, ami ilyen magasságban nem a legjobb dolog, majd elindultunk. Nagy nehezen felszenvedtük magunkat a köveken, ahol csodálatos panoráma fogadott. Ültünk a köveken a szélben, néztük az alattunk elterülő kürtőket, a távoli tengert és körbevett minket a nyugalom, az erő, az izgalom és a természet furcsa kombinációja. Egyszerűen csodálatos élmény volt itt megpihenni és kikapcsolni, élvezni a pillanatot.

1

A kép 2002 nyarán készült, amikor szüleim hirtelen felindulásból vagy gyermekagyam számára felfoghatatlan okokból úgy döntöttek, hogy autóba ülünk és elutazunk az olasz Adriához. Ez az utazás volt az egyetlen, amin mind a két szülőm és a külföldön élő féltestvérem is jelen volt. Nagy öröm volt ez mind a négyünknek és a mi napig nem értem, hogy miért nem mentünk többször. A legtöbb emlék, ami megmaradt bennem életem legelső olaszországi útjából csupán néhány érzés és képfoszlány. Az biztos, hogy hatása alá kerített a turisták számára létrehozott infrastruktúra és szolgáltatóipar. Ez a kép Lignano Sabbiadoro egyik főutcáján készült, ahol egy pénzbedobással működő robotzsiráf hátán ülök. Emlékszem erre a rövid észak-olasz szafari élményre. Egyszerre voltam lenyűgözve a színek, hangok és lehetőségek kavalkádjától, és rettegtem a gépzsiráf ismeretlen természetétől. Tisztán él bennem a nehézkes mászással megtett út a fényes festékkel lefújt fémkosárba, a rettentő kényelmetlen ülésen történő csúszkálás, és az ijesztő, gépiesen recsegő állathangok emlékei. Szerencsére ennél gyakrabban szokott eszembe jutni az addig még számomra ismeretlen nagyvonalúsággal kikanalazott gelato gombóc mérete, és a döbbenet, amit éreztem, mikor megérkeztünk a Szent Márk térre.

1

Egy kezemen megtudom számolni, hogy hányszor voltam életemben nagy, sok látogató számára felépített vidámparkban. Ezek közül az egyik első és minden bizonnyal a legmeghatározóbb alkalom egy észak-olasz üdülőváros melletti hatalmas szórakoztató komplexumba tett látogatás volt. Ez a kép is ott készült 2002-ben, bár nem a rajta látható játékon töltött idő határozta meg az életem hátralevő részére a vidámparkokról alkotott véleményemet. Nem, mert a legemlékezetesebb, szinte traumának is nevezhető ride a szellemvasúton történt. A mai napig nem értem, hogy engem hatévesen az akkor tizennégy éves Gabi féltestvéremmel, miért engedtek felülni egy ilyen nagygyerekeknek készült attrakcióra. Könnyen lehet, hogy én balhéztam ki, mert szerettem volna nővéremnél felvágni és bebizonyítani, hogy nem vagyok már kis taknyos. Nem sikerült. A szellemvasúton kocsijában egyedül voltunk, nem volt más család vagy gyerek rajtunk kívül. Én az indulástól számított második percben tojtam be egy pókhálós kriptából hirtelen megjelenő szörnyetegtől és kezdtem csillapíthatatlanul bőgni. A testvéri összetartozás páratlan megnyilvánulásaként nővérem a kaland további részét azzal töltötte, hogy próbált engem vigasztalni. Volt egy része az útvonalnak, amikor a kocsik kigurultak pár másodpercre egy erkélyre és megjelentünk az épület előtt izgatottan ácsorgó szüleim előtt. Ők csak annyit láttak, hogy egyszer csak előbukkan az erkély egyik oldalán a szellemkocsi, én ordítva sírok és szökni próbálok, miközben a nővérkém minden erejével próbál a helyemen tartani és kétségbeesetten nyugtatgatni. Hogy mit érezhettek a szüleim, mikor újra eltűntünk az erkélyről, mert a kalandnak még közel sem volt vége, nem tudom. Az biztos, hogy még soha semmi nem ijesztett meg ennyire engem, mint az olasz szellemvasút. Azóta se ültem fel semmilyen hasonló játékra.

1

Ez a kép a 2024-ben készült Tarantó történelmi belvárosában, ami az ottani öblöt lezáró szigeten található. Két jóbarátommal bolyongtunk Dél-Olaszországban és úgy döntöttünk, hogy megnézzük az olasz csizmatalp és sarok csücskénél elhelyezkedő régi, hangzatos elnevezésű várost. Mint kiderült Tarantó az egyik legrégebben lakott városa a félszigetnek, sőt, itt található Nápoly után a második legnagyobb antik gyűjteményt bemutató múzeum is. Ennél viszont még izgalmasabb volt ellátogatni Tarantóba a felfedezetlensége miatt. A centro storico, ahol ez a kép is készült, sokkal inkább hasonlított a Fellini filmekből is ismert Olaszországhoz, mintsem a mai közkedvelt desztinációkat jellemző állapotokhoz. Turisták szinte sehol, a falak omlanak bomlanak, kóbor macskák lesik a leeső falatokat, és jókedvű pocakos olaszok várják az estét, hogy végre beleénekeljenek a tengerbe. Csodálatos, ritka érintetlenséggel megmaradt város Tarantó. Az antik város alapításáról szóló Poszeidón fiához, Taraszhoz köthető mitológiai történet pedig nagyon is meghatározza a mai napig Tarantó identitását. Szinten az összes utcán vagy téren megjelenik valamilyen formában a delfinen lovagló férfialak vagy félig delfin, félig ember figura. Lehet ez graffiti is, ahogy az szerepel a fényképemen, de még a helyi sör címkéjén is ez a figura szerepel.

1

2020 nyarán a családom úgy döntött, hogy megválik dédnagymamám telkétől. A dédiről csak halvány emlékeim vannak, hiszen mindössze négy éves voltam, amikor elhunyt. A telek és a ház is rengeteg változáson esett át az utóbbi 80 évben. Három generáció gyermekkorát és nosztalgiáját őrzi a bejárat melletti almafa, a méhkasok helye és az éjjelente hallható szarvasbőgés. A képet 2020. szeptember 26-án készítettem. Ezen a napon ürítettük ki a házat, hogy továbbadjuk azt a következő tulajdonosainak. A telek jelenleg egy háztáji gazdaságnak ad otthont.

1

Életem első autóját az apai nagyszüleimtől kaptam. Nagyapám, nagymamámmal közösen 2004-ben vették meg a SEAT Toledot, amely a mai napig Leyla becenéven ismert. A fénykép nem sokkal azután készült, hogy átadták nekem hivatalosan is a kocsi kulcsát. Ezen a napon még nagyapám javaslatára átruccantunk Horvátországba is, hogy megszokjam az új kocsi használatát. Mivel Taranyhoz elég közel van a határátkelőhely, időnként átszoktunk menni kirándulni. Napjainkban a határátkelés itt, a 681-es főúton egész gyorsan történik, mert már nincs határellenőrzés. Így hamar átmentünk rajta. Az út során nagyapámmal konstatáltuk azt, hogy megtörtént a generációváltás a kocsinál. Leylaval azóta már megjártam sok utat és igyekszem olyan becsben tartani, mint a nagyszüleim tették annak idején mikor megvásárolták.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

5

A covid időszaka alatt amikor elmentem télen karácsony előtt 15 nappal a Galyatetőre az erdő gyönyörű szép fehér takaróban fogadott. E táj sok kisgyerekkori emlékemet idézte elő például amikor a nagypapámmal szánkóztunk a hóban. A téli erdőben jókat lehetett szánkózni vagy éppen hócsatázni ezzel új szép emlékeket létrehozva.

2

Talán a legelső gomba, amellyel életünkben találkozunk. Fehér pöttyös piros kalapjával mesekönyveink gyakori szereplője volt, akár csak erdőillusztrációkban. Elképesztően gyönyörű és borzalmasan mérgező. Forma és tartalom két ellentétes pólusának spórákkal terjesztett tömörített valósága. Ezt a valóságot láthattam pár éve az Őrségben kóborolva, az utak és a szántóföldek közötti vékony erdősávokban. Mintha az összes mesekönyv összes légyölő galócája ott tobzódott volna, megannyi méretben és elrendezésben. Fotómodellek pillanatonkénti pózolásához hasonlóan készítettem a képeket, betelhetetlenül. Ugyan nem őket kerestem, hanem valami hasznosat, ehetőt, megszáríthatót, sokáig eltarthatót, ám parádés látványuk emlékét mindennél tovább őrzöm.

5

2023 júniusában elindultam egyedül Tenerifére. Nem volt konkrét tervem, inkább csak sodródtam. Úton voltam, úsztam az árral és utat találtam. Első nap meglátogattam egy helyi közösséget, akik barlangokban élnek a szigeten, ott megismerkedtem Annával, aki pár nappal később csatlakozott hozzám. Együtt autóztuk körbe Tenerifét, majd gyalog folytattuk az utat. Anna már több hete ott volt és jól ismerte a terepet. Tudta, hogy hol lehet jókat aludni. Így töltöttük az éjszakákat homokos parton, barlangban, függőágyban és mindenféle csodás helyen. Gyalogoltunk a dzsungelben vagy a kopár hegyeken át, hogy megtaláljuk a legszebb részeket. Az út során igazán értékes találkozások történtek: három idegen, különböző élethelyzetekből érkezve, mégis közös ritmusban haladva, egymásnak teret adva. A szigeten töltött idő és az ott kapott élmények sok erőt adtak abban az időszakban. Újra tudtam kapcsolódni magamhoz; ebben a természet közelsége és a sziget nyers ereje is fontos szerepet játszott.

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

3

Nővéremmel mindig örömmel osztjuk meg egymással az élményeinket, különösen nyaralás közben. Gyakran küldünk egymásnak képeket az utazásainkról. Ezeket a fotókat tavaly kaptam tőle, amikor először indultak el ezzel a kisbusszal egy hosszabb kirándulásra. A járművet a barátja újította fel, amibe én is besegítettem.

5

A Serketánc tábor a kedvenc táborom. Ez egy moldvai és gyimesi népzene és néptánc körül forgó hagyományőrző családi rendezvény Makkoshotyka mellett az Ambrozsoky tanyán, amire 2020-ban kaptam először meghívást. Azóta minden nyáron visszajárok és várom egész évben. A közösségi érzést, mint olyat, és a magyarságoz való tartozás ez az esemény adta meg nekem eddigi életem során leginkább. Itt organikusan, szabadon élhetem meg a néptáncot és a népzenét. Itt a hagyomány nem bemutatók díszruhában, hanem valós öröm és együttlét. Mesék, csujjogatás, kacagás a körtáncban, hajnali énekek, reggeli kávé mellett is furulyaszó, ebédlősátorban koboz hang, és éjszaka előbújó rezesek. Az ember itt nagyon elfárad, mert nappal zenélni-táncolni-énekelni tanul, mesét hallgat, kézműveskedik, segít a háziaknak, gyógynövénytúrára megy, falat mászik, este pedig koncertet hallgat, és hajnalig táncol énekel, s a bátrabbak zenélnek is. Ez az a hely, ahol tényleg ott van minden generáció. Kisbabáktól agastyánokig. És lás csodát jó együtt. Máris hiányzik ahogy írok róla...

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

1

A BME Solar Boat Team színeíben a műegyetemet képviselve a csapat az években indult a Monaco Energy Boat Challenge-en. A versenyen mérnökhallgatók által készített elektromos hajókkal versenyeznek, a BME hajója van az utánfutón a fehér ponyva alatt. A csapat számára az egész év ezen verseny körül forgott, hiszen amellett hogy a hajónak is megfelelő állapotban kell lennie, minden egyéb körülményt is biztosítani kell: szállás, autó, élelem, stb. A képen Monaco-ba tartunk, a szponzorációként kapott Seat és Wolkswagen kisbuszainkkal.

5

Az 1965 óta futó Delta című tudományos televíziós műsor népszerű műsorvezetője Kudlik Júlia után szabadon neveztük el baráti társaságunk hódításokra szakosodott csoportját akik az ország környezetében lévő magasabb hegyek megmászására szakosodott. A Judlikkúliák miután 2016 és 2018 között a Tátrában 6 csúcsra állhattak fel, egy év "rákészülést" követően Szlovénia legmagasabb csúcsát célozták meg. Most ugyan lányokkal kiegészülve vágtunk neki a túrának, de az alap csapat 4 főjéből Genya sajnos nem tudott velünk tartani. Így a Greksa klán azaz Laca, Pepe és jómagam képviseltük az ősi vérvonalat. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve túrákat nem az eredeti sokak által járt kiindulópontról kezdtük hanem egy feljebb lévő parkolóból ahonnan ugyan nem volt közvetlen turistaút a lefoglalt útközbeni szállásunkhoz, de én könnyelműen felajánlottam digitális térképemet ami mindenhol talál utat még akkor is ha nincs. Így is volt, szépen megtervezte hogyan juthatunk el a házig a kisebb ösvényeken és kevésbé járt utakon keresztül. Csodás patakmedrekben és kitett ösvényeken haladtunk felfele mígnem 4 óra mászás után azt kellett realizálnunk, hogy nincs tovább. Szakadék törpefenyvesekkel ami lehet, hogy valaha a földtörténet kezdeti szakaszán még járható volt de mostanra jelentősen járhatatlanná változott. A viszonylag közeli utolsó tehénpásztor szerencsére útba igazított minket de így is kockázatos volt, hogy a környező hegyeket megkerülve oda érünk e napnyugta előtt. Közben az ösvényt teljesen elfoglaló agresszív tehenek sem segítették haladásunkat újbóli mászásokra kényszerítve minket. Végül 9 óra menet után az utolsó szakaszon bőrig ázva érkeztünk meg a házba már napnyugta után fél órával. A ház vezetője a történetünket hallva kedvesen tanácsolt el a másnapi csúcsmászástól, de azért még adott vacsorát és sört. Másnap persze a legkésőbb elindulva a havazási előrejelzést nyugtázva mégis nekivágtunk a csúcsnak és a fölső csúcs nyereg előtti házat pont délben elérve vettük magunkra a ferrátás felszereléseket. Az előrejelzés hajszálpontos volt és a hó esni kezdett. Mi viszont nem inogtunk meg elhatározásunkban. A lányok inkább maradtak a házban és megvártak minket.Végül innen jó 1,5-2 órás menettel elértük a csúcsot és igazi magashegyi körülmények között élvezhettük a hódítás mámorát ami tulajdonképpen a közös túra élményének kiteljesedése. Az együttlét, az utazás és környezet ami miatt csodálatos ez nem is a csúcs miatt, de persze nagyon jó felérni is. Lefele menet ugyanabban a házban töltöttük az estét ahol végül a renoménkat egy jelentősebb italozással is megerősítettük. Annyira, hogy végül a ház vezető több italt hozott mint amennyit rendeltünk és ő is kissé elragadtatta magát. Csodálatos zárása volt ez ennek a mászásnak. Konklúzióként levontuk, hogy a Júliai alpok azért vadregényesebb mint a Tátra és kevesebb jól jelölt túraút található benne. Valamint azt, hogy sose induljunk el papír alapú térkép nélkül magas hegyekbe.

2

Történeteim főhőse egy Trabant, melynek szüleim voltak a tulajdonosai a 2000-es évek elején. Az első mese szintén ez idő tájt játszódott: óvodából hazafele menet mindig arra kértük apukánkat, hogy egy útba eső emelkedőn menjünk fel autóval. Ugyanis gyerekként ez az emelkedő egy hatalmas hegynek tűnt és a világ legizgalmasabb dolgának számított felérni a tetejére. Nos, ez a mulatság csak addig tartott, míg egy téli, fagyos napon vissza nem csúsztunk az autóval. Természetesen nem lett bajunk, de megtanultok, hogy a Trabant nem egy csodajárgány. Egy másik kedves történet, amire húgom úgy emlékszik vissza, hogy egyszer ennek a csodaautónak kiesett a vezetőoldal melletti ajtaja és apukánk kénytelen volt úgy hazavezetni, hogy egyszerre fogta az ajtót, kormányzott és váltott. Míg szerintem nem kiesett az ajtó, hanem csak nem csukódott be és napokig kénytelen volt így vezetni. Bár mindketten másképp emlékszünk rá, az biztos, hogy amikor visszagondolunk a Trabant kalandjaira, mindig eszünkbe jut, milyen szabadnak éreztük magunkat gyerekként, csak nevettünk és élveztük az utazást.

1

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.

1

Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap. Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük. Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam. Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül. A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak. (Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

1

A koronajárvány első évében tanultam vissza az autóvezetést – húsz év kihagyás után. Egyszerre volt könnyű és nehéz: könnyű, mert nem kellett hivatalos körökkel vacakolnom, de nehéz, mert lényegében totál elfelejtettem mindent. Úgyhogy gyakorlatilag nulláról indultam. Néhány hónap múlva, 2020 decemberében, Mikuláskor, azonban mégiscsak vettem ez öreg Renault: egy 2003-as Cliót. Online hirdetésen találtuk, egy autókölcsönző cég hirdette, mint később kiderült, azért, mert a koronában bedőlt a személygépkocsi bérlés. Így az alku is könnyebben ment. Vizsga és kuplungcsere után december 20-án végre tényleg az enyém volt. Karácsonykor volt az első utam, Budapestről Zalába, és az ünnepi alkalom tiszteletére lemostam. Fiatalkoromban ugyan volt autóm, autót azonban még sosem mostam. Nem vagyok egy nagy „autósimogató”. Így aztán az első igazi kaland volt. Nemcsak azért, mert szuper egzotikusan azok a megnevezések, amelyek közül a mosóautomatánál választani kell, hanem azért is, mert Árpád barátommal voltam, aki a leghatározottabban képviseli, hogy minél kevesebből minél többet kell kihozni – mégha az csak egy autómosás is. Minden rendszer kijátszható! Így aztán minden fázisra nagyjából 1 percem maradt: mosás, habozás, waxolás, öblítés, cseppmentes szárítás. És az egész mosás olyan volt, mint valami kreatív ügyességi verseny, amit csak megnyerni lehet – a mosóautomata és a rendszer ellen. Így aztán a körbe-körbe rohangálásban észre sem vettem, hogy erről kép is készült. De lám, lám. Gyakran jut eszembe egy-egy kép kapcsán, vajon elkészült volna-e, ha nem telefonnak fotóznánk? Hiszen a telefon állandóan velünk van, és ezzel a vizuális naplózás az életünk része lett. Szóval a telefonos korszak előtt egy ilyen versenyfutásról sem időben, sem jelentőségét tekintve nem készült volna kép – valószínűleg.

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

A fotó 1993.05.31-én készült Balatonalmádiban apukám készítette. Egy baráti társasággal voltak a városban, akikkel együtt nyaraltak, szórakoztak. Bár a szüleimnek Balatonszárszón volt nyaralója, rendszeresen átjártak Balatonalmádiba bulizni. A fotón apukám barátja, Győrffy Gergely hegedűművész látható. Egy ferde oszlopnak támaszkodik, feltűrt ujjú pólóban. Mintha ki akarná dönteni. Pólójával szinte beleolvad a mögötte lévő háttérbe, a sárga Ladába. Ez egy poénos kép, azért, mert mindig hencegett az erejével, a kung-fu harc tudásával, itt pedig úgy támaszkodik, mint akinek nehéz megtartania magát. Az utcán egy Trabant gépkocsi és egy Lada 1200-es is parkol a háttérben, ebbe olvad bele Gergely is.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.