Vidámparki vasutak

1

2024. június elején lediplomáztam, ezért egy különleges helyen szerettem volna megünnepelni, hogy a sok nehézség ellenére sikerült, néprajz alapszakos bölcsész lettem. Mi is lehetne jobb alkalom egy utazásra, mint az ünneplés, így hát elindultunk Szicíliára. Elsődleges célunk (az aperol, tészta és strandolás mellett) az Etna megmászása volt. Sikerült lefoglalnom egy egész napos túrát a világ legaranyosabb olasz idegenvezetőjével, Giovannival, aki a kis autójával felvitt minket a hegyre. Útközben több helyen megálltunk, végig mesélt a kilátásról, a hegyről, az illatokról, a láváról, addigi élete tudását adta át nekünk. Természetesen meglátogattuk a kötelező turistás helyeket, majd feljebb sétáltunk egy kürtőhöz. Mielőtt felmentünk volna a peremére, rám szólt, hogy kapaszkodjak össze a barátommal, mert ez a szél engem simán felborít, ami ilyen magasságban nem a legjobb dolog, majd elindultunk. Nagy nehezen felszenvedtük magunkat a köveken, ahol csodálatos panoráma fogadott. Ültünk a köveken a szélben, néztük az alattunk elterülő kürtőket, a távoli tengert és körbevett minket a nyugalom, az erő, az izgalom és a természet furcsa kombinációja. Egyszerűen csodálatos élmény volt itt megpihenni és kikapcsolni, élvezni a pillanatot.

1

A kép 2002 nyarán készült, amikor szüleim hirtelen felindulásból vagy gyermekagyam számára felfoghatatlan okokból úgy döntöttek, hogy autóba ülünk és elutazunk az olasz Adriához. Ez az utazás volt az egyetlen, amin mind a két szülőm és a külföldön élő féltestvérem is jelen volt. Nagy öröm volt ez mind a négyünknek és a mi napig nem értem, hogy miért nem mentünk többször. A legtöbb emlék, ami megmaradt bennem életem legelső olaszországi útjából csupán néhány érzés és képfoszlány. Az biztos, hogy hatása alá kerített a turisták számára létrehozott infrastruktúra és szolgáltatóipar. Ez a kép Lignano Sabbiadoro egyik főutcáján készült, ahol egy pénzbedobással működő robotzsiráf hátán ülök. Emlékszem erre a rövid észak-olasz szafari élményre. Egyszerre voltam lenyűgözve a színek, hangok és lehetőségek kavalkádjától, és rettegtem a gépzsiráf ismeretlen természetétől. Tisztán él bennem a nehézkes mászással megtett út a fényes festékkel lefújt fémkosárba, a rettentő kényelmetlen ülésen történő csúszkálás, és az ijesztő, gépiesen recsegő állathangok emlékei. Szerencsére ennél gyakrabban szokott eszembe jutni az addig még számomra ismeretlen nagyvonalúsággal kikanalazott gelato gombóc mérete, és a döbbenet, amit éreztem, mikor megérkeztünk a Szent Márk térre.

1

Ez a kép a 2024-ben készült Tarantó történelmi belvárosában, ami az ottani öblöt lezáró szigeten található. Két jóbarátommal bolyongtunk Dél-Olaszországban és úgy döntöttünk, hogy megnézzük az olasz csizmatalp és sarok csücskénél elhelyezkedő régi, hangzatos elnevezésű várost. Mint kiderült Tarantó az egyik legrégebben lakott városa a félszigetnek, sőt, itt található Nápoly után a második legnagyobb antik gyűjteményt bemutató múzeum is. Ennél viszont még izgalmasabb volt ellátogatni Tarantóba a felfedezetlensége miatt. A centro storico, ahol ez a kép is készült, sokkal inkább hasonlított a Fellini filmekből is ismert Olaszországhoz, mintsem a mai közkedvelt desztinációkat jellemző állapotokhoz. Turisták szinte sehol, a falak omlanak bomlanak, kóbor macskák lesik a leeső falatokat, és jókedvű pocakos olaszok várják az estét, hogy végre beleénekeljenek a tengerbe. Csodálatos, ritka érintetlenséggel megmaradt város Tarantó. Az antik város alapításáról szóló Poszeidón fiához, Taraszhoz köthető mitológiai történet pedig nagyon is meghatározza a mai napig Tarantó identitását. Szinten az összes utcán vagy téren megjelenik valamilyen formában a delfinen lovagló férfialak vagy félig delfin, félig ember figura. Lehet ez graffiti is, ahogy az szerepel a fényképemen, de még a helyi sör címkéjén is ez a figura szerepel.

1

Az itt látható, a hatvanas években készült fénykép a legrégebbi fotó nagyapámról, Ferenczi Edéről. Csak két éve került vissza hozzá testvére, Ferenczi Tamás családjától egy rokoni látogatás során. A kép ugyanis Tamás családjának házában volt kirakva egy félreeső szobának a falán annak a tudatában, hogy azon Tamás látható gyermekkorában, aminek kapcsán egészen nagyapám addigi látogatásáig fel sem tűnt senkinek, hogy mégsem őt ábrázolja. Hogy történhetett mindez? Tamás 2001-ben egy szívroham következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt. A családját nagyon megviselték a történtek, a trauma feldolgozása érdekében az összes fényképet, ami kizárólag őt ábrázolta ideiglenesen odaadták dédnagyanyámnak, Pais Irénnek. Dédnagyanyám élete vége felé mentálisan elég rossz állapotba került, gyakran összekeverte, illetve elfelejtette szeretteinek nevét. 2008-ban bekövetkezett halála előtt Tamás családja elkérte tőle a nála maradt családi fotókat, amiket addigra vegyesen, összekeveredve találtak meg egy cipősdobozban. Vissza szerették volna szerezni Tamásról az odaadott fotókat, ám elfelejtették, pontosan melyek is voltak az ő 2001-ben beadott képeik. Kiválogattak egy adagot, pár vitás képről pedig (többek között erről is) megkérdezték dédnagyanyámat, ki látható rajtuk? Ő meggyőzte őket, hogy a fotón Tamás látható még iskolás korában. Ennek köszönhetően kis idő elteltével került ki hozzájuk a fénykép, mint Tamás gyermekkori fotója. Tamás családja nagyon meglepődött, amikor nagyapám közölte, hogy ő maga van a képen. Ő ellenben rendkívül örült neki, és fontos is volt számára, mivel (többi gyermekkori fotójával együtt) elveszettnek hitte, ám így, ha más nem is, egy fotó mégiscsak megmaradt neki emléknek életének korai időszakából.

3

Nővéremmel mindig örömmel osztjuk meg egymással az élményeinket, különösen nyaralás közben. Gyakran küldünk egymásnak képeket az utazásainkról. Ezeket a fotókat tavaly kaptam tőle, amikor először indultak el ezzel a kisbusszal egy hosszabb kirándulásra. A járművet a barátja újította fel, amibe én is besegítettem.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

1

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.

3

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban lettem volna, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványára is,( amit többek között Bramante tervezett).   Aztán újra elaludtam. Amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. Iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal.   Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Először lejátsza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola

3

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

5

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.