Keveredés

1

Egy kezemen megtudom számolni, hogy hányszor voltam életemben nagy, sok látogató számára felépített vidámparkban. Ezek közül az egyik első és minden bizonnyal a legmeghatározóbb alkalom egy észak-olasz üdülőváros melletti hatalmas szórakoztató komplexumba tett látogatás volt. Ez a kép is ott készült 2002-ben, bár nem a rajta látható játékon töltött idő határozta meg az életem hátralevő részére a vidámparkokról alkotott véleményemet. Nem, mert a legemlékezetesebb, szinte traumának is nevezhető ride a szellemvasúton történt. A mai napig nem értem, hogy engem hatévesen az akkor tizennégy éves Gabi féltestvéremmel, miért engedtek felülni egy ilyen nagygyerekeknek készült attrakcióra. Könnyen lehet, hogy én balhéztam ki, mert szerettem volna nővéremnél felvágni és bebizonyítani, hogy nem vagyok már kis taknyos. Nem sikerült. A szellemvasúton kocsijában egyedül voltunk, nem volt más család vagy gyerek rajtunk kívül. Én az indulástól számított második percben tojtam be egy pókhálós kriptából hirtelen megjelenő szörnyetegtől és kezdtem csillapíthatatlanul bőgni. A testvéri összetartozás páratlan megnyilvánulásaként nővérem a kaland további részét azzal töltötte, hogy próbált engem vigasztalni. Volt egy része az útvonalnak, amikor a kocsik kigurultak pár másodpercre egy erkélyre és megjelentünk az épület előtt izgatottan ácsorgó szüleim előtt. Ők csak annyit láttak, hogy egyszer csak előbukkan az erkély egyik oldalán a szellemkocsi, én ordítva sírok és szökni próbálok, miközben a nővérkém minden erejével próbál a helyemen tartani és kétségbeesetten nyugtatgatni. Hogy mit érezhettek a szüleim, mikor újra eltűntünk az erkélyről, mert a kalandnak még közel sem volt vége, nem tudom. Az biztos, hogy még soha semmi nem ijesztett meg ennyire engem, mint az olasz szellemvasút. Azóta se ültem fel semmilyen hasonló játékra.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

3

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

5

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.