Séta Szeged belvárosában

1

A képen három testvéremmel vagyok valamikor 2004 tájékán. A zene gyermekkorunktól kezdve meghatározó volt, szüleinkkel már ekkor sokat jártunk koncertekre, zenei táborokba. Így következett, hogy általános iskola elején mindannyiunkat zeneiskolába írattak különböző vonós hangszerekre. Hárman foglalkozunk aktívan ma is népzenével, közös zenekart alkotva. Ugyan amikor a kép készült még egyikőnk sem tanult zenét, viszont úgy tűnik, a közös muzsikálás iránti vágy már ekkor is megvolt mindannyiunkban.

1

A kép anyukám első fényképezőgépével egy Smena 8 M-mel készült. A gépre évekkel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt az általánosiskolában egy takarékbetétkönyvben gyűjtött bélyegeket egész évben. Ezeket különböző értékekben lehetett megvásárolni. Anyu megspórolta a forintokat, ahol csak tudta, hol egy kifli árát rakta félre, hol egy kakaóét, így sikerült összeszedni a hőn áhított tárgy árát összegyűjteni az év végére. A fényképezőgép még most is működik. 1990. Homonnai utca, Szeged. Az utolsó kisházak egyike az összkomfortos panelok által körbevett övezetben. Az udvaron egy előre nem megtervezett családi esemény zajlott, melynek semmilyen apropója nem volt, mindössze aznap szép őszi idő volt és valahogy mindenki rá is ért. Anyukám hobbija sokáig a fotózás volt. Szeretett fekete-fehér fotókat készíteni. Elsősorban tájképeket, de a különleges spontán pillanatokat is szerette megörökíteni. Ez a fotó is ilyen. A nagyszüleim megélték II. világháborút, mely aztán nagymértékben rányomta a bélyegét az életükre. A nagyapám katonaként harcolt, hadifogságba is esett. Az így szerzett traumáit későbbi élete során alkoholba fojtotta. A mamám kedvese elesett a háborúban, így egyfajta szülői nyomásra ment csak hozzá a nagyapámhoz. Életük korai éveiben szerzett sebeiken egyikőjük sem tudott továbblépni igazán soha. Az életüket a folyamatos viharok jellemezték, melyek csak ritkán csitultak. Idős korukra azonban sikerült békére lelniük és megérteniük egymást, a fotón anyukám ezt örökítette meg. A fényképen látható mozdulatok természetességükben tükrözik, hogy az életük során átélt nehézségeket a múltban hagyták és megengedték maguknak, hogy tudjanak örülni egymásnak, és a jó pillanatoknak. Aznap szép idő volt, finom volt a lekváros bukta, amit mamám sütött, aki olyan jókedvében volt, hogy talán még a szomszédoknak is adott volna belőle, ha kérnek egyet.

1

Ezt a fényképet 2022 nyarán a párom készítette telefonnal Szegeden a Tiszán kajakozás közben. Egészen kiskoromtól része az életemnek a kenuzás, a vízitúrázás, azonban valahogy a kajakozás sokáig kimaradt. 2022 júniusában Szegeden adódott a lehetőség, hogy a párom családja jóvoltából, akiknek volt két egyszemélyes kajakjuk, kipróbáljam ezt a műfajt. Így elhatároztuk, hogy lemegyünk a Tiszára evezni egyet. Mivel autónk, illetve semmiféle húzható kocsink nem volt, amire felrakva könnyen levihettük volna a két hajót a partra, kénytelenek voltunk a kezünkben, vállunkon lecipelnünk őket. A part azonban meglehetősen messze volt, szó szerint árkon-bokron át jutottunk csak el a Tiszáig. Én persze eléggé izgultam, hogy teljesen egyedül kell egy kajakot irányítanom, de hamar kiderült, hogy nagyon élvezetes és nem is olyan nehéz, hamar belejöttem. Már egy ideje eveztünk kellemesen ringatóztunk a vízen, amikoris arra lettünk figyelmesek, hogy egy motorcsónak tart felénk. Hamar kiderült, hogy egy rendőrségi motorcsónak. Ez eddig nem is lett volna különös, ugyanis a határ mentén voltunk, ahol rendszeresen járőröztek. A motorcsónak azonban megállt mellettünk, és felszólítottak, hogy igazoljuk magunkat. Az volt a szerencsénk, hogy minden iratunk nálunk volt, a gond csak az volt, hogy csak egyikünknek volt mentőmellénye, ami nem szabályos. Mivel azonban valószínűleg nem néztünk ki sem menekültnek, sem pedig törvényszegőknek, sokkal inkább „csóró egyetemistáknak”, így nem büntettek meg, csak a lelkünkre kötötték, hogy máskor nehogy eszünkbe jusson mentőmellény nélkül vízre szállni.

1

Ezen a családi fényképen (mely egy fénykép-sorozat egyik darabja), melyet valószínűleg édesanyám vagy édesapám készített egy egyszerűbb digitális fényképezőgéppel 2004-ben, az látható, ahogy tipegőként „világgá megyek”. 2004-ben 2 éves voltam, amikor szüleimmel és úton lévő öcsémmel kiköltöztünk Budapest belvárosából Kismaros-Börzsönyligetre, ami akkor még nyaraló övezet volt. Ez azt is jelentette, hogy az utcában rajtunk kívül csak egy másik család, illetve egy idős néni élt állandó jelleggel. (Mára már azonban nagyon sokan kiköltöztek ide a városból, és sűrűn lakott környékké vált.) Akkor azonban a házunkat körül ölelte az erdő, a pár utcával lejjebb lévő ciszterci monostorból fölszűrődött a hárfa dallamos hangja, a madarak pedig hangosan énekeltek mellé. Kislányként is valószínűleg megéreztem a természet, e csodaszép környezet hívogatását, a szabadságot, és elhatároztam, hogy "világgá megyek". Összepakoltam hát a legfontosabb holmijaimat, tehát a plüssállataimat a kis piros hátizsákomba, karomba fogtam kalandor társamat, Marci babámat, és búcsút intve szüleimnek, útnak indultam. Ez a kép-sorozat, melynek egyike ez a kép is, a családunkban azóta ikonikussá vált, mindenki csak úgy hivatkozik rá: "amikor Emma világgá ment". Világgá ugyan nem mentem, csak az utca végéig...de nekem akkor, és még sokáig, míg fel nem nőttem, ez a hely jelentette a világot.

1

Ezen a fotón keresztanyukámmal (szemből jobb oldalon), anyukámmal (szemből bal oldalon) és a kishúgommal szerepelünk együtt 2004 farsangján, amikor egybeesett mindkettőnk születésnapja, és az ovis farsang, a legnagyobb farkas ordító tél és báli/farsangi szezon időszaka. Mindketten királylánynak öltöztünk, a kis ruhánk - amik azóta is megvannak a padláson -, anya esküvői ruhájából készültek. Ránézve erre a fotóra a terek viszonylagos nagysága és a színkavalkád jut eszembe, ami jellemezte a 2000-es évek eleji esztétikát - az óvoda anyagi körülményei ellenére. Akkoriban voltak divatosak az illatos plüssök, a képen látható kosaras kacsák(??), a gyermek fagyikészítő gépek, mindezt ötvözve a szabad óvónői cigarettázással, és a szocializmusból megmaradt vörös bőr gyermek székekkel.

5

Valamikor 2004 vagy 2005 környékén az egyik nyári hétvégén fogtuk magunkat édesanyámmal, nagymamámmal és unokatestvéreimmel, majd elmentünk a Marcali melletti vadasparkba, hogy állatokat lássunk. Indulás előtt felkaptam a napraforgó sárga szettemet, a hozzáillő sapkával és megindultunk. Amikor megérkeztünk és kifizettünk a belépőket anyukám első dolga volt, hogy valami állatok számára fogyasztható nasit vegyen hármunknak, amellyel etetni tudjuk a vadaspark lakóit. Az első állat amivel találkoztunk, valami szarvas féleség volt, anyukám csak mini szarvasnak hívta. Rajta kívül találkoztunk még normál méretű szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal, láttunk rókákat és kis rókákat is, akik zavartalanul játszottak egymással. A nagy séta közepette megálltunk pihenni is, egy gerendákból összeállított vityillóban. Mi gyerekek aktívan vártuk, hogy mikor indulunk tovább, viszont édesanyám és nagymám mindenképp nyugodtan, ülve akartak rágyújtani. (Nagymamám révén már ilyen korán elkezdtük a passzív dohányzást. Nehezebb róla olyan képet találni ahol nem dohányzik, mint ahol igen.) A vadaspark kijáratához közeledve ki volt alakítva egy simogató, ahol többnyire kecskéket lehetett simogatni és etetni, egy kisebb részben pedig csincsillák hada volt található. Ezt nagyon élveztem és alig lehetett engem elrángatni. Amikor elhagytuk a parkot mindig nagyon szomorú lettem, néha bőgtem is, és csak akkor higgadtam le igazán, amikor hazaérve esti mesét nézhettem végül.

2

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

3

Ezen az késő nyári napon apukámmal felkirándultunk a jánoshegyi kilátóhoz és a felfelé vezető út közben a gyűjtöttem mindenféle dolgot amit az út szélén közben mozdíthatónak láttam, majd egy varázsbotot készítettem ezekből a szalagokból és abból a nagy sétabotból amit találtam. Ez kísérte a lefelé vezető utunkat és vigyázott ránk, vándorokra, Apukám ritkán töltött velem együtt minőségi időt, de nagyon szeretett fotózni, ezért azokról az alkalmakról viszont elég sok kép van, amikor együtt elmentünk valahova.