A kép anyukám első fényképezőgépével egy Smena 8 M-mel készült. A gépre évekkel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt az általánosiskolában egy takarékbetétkönyvben gyűjtött bélyegeket egész évben. Ezeket különböző értékekben lehetett megvásárolni. Anyu megspórolta a forintokat, ahol csak tudta, hol egy kifli árát rakta félre, hol egy kakaóét, így sikerült összeszedni a hőn áhított tárgy árát összegyűjteni az év végére. A fényképezőgép még most is működik.
1990. Homonnai utca, Szeged. Az utolsó kisházak egyike az összkomfortos panelok által körbevett övezetben. Az udvaron egy előre nem megtervezett családi esemény zajlott, melynek semmilyen apropója nem volt, mindössze aznap szép őszi idő volt és valahogy mindenki rá is ért.
Anyukám hobbija sokáig a fotózás volt. Szeretett fekete-fehér fotókat készíteni. Elsősorban tájképeket, de a különleges spontán pillanatokat is szerette megörökíteni. Ez a fotó is ilyen.
A nagyszüleim megélték II. világháborút, mely aztán nagymértékben rányomta a bélyegét az életükre. A nagyapám katonaként harcolt, hadifogságba is esett. Az így szerzett traumáit későbbi élete során alkoholba fojtotta. A mamám kedvese elesett a háborúban, így egyfajta szülői nyomásra ment csak hozzá a nagyapámhoz. Életük korai éveiben szerzett sebeiken egyikőjük sem tudott továbblépni igazán soha. Az életüket a folyamatos viharok jellemezték, melyek csak ritkán csitultak. Idős korukra azonban sikerült békére lelniük és megérteniük egymást, a fotón anyukám ezt örökítette meg. A fényképen látható mozdulatok természetességükben tükrözik, hogy az életük során átélt nehézségeket a múltban hagyták és megengedték maguknak, hogy tudjanak örülni egymásnak, és a jó pillanatoknak.
Aznap szép idő volt, finom volt a lekváros bukta, amit mamám sütött, aki olyan jókedvében volt, hogy talán még a szomszédoknak is adott volna belőle, ha kérnek egyet.
Egy boldog pillanat
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2026.321
Licensz
További történetek
1
Ez a fénykép 1990-ben készült a rendszerváltás után, az esküvőnkön. Menyecsketánc után, éjfélt követően, ha annak is vége van akkor jön be a bakmenyecske. Egy fiú öltözik be menyecskének, és ő táncol ilyenkor. Valamit fizettünk neki, fémpénzt, a bolondmenyecskének. Kanmenyecske vagy bakmenyecske, mindkettőnek hívják, valamint a bolondmenyecske is elterjedt. Egy korunkbeli fiú volt, Pali. Sátorosesküvő volt, már egy héttel az esküvő előtt elkezdődött. Először össze kellett szedni a fát, ebbe a helyi közösség segített. Régen nagyon összetartottak, az egész család. Mindenki segített a főzésben, kellett is a plusz kéz.
5
A két legkisebb gyermekem kilencven után született, ekkor kezdtünk igazán bóklászni. Ekkor vettünk egy kis faházat. Ott nyaralgattunk, telelgettünk. Akkor még voltak havak és lehetett szánkózni, ott fent a hegyekben. Ott volt egy tó, Kőbánya. Ez a világ legjobb dolga volt a gyerekeknek, nagyon szerették ezt a tavat. Utána olyan szépen rászoktunk a kirándulásra, hogy mindig mentünk valahova. Aggtelektől kezdve mindenhova eljutottunk. Van olyan kép is a sorozatban, amikor a nagylányunkat vittük Szegedre, kiköltöztettük a továbbtanulás miatt. Gyógytornász lett belőle. Ezután megszülettek a gyerekek. Ezt a faházat mi csináltuk, nagyon jó kis ház volt. A férjemnek cserépkályhás az eredeti szakmája, csinált bele kályhát. Szoba-konyha-fürdőszoba volt a kialakítása. Ez még most is megvan. Nagyon nehéz az út oda manapság, mert a kőbányát szétszedték. Volt ebben a házban egy folyton égő kis kályhánk. Az egyik fotón két nagyobbik unokám látható. Minden nyáron nálunk voltak, ha vége volt az ovinak a sulinak mindig nálunk voltak. Eddigre a mi gyermekeink kinőttek a sétálásokból, kirándulásokból, szerencsére az unokáinkkal lehetett folytatni. Ezen az utolsó előtti fényképen a Siroki várnál jártunk. Ekkor még mentős volt már a férjem, nagyon sokat dolgozott a műszakjain túl is. Minden hétvégén mentünk valahova amikor nem dolgozott. Bánkúton is jártunk, ekkor ezt a kirándulást is mentősök szervezték. A legkisebb lányom Debrecenben járt oviba is. Mi hat évet töltöttünk Vécsen, majd Fedémesre költöztünk, ahol már öt éve élünk. Mikor a legkisebb fiam is megszerezte a diplomát, és talpra állt, akkor eljöttünk, őket Debrecenbe hagytuk. Az idősebbik lányunk Szegeden tanult gyógytornászként, a legkisebb lányunk most szerzi meg a doktoriját. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. A bogácsi erdei házat be kellett burkoljuk, hogy melegebb legyen, mi csináltunk, minden a mi két kezünk munkája. Debrecenbe négy házat építettünk fel. Volt egy telkünk, azon volt egy szobakonyhás tanya, majd a négy épületet arra a telekre építettük fel. Öt gyerekünk van, a fiam Miskolcon lakik, mert oda nősült. Mikor mi Vécsre költöztünk ők beköltöztek a négy házba, amit a debreceni telkünkre építettünk fel.
1
A képen egy testvérpár szerepel, akik épp a román tengerparton, Konstanca városában vannak. Vajna József és Vajna Beáta egy játék lovon és szekéren ülnek, a szüleik pedig megörökítették ezt a pillanatot. Józsefnek asztmás köhögés betegsége volt, így az orvosa azt ajánlotta, hogy érdemes lenne sóbányákat és a tengerpartot meglátogatni, időközönként. A család így többször is járt Konstancán és Mamaian is (több kép is van, de sajnos csak ezt az egyet sikerült megtalálni), illetve Tordán és Parajdon, de ezekről nem készült kép. Kiegészítő történet: Egy középosztálybeli családnak drága mulatságnak számított egy ilyesfajta utazás, ezért a legtöbb esetben hazai termékekkel érkeztek a kikötővárosba, hogy ellensúlyozni tudják a költségeiket egy kis bevétellel. A rendőrség ezt az elképzelést nem teljesen díjazta, így nem engedték az embereket engedély nélkül árai, a gyerekek szülei viszont kijátszották a rendszert: korabeli nudista strandon belül kezdtek árulni termékeket, hisz oda a rendőrök nem léphettek be.
2
A tanároknak szerveztek tanulmányutat ausztriába illetve egy Bécs melletti településre, egy általános iskolába. Sajnos eláztunk, mint a verebek, illetve a Kastélyt sem tudtuk megnézni, mivel akkor éppen valamiért zárva volt. Volt velünk egy tolmács is, aki felkészített arra, hogy az osztrákoktól ne számítsunk nagy vendéglátásra, hiszen nem magyarok… ennek ellenére bárhova mentünk, nagy bőséggel és kedvességgel fogadtak minket. Szinte azonnal a konyhára vittek minket, még a gyerekek is készítettek süteményt, kalácsot. Az ottani tanárokkal is tudtunk találkozni, megkérdeztük őket, milyen ott az iskolarendszer, hogyan működik. A magyarokat persze a legjobban az érdekelte, hogy mennyit keresnek a tanárok, de az osztrákoknál ez tabutémának számít. Emiatt azt a kérdést tettük fel nekik, hogy “Mennyire vannak megbecsülve?”. Kiderült, hogy az orvosokhoz hasonló szinten vannak ott a tanárok. Ezekhez a képekhez kapcsolódik a következő történet: A rendszerváltás után a határok megnyitása után rengetegen jártak Bécsbe Gorenje-hűtőket és színes tévéket venni. A bécsi kirándulásunk után jártunk Prágában is, pont azután, hogy Csehország és Szlovákia különváltak. Ekkor a határellenőrzés a két ország közt leginkább csak egy vonal volt. Minket már fél órája várattak, amikor megérkezett egy cseh busz, akik mentek Szlovákia felé. A sofőr rutinosan kilépett a buszból, letett egy nagy szatyor italt a határőrbódé mellé a bokorba, majd továbbhajtottak. Innen láttuk, hogy ez volt a problémánk, ha hoztunk volna ajándékot a bokorba, minket is hamarabb engedtek volna. Egy másik vicces eset volt, hogy a rendszerváltás után Bécsbe rengetegen jártak a bevásárlóközpontokba, ami Magyarországon akkor még ismeretlen volt, lenyűgöztek minket a hatalmas parkolók és a nagy nemzetközi választék. Sok helyen olvasható volt a felirat, hogy “Magyarok, ne lopjatok”, ugyanis rengetegen elvitték a bevásárlókocsikat is az árukkal együtt, mert akkor még nem is kellett fizetni érte, a kocsik rendszere meg még ismeretlen volt számukra.