Vettem egy kamerát 500 forintért vidéken egy bolhapiacon. Nem tudtam él-e, hal-e, 500 forintot megért kideríteni, majd szétszedem, ha rossz. Nagymamám halála után kipakoltunk a házából, és előkerültek régi filmtekercsek. Zsebre is vágtam őket azonnal. Mondjuk a szavatosságuk lejárt 2016-ban, de ennek is adtam egy esélyt. Ki vagyok én, hogy problémázzak?
A képeket egy esküvőn készítettem 2022 augusztusában. Nagymamám valahol a világban, körülbelül 13 éve. A napokban hívattam őket elő, fenn állt a veszélye, hogy rossz a kamera, vagy rossz a film. Vagy, hogy amikor kibontottam a wc-n kiégett amúgy. De hál'istennek használhatóak, sőt! A kamera ugyan beengedi a fényt, attól piros néhány helyen. A boltban a srác megkérdezte, hogy tudom-e, hogy néhány kép dupla expós. És én, aki befűzni sem tudom a szalagot youtube videó nélkül, és amúgy azt se tudom mi az az exponálás, rögtön rávágtam hogy "Ch, direkt". Mert ugye nagy az arcom és nem álművészkedni jöttem az analógommal.
Szóval ott voltam a Blahán, életem művét nézegettem és rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem tudom, mi van ezeken a fotókon. Ismeretlen épületek és tehenek, a tehenekről rögtön tudtam, hogy ezek bizony nagymamám képei lesznek. Kezdtem összerakni a történetet. A felismerés után jött a fotó, amin a Nagymamám van és én az akkori barátommal a háttérben homályosan ott vagyunk. Na itt már madarat lehetett velem fogatni, jöttek egymás után a fantasztikus képek. Persze a minőség nagyon megoszlik. Van, ahol a régi kép dominál, valahol az újabb, valami ki is égett, valami meg csak sima tehén.
A nagymamám képei között nagy számban akadnak közös kirándulós képek. Van pár, ami egy hajón készült, 6-7 éves lehettem, és alig emlékszem rá. Viszont van egy kép, ahol ugyanazon a hajón ülök, csak 20 évesen.
Mamámmal hacsak egy röpke pillanatra is, de újra láttuk egymást az időben.
Valahol az időben
Dátum
2008
Feltöltő
Helyszín
különböző helyeken, valahol a világban, zömmel Magyarországon, Magyarország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2025.241
Licensz
További történetek
1
A fényképet Szász Marci kollégánk készítette, a Néprajzi Múzeumban. Különleges ez a fénykép, mert nem csatlakozik hozzá semmilyen munkahelyi projekt. Szinte a munkatársi viszony is kiveszik belőle, baráti gesztust ölt. Az egészet (mármint a kép készítését ) a személyesség teszi értékessé, mert Marci random készítette rólunk. A történetmesélés része, hogy egyik első fényképezője is pont ugyanaz a típusú gép volt, mint amivel ezt a fotót készítette Annáról és rólam. Elkapott pillanat egy csütörtök délután, mikor véletlenül találkoztunk vele a folyosón. Mikor arról kérdeztük kik vannak még a tekercsen, a családtagjairól mesélt. Ezután Annának közelebbről is megmutatta a kamerát, a tüköraknás yashicát kicsit hátra kell dönteni exponáláskor. A fénykép amit Marci később előhívott, bár beállított, mégis spontán, nem tudtunk arról, hogy készülni fog a kép, pont olyan fáradtak és gyűröttek vagyunk mint amilyenek szoktunk lenni.
5
2025 júliusában az ELTE Művészettörténeti Intézetének szervezésében ellátogathattunk a Csongrádi Művésztelepre. A művésztelepet egy nagyon kedves házaspár vezeti, csodaszép környezetben. Az egész helynek különleges hangulata van, szeretem ahogyan az alkotás nyomot hagy a környezeten is, amelyben készül. Különböző technikákat próbálhattunk ki, például a hidegtűt, linómetszést, vagy a cianotípiát. Nagyon jól esett kiszakadni a városi környezetből, és csak ülni a természetben, rajzolni, beszélgetni.
1
Ennek a képnek nem a tartalma, hanem a megtalálásának körülményei különlegesek. 2022-ben kerestem valamit a szüleimnél, amikor rábukkantam édesanyám régi kamerájára, melyet még az első fizetéséből vett a 90-es években. A gépet ezen a ponton már körülbelül 20 éve nem használta senki, ezért hozzám került. Így jutottam el a filmes fotózásig, az egyik ma is aktívan űzött hobbimig. A kamerában volt még egy tekercs, elfelejtett film, melyet előhívattam. Ez a kép (melyen anyai nagymamám szerepel) is arról a tekercsről került elő.
1
Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán azt játsszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél. Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárgyat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel. Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behunytam a szemem. Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok. A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam. Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.
6
Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevű veterán autós találkozó. Idén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek-beli Japán Zenza Bronica S2A közép formátumú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választottam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.
1
Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.