"Ez egy kész hölgy!"

1

Az 1996 májusában készült képen Beatrix holland királynő és férje, Miklós herceg látható Demszky Gábornak, Budapest főpolgármesterének társaságában, a Julianna Református Gimnázium és Általános Iskola előtt. Az 1926-ban megnyílt iskola holland támogatással épült meg, ennek jeléül nevezték el I. Julianna holland királynőről, Beatrix édesanyjáról. Az iskolaalapítás 70. évfordulóján készült a fotó. A külpolitikai jelentőségű látogatás alkalmából természetesen méltó fogadást rendeztek újságírókkal, érdeklődők hatalmas tömegével és az iskola zászlót szorongató, éneklő alsósaival. Szüleim is az összegyűltek táborából készítették el a fotó, gyanítom, hogy kevésbé a királynő, sokkal inkább a gyerekekből álló karéj jobb szélén álló nővérem, Zalatnay Fruzsina iránti hatalmas érdeklődésük kapcsán.

4

Minden nyár júliusának első hetében kerül megrendezésre a szívemnek kedves Serketánc tábor. Elsőként kisgyermekként jártam ott, akkor szerettem bele a gyönyörű természetbe és a társaságba. Évekkel később, kamaszként tértem újra vissza, ekkor ismét elvarázsolt, amivel ott találkoztam. A befogadó, pezsgő, kreatív közeg és az általam jól ismert zempléni táj azóta is évről évre le tud nyűgözni, minden évben szinte fanatikus lelkesedéssel igyekszem visszatérni. A 2025-ös tábor sem volt különb, az évek alatt szerzett kedves barátaimmal szokás szerint összegyűltünk a dűlőn és egy héten át gyerekricsaj és válogatott hangszeroktatások hangjával kísérve sütkéreztünk. Esténként a közös mulatság koronázza meg a napjainkat, ahol a mesterek és tanítványaik biztosítják nekünk a talpalávalót. Napközben rajzolással, sétálással, hennázással vagy trécseléssel töltjük az időnket – ahogy épp azt kedvünk tartja. A tanyán számos állat vesz körül minket: a lótól a macskáig mindenféle jószág. Minden évben délutáni koncertekkel és színdarabokkal szórakoztatjuk egymást, idén én is részt vettem az egyik produkcióban, felemelő érzés volt az ismerős arcok előtt színre lépni és látni a mosolyaikat. Az ide történő éves „zarándoklatnak” köszönhetem számos kedves ismerősömet, ezen túl méltó kezdése minden nyári szezonnak. A mellékelt képek mind mobiltelefonommal készültek.

2

Félresikerült Mikulásozás A két kép 2008. december 6.-án egy „Mikulásozás” során készült négyéves koromban. A vicces kis beöltözős móka édesanyám elmondása szerint (nem emlékszem túl sok mindenre az alkalomról) hosszútávon is emlékezetesre sikeredett számára és barátai számára. Édesanyám kitalálta pár nappal a „nagy nap” előtt, hogy mennyire örülnék annak, ha valóban megjelenne a mikulás a lakásunkba. Meg is kérte nevelőapámat, Lászlót, és egy barátját, Gergőt, hogy öltözzenek be mikulásnak és krampusznak az alkalomra. Ők készségesen elvállalták, Gergő szerzett egy pofás kis Mikulásruhát, László meg otthon összeállított egy fekete krampuszjelmezt. Utóbbi annyira „nagy sikert” aratott, hogy a kedves Mikulásbácsi felbukkanását követő örömködés után annyira megijedtem a „csúnya, gonosz krampusztól”, hogy sírva beszaladtam a szobámba, ahonnan egészen addig nem voltam hajlandó kijönni, amíg édesanyám be nem zavarja egy szekrénybe a mikulás fekete segédjét. Elmondások alapján annyira kiakadtam, hogy utána soha többet nem próbálkoztak be édesanyám barátai hasonló produkcióval. Az első képen látható, amint átveszem a kis mikuláscsomagomat, a második fotón pedig a megfáradt mikulásozó társaság piheni ki a produkció fáradalmait egy-egy pohár bor társaságában, kiegészülve az addigra helyszínre siető keresztanyámmal.

1

Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán azt játsszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél. Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárgyat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel. Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behunytam a szemem. Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok. A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam. Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

5

A Serketánc tábor a kedvenc táborom. Ez egy moldvai és gyimesi népzene és néptánc körül forgó hagyományőrző családi rendezvény Makkoshotyka mellett az Ambrozsoky tanyán, amire 2020-ban kaptam először meghívást. Azóta minden nyáron visszajárok és várom egész évben. A közösségi érzést, mint olyat, és a magyarságoz való tartozás ez az esemény adta meg nekem eddigi életem során leginkább. Itt organikusan, szabadon élhetem meg a néptáncot és a népzenét. Itt a hagyomány nem bemutatók díszruhában, hanem valós öröm és együttlét. Mesék, csujjogatás, kacagás a körtáncban, hajnali énekek, reggeli kávé mellett is furulyaszó, ebédlősátorban koboz hang, és éjszaka előbújó rezesek. Az ember itt nagyon elfárad, mert nappal zenélni-táncolni-énekelni tanul, mesét hallgat, kézműveskedik, segít a háziaknak, gyógynövénytúrára megy, falat mászik, este pedig koncertet hallgat, és hajnalig táncol énekel, s a bátrabbak zenélnek is. Ez az a hely, ahol tényleg ott van minden generáció. Kisbabáktól agastyánokig. És lás csodát jó együtt. Máris hiányzik ahogy írok róla...

3

2004 - 17 éves vagyok, először utazom egyedül külföldre, egy hétre Londonba. Apám visz ki a reptérre ezüst Suzuki Ignisével. Fontos, hogy olyan autója legyen, amivel könnyen és gyorsan tud közlekedni a városban. A Vörösvári úton elhangzik az egyik legfontosabb mondat, amit szülő a gyerekének mondhat: "Ha bármi baj van szólj, beülök a Suzukiba és megyek érted!" Azóta sokat mondjuk egymásnak a családban, mindenki érti. 2014 - Vőlegényemmel az esküvőnkre készülünk, diplomázunk, az élet gyors és mámoros. Apám, mintha a jó házasság záloga volna, nekünk ajándékozza az ezüst Suzukit. Kinyílik a világ! Ebbe az autóba belefér a férjem dobszerkója és az egész kempingfelszerelésünk is. 2018 - Két éves kisfiunkat először hagyjuk a nagyszülőknél, mi pedig hajnalig mulatunk a Bánkitó Fesztiválon. A kocsiban alszunk, délelőtt az egyik barátunk ébreszt minket, készít rólunk egy fotót. 2022 - A Bánkitó Fesztiválon dolgozom színházi programszervezőként. A férjem ebben az évben úgy zenél, ahogy még sosem láttam-hallottam, elviszi a vállán az egész világot. 2023 - Az élet egy nagy pakolás. Kislányunk fél éves, épphogy, de még beférünk a Suzukiba. Be kell látni, kinőttük. Ozoráról hazafelé egy dunaújvárosi autókereskedésben férjem szakadt ingben, két koszos kisgyerekkel az oldalán új autót vásárol. Először kineveti az eladó, később bevallja: komolyanvehetetlen társaságnak tűntünk. A 23 éves Suzukit áruljuk, van egy érdeklődő: a disznóit tartaná benne. Végül egy anyuka veszi meg, egy olyan autóra van szüksége, amivel könnyen és gyorsan tudja a gyerekeit szállítani a városban. 2024 - Apám új kocsival közlekedik: automata Suzuki Splash. Kánikula van, keveset is aludt előző éjjel: Szentendre előtt egy pillanatra lehunyja a szemét, csattanás, az autó szinte totálkáros, ő szerencsésen megússza. Ezután sokáig tömegközlekedéssel jár, hezitál, hogy kell-e neki autó. Végül gondos kezek kikupálják a Splash-t, nincs mese, vissza kell ülni a lóra. 2025 tavasz - 38 éves vagyok. Hívom apámat. „Baj van!” Azonnal beül a régi-új Suzukijába, értem jön. 2025 nyár - Kisfiam 9 éves, először megy táborozni egyedül, egy hétre a Balatonra. A Déli pályaudvaron mondom neki: "Ha bármi baj van szólj, beülök a Suzukiba és megyek érted!" Ismeri a történetet, nevet, de ő precíz ember, ezért pontosít: "Jó, jó, de nincs is Suzukid." Ő nyaralni megy, én meg elindulok az utolsó Bánkitóra. És így tovább.