2026 január

1

2026 januárjában akkora hó esett, amekkora nagyjából tíz éve nem. Téli gyerekként ennek nagyon örültem, igyekeztem minél többet kint lenni, minden nap sétálni, nézegetni a tájat. Hétvégi sétára indultunk a környéken, ahol felnőttem, a szigetszentmiklósi Kis-Duna parton, hogy meglessük a behavazott ösvényt és elcsípjük a téli napsugarakat. Gyerekkoromból még emlékszem arra, amikor befagyott a Kis-Duna és kilométereken át lehetett rajta korcsolyázni. Persze az is élénken él bennem, amikor egy ismerősünk alatt beszakadt a jég, így korcsolyában csattogott fel hozzánk csurom vizesen, hogy felmelegedjen. Most korizásra a jég még nem volt alkalmas, de arra igen, hogy néhány part-menti lakó rendezgesse a portái előtt elterülő nádast. A sétára magammal vittem a régi családi digitális fényképezőgépet. Manapság, amikor ennyire túlárad a vizuális kultúra, akkor nagyon jól esik nem a telefonomat előkapni minden olyan pillanatban, baráti találkozón, családi eseményen, amikor készíteni szeretnék egy fotót. Így ez a kép egy számomra kedves helyen, szép időben és izgalmas módon készült.

4

2021 februárjában a nővéremmel és a kereszttestvéremmel elmentünk egy hétvégére Szigligetre, a keresztszüleim nyaralójába. A Balaton-felvidék nagyon közel áll a szívemhez, gyerekkoromban sok időt töltöttem ott. Azon a hétvégén 25 C° volt és gyönyörű napsütés, egészen különleges élmény volt ez a tél végén. A falu ilyenkor nagyon csöndes, szinte senki nem járt rajtunk kívül az utcán. Éjszaka nagyon hideg volt a házban, de a Szent-György hegyen találtunk egy nyitva tartó pincészetet, így finom borok segítettek nekünk hideg leküzdésében.

1

A 2003 telén készült fotón én vagyok látható, kétéves koromban, az Erdélyi Gyülekezet Gyógyszergyári úti telephelyén. Gyerekkorom jelentékeny részét töltöttem ezen a helyen – nem minden esetben elragadtatással –, apukám harminc évig volt az itt működő gyülekezet lelkésze. A kép kontextusával azonos fontosságú fő tárgya is; a hó. Amellett, hogy ekkor találkoztam először nagyobb mennyiségű hóval, 2016 teléig utoljára is – a városban nem gyakran maradt meg az a kevés sem, ami hidegebb napokon hullott. A kép dokumentálja egyrészt a nagy, 2003-as havazást, másrészt pedig azt a gyermeki kíváncsiságot és elragadtatást, amit kizárólag egy kétéves gyerek – esetleg jegesmedve – tud érezni nagyobb hótömeg láttán.

3

A 2026-os évet gyönyörű hóeséssel kezdtük, nekem ez különösen megmelengette a szívemet. Alapvetően a meleg időjárást pártolom, de a hó szépsége mindig ad egy kis erőt a hideg téli hónapokban. A szilveszteri ünnepségek kipihente után a barátokkal összebeszéltünk és el is döntöttük, hogy ki kell használni a lehetőséget – el kell menni szánkózni. A legtöbben gyermekkorunk óta nem láttunk ekkora havat, úgyhogy félretettük a felnőttes komolyságunkat és négy-öt réteg vastagon felöltözve nekivágtunk Pest havas utcáinak. Az év első hetében az összes közelebbi barátommal egymást váltva meglátogattuk a Városliget Királydombját és jobb híján száz literes kukászsákokon csúsztunk le a lejtőn. Legutóbb talán öt éve szánkóztam, ezért még fontosabb emlékként maradnak meg bennem ezek az esték. A napokig tartó hóesésben még a kisboltig megtett séta vagy a könyvtárból haza vezető út is szinte mesebeli kalandként hatott a számomra, a telefonom galériája roskadásig telt a havas utcákról készült képekkel. Bár az éjféli csúszkálásról és a hóban botladozásról nem készült kép a vadregényes, izgatott érzés biztosan feledhetetlen marad.

1

Egy poros délután volt, amikor a telep szélén megálltam. A levegőben füst és frissen főtt kávé illata keveredett, a házak között gyereknevetés pattogott, mint apró kavicsok az úton. Akkor vettem észre az idegent. Nem illett oda — mégis úgy ült a rozoga padon, mintha mindig is ott lett volna. Mezítlábas volt, arca ráncos, tekintete nyugodt. Nem kérdezett engedélyt a jelenléthez. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Elmosolyodott. – Azt, amit mindenhol – felelte halkan. – Az igazságot. De többnyire csak kérdéseket találok. Leültem mellé. A telepen ritkán beszélget az ember idegenekkel, de ő nem idegennek hatott. Inkább emlékezésnek. – Mondd – fordult felém –, szerinted mit jelent szabadnak lenni? Ránéztem a házakra, a drótkerítésekre, a rendőrautók emlékére, amelyek akkor is itt voltak, amikor épp nem látszottak. – Azt, hogy nem néznek le – mondtam. – Hogy embernek számítasz. Bólintott. – És ha mások nem adnak neked emberi méltóságot… attól még elveszíthető? Hallgattam. Ő nem tanított, nem prédikált. Csak kérdezett, és a kérdései lassan bontották le bennem mindazt, amit megszokásnak hívtam. – Azt mondják, ti itt problémák vagytok – folytatta csendesen. – De mondd, lehet-e egy ember probléma, vagy csak a róla alkotott gondolat az? A telep ekkor már nem tűnt olyan szűknek. Mintha a kérdések réseket ütöttek volna a falakon. – Tudod – mondta végül –, Athénban ezért nem szerettek engem. Mert megmutattam, hogy aki biztos a hatalmában, az fél a kérdésektől. Felállt, leporolta a nadrágját. – Ne hagyd, hogy elmondják neked, ki vagy. Kérdezz vissza. Mindig. Mire válaszoltam volna, már nem volt ott. Csak a pad maradt, és bennem egy mondat, amely azóta is velem jár: Nem az a veszélyes, aki kérdez — hanem az, aki soha nem mer válaszolni. És a telep aznap este csendesebb volt. Nem kívül. Belül.

1

A képen én vagyok látható egy hófotelben, a 17. kerületi kertvárosi házunk előtt, 2003-ban, 4 évesen. Természetesen nem egymagam, hanem a szüleimmel és a szomszéd kisfiúval közösen építettünk, számos hóember mellett, két szánkózás között. A házunk sarkán elhaladva az utcán a mai napig minden alkalommal eszembe jut ez a boldog délután és ez a kép. Többek között azért fontos és kedves számomra ez a fotó, mert nem vagyunk egy nagy történetmesélős család, de ebből a képből olyan közös anekdota lett, amit minden télen emlegetünk. Nem vagyok benne biztos, hogy azért vannak-e emlékeim erről a napról, mert tényleg vannak róla emlékeim, vagy azért, mert sokszor visszanéztük és emlegettük ezt a napot. Még ha nem is valódi, akkor is ez az egyik legkedvesebb emlékem. Persze emellett arra is gondolok, hogy valószínűleg ez volt az egyik utolsó ilyen telünk, amikor ezt meg tudtuk tenni. Elgondolkodtat, hogy vajon a saját gyermekeimnek lesznek-e ilyen élményei, vagy már teljesen a szélsőséges időjárások korába fognak beleszokni? Azóta se szánkózni, se fotelt építeni nem tudtunk, talán ez a 2026 elején megadatott hómennyiség majd alkalmas lesz rá.

5

Az 1-es villamos nem tartozik Budapest legszebb útvonalai közé, és utazni sem a legkellemesebb rajta. Mégis, szinte minden reggel ezzel járok az egyetemre. Korán indulok vidékről, és a Népligetnél szállok fel a villamosra. Álmosan, kissé kedvetlenül ülök, és azon tűnődöm, hogy még van 20 perc az óra kezdésig, mivel fogom ezt eltölteni. Ekkor tűnt fel a villamos padlóján felvillanó rövid fényjáték a Népliget és az Albert Flórián út megálló között. A hatalmas üvegépületek falairól visszaverődő napfény pillanatok alatt elbűvölő játékot varázsolt a padlóra. Mire feleszméltem, a villamos már megérkezett a megállóba, és a varázslat tovatűnt. Pár percig tétován gondolkodtam, közben a villamos tovább robogott. A következő megállónál leszálltam, visszavillamosoztam a Népligethez, majd újra felszálltam az Albert Flórián út felé tartó járatra, hogy ezúttal felkészülten rögzíthessem a néhány másodperces fényjátékot. Még jó, hogy művészeti szakra járok, így a villamos fényeinek videózás, elfogadott indok a késére.

2

This picture was taken on the 27th of September around 7pm near the Batthyány tér metro station. I love this photo because of the funny story behind it. While it’s not my first time in Budapest, I had never properly visited this spot. The last time I was here, we were leaving the city by car after a trip to Szentendre. As we drove past the Parliament near Batthyány tér, we were amazed by the view. I tried to take pictures from inside the moving car, but they were all blurry and unusable. My mom, wanting a good memory, told me to just get out and take a proper photo. The funny part was that I didn’t have my shoes on, and there was not time to put them on in the middle of the traffic. So, I jumped out of the car in my socks and ran to find a good spot. People on the street were looking at me as if I were crazy, but at the end it was pretty funny. At that moment, I thought it would be my last chance to take a photo of this view. Now, I am living in Budapest. When I went to see the Parliament from an apparently perfect spot, I realized it was the exact same place I had once run to in my socks, thinking it was my last opportunity.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

1

Az elmúlt években már alig fagynak be a tavak vizei, de 2017-ben olyan nagy hideg volt, hogy tartósan befagyott a Velencei tó vize. Vonattal mentünk le csúszkálni, élvezni a hatalmas fagyott felületet. Sokan voltak, szép volt az emberek színes kavalkádja a nagy fehérségben! A képen látható régi fakutya vagy faszánkó nosztalgikus hangulatot teremt, régi gyerekkorok hangulatát idézi meg.

1

Amikor ezeket a képeket készítettem az volt a célom, hogy az általam a mindennapokban látogatott budapesti helyszíneket részleteikben megfigyeljem, és megtaláljam a megszokottban a szépet és az izgalmasat, kiemelve eddig lényegtelennek tünő mozzanatokat. Így szinte kívülállóként, turista szemmel fedeztem fel újra a várost.

1

2024 januárjában, tavaly négy barátnőmmel ellátogattunk az egykor német fennhatóság alá tartozó lengyel kisvárosba Wrocław-ba (magyarul: Boroszló). A várost ellepte a hó, pont abban az időszakban, amikor mi is meglátogattuk Sárival, Verával, Eszterrel és Natashával. Az úticélt eredetileg Natasha találta ki, neki legkedvesebb lengyel városa, és mindig ide utazik Berlinből amikor csak teheti. A rengeteg régi műemléken, és a furcsa törpéken kívül a város még egy különleges építészeti látványossággal is büszkélkedhet, az 1913-ban épült Centenáriumi Csarnokkal. A Csarnok 2016-ban felkerült az UNESCO Világörökségi listájára, és a lengyel kisváros egyik legtöbbet fotózott látványossága, az én fényképemre sem fért rá teljesen. A Max Berg által tervezett vasbetonból épült 65 m átmérőjű, 42 m magas építmény korának egyik legnagyobb vasbetontornya volt , a XX. századi építészet egyik legfontosabb alkotása. Erejét tovább fokozza, hogy egy több mint 100 méter magas tűszobor áll, amely horizontális szempontból nem fért bele a képbe, és igencsak lelógva jelenik meg. A képen Natasha fordul hátra kucsmában, éppen izgatottan magyaráz a torony és a Centináriumi csarnok jelentőségéről. Emlékszem, annyira hideg volt, hogy didergett az egész testem, hiába szereztem egy sapkát előző nap, még így is a csontomig fáztam, de a Csarnokot mindenképp meg szerettem volna nézni. Már csak azért is mert a barátom is sokat mesélt róla. A csodálatos utazásunk része volt a Wroclaw Contemporary Museum meglátogatása, amely egy nagyon jó állandó kiállítással bővítette az ismereteinket a városról, és a modernista épületek megcsodálása is. A hazafelé tartó vonatunkat persze lekéstük.

1

Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap. Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük. Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam. Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül. A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak. (Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)

3

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

5

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

5

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

2

A két fénykép 1992-ben készült Egerben egy havas télen. Havas tél, különös, hogy ezt a fogalmat ma már ki kell hangsúlyozni, mert nem magától értetődő a bolygónkat érintő klímaváltozás miatt. A szüleim két budapesti barátja ekkortájt Egerbe költözött. Egy közös kocsmát nyitottak, ami rövid ideig működött csak. Ettől függetlenül az egyikük a város vízilabda csapatában is játszott. Közösen egy nagy, háromszobás albérletet béreltek, ide jártak hétvégeként a szüleim és a pesti baráti kör hozzájuk bulizni, kirándulni, túrázni. Mind a két fotót apukám készítette, az első fotón az érkezés egyik pillanata, kipakolás a kocsiból. Az első képen éppen szánkózni készülődnek, a másodikon már elolvadt a hó. A háttérben a Calipso nevű söröző, ami gyűjtőpontként működött, és ami a baráti társaságból az egyik egri lányé volt. A fotón egy Zsuk furgon látszik, a fénykép jobb szélén pedig egy kombi Lada 1200-es gépkocsi látható.