Újévi havazás

1

Egy poros délután volt, amikor a telep szélén megálltam. A levegőben füst és frissen főtt kávé illata keveredett, a házak között gyereknevetés pattogott, mint apró kavicsok az úton. Akkor vettem észre az idegent. Nem illett oda — mégis úgy ült a rozoga padon, mintha mindig is ott lett volna. Mezítlábas volt, arca ráncos, tekintete nyugodt. Nem kérdezett engedélyt a jelenléthez. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Elmosolyodott. – Azt, amit mindenhol – felelte halkan. – Az igazságot. De többnyire csak kérdéseket találok. Leültem mellé. A telepen ritkán beszélget az ember idegenekkel, de ő nem idegennek hatott. Inkább emlékezésnek. – Mondd – fordult felém –, szerinted mit jelent szabadnak lenni? Ránéztem a házakra, a drótkerítésekre, a rendőrautók emlékére, amelyek akkor is itt voltak, amikor épp nem látszottak. – Azt, hogy nem néznek le – mondtam. – Hogy embernek számítasz. Bólintott. – És ha mások nem adnak neked emberi méltóságot… attól még elveszíthető? Hallgattam. Ő nem tanított, nem prédikált. Csak kérdezett, és a kérdései lassan bontották le bennem mindazt, amit megszokásnak hívtam. – Azt mondják, ti itt problémák vagytok – folytatta csendesen. – De mondd, lehet-e egy ember probléma, vagy csak a róla alkotott gondolat az? A telep ekkor már nem tűnt olyan szűknek. Mintha a kérdések réseket ütöttek volna a falakon. – Tudod – mondta végül –, Athénban ezért nem szerettek engem. Mert megmutattam, hogy aki biztos a hatalmában, az fél a kérdésektől. Felállt, leporolta a nadrágját. – Ne hagyd, hogy elmondják neked, ki vagy. Kérdezz vissza. Mindig. Mire válaszoltam volna, már nem volt ott. Csak a pad maradt, és bennem egy mondat, amely azóta is velem jár: Nem az a veszélyes, aki kérdez — hanem az, aki soha nem mer válaszolni. És a telep aznap este csendesebb volt. Nem kívül. Belül.

1

A képen én vagyok látható egy hófotelben, a 17. kerületi kertvárosi házunk előtt, 2003-ban, 4 évesen. Természetesen nem egymagam, hanem a szüleimmel és a szomszéd kisfiúval közösen építettünk, számos hóember mellett, két szánkózás között. A házunk sarkán elhaladva az utcán a mai napig minden alkalommal eszembe jut ez a boldog délután és ez a kép. Többek között azért fontos és kedves számomra ez a fotó, mert nem vagyunk egy nagy történetmesélős család, de ebből a képből olyan közös anekdota lett, amit minden télen emlegetünk. Nem vagyok benne biztos, hogy azért vannak-e emlékeim erről a napról, mert tényleg vannak róla emlékeim, vagy azért, mert sokszor visszanéztük és emlegettük ezt a napot. Még ha nem is valódi, akkor is ez az egyik legkedvesebb emlékem. Persze emellett arra is gondolok, hogy valószínűleg ez volt az egyik utolsó ilyen telünk, amikor ezt meg tudtuk tenni. Elgondolkodtat, hogy vajon a saját gyermekeimnek lesznek-e ilyen élményei, vagy már teljesen a szélsőséges időjárások korába fognak beleszokni? Azóta se szánkózni, se fotelt építeni nem tudtunk, talán ez a 2026 elején megadatott hómennyiség majd alkalmas lesz rá.

1

Az elmúlt években már alig fagynak be a tavak vizei, de 2017-ben olyan nagy hideg volt, hogy tartósan befagyott a Velencei tó vize. Vonattal mentünk le csúszkálni, élvezni a hatalmas fagyott felületet. Sokan voltak, szép volt az emberek színes kavalkádja a nagy fehérségben! A képen látható régi fakutya vagy faszánkó nosztalgikus hangulatot teremt, régi gyerekkorok hangulatát idézi meg.

1

2024 januárjában, tavaly négy barátnőmmel ellátogattunk az egykor német fennhatóság alá tartozó lengyel kisvárosba Wrocław-ba (magyarul: Boroszló). A várost ellepte a hó, pont abban az időszakban, amikor mi is meglátogattuk Sárival, Verával, Eszterrel és Natashával. Az úticélt eredetileg Natasha találta ki, neki legkedvesebb lengyel városa, és mindig ide utazik Berlinből amikor csak teheti. A rengeteg régi műemléken, és a furcsa törpéken kívül a város még egy különleges építészeti látványossággal is büszkélkedhet, az 1913-ban épült Centenáriumi Csarnokkal. A Csarnok 2016-ban felkerült az UNESCO Világörökségi listájára, és a lengyel kisváros egyik legtöbbet fotózott látványossága, az én fényképemre sem fért rá teljesen. A Max Berg által tervezett vasbetonból épült 65 m átmérőjű, 42 m magas építmény korának egyik legnagyobb vasbetontornya volt , a XX. századi építészet egyik legfontosabb alkotása. Erejét tovább fokozza, hogy egy több mint 100 méter magas tűszobor áll, amely horizontális szempontból nem fért bele a képbe, és igencsak lelógva jelenik meg. A képen Natasha fordul hátra kucsmában, éppen izgatottan magyaráz a torony és a Centináriumi csarnok jelentőségéről. Emlékszem, annyira hideg volt, hogy didergett az egész testem, hiába szereztem egy sapkát előző nap, még így is a csontomig fáztam, de a Csarnokot mindenképp meg szerettem volna nézni. Már csak azért is mert a barátom is sokat mesélt róla. A csodálatos utazásunk része volt a Wroclaw Contemporary Museum meglátogatása, amely egy nagyon jó állandó kiállítással bővítette az ismereteinket a városról, és a modernista épületek megcsodálása is. A hazafelé tartó vonatunkat persze lekéstük.

2

A két fénykép 1992-ben készült Egerben egy havas télen. Havas tél, különös, hogy ezt a fogalmat ma már ki kell hangsúlyozni, mert nem magától értetődő a bolygónkat érintő klímaváltozás miatt. A szüleim két budapesti barátja ekkortájt Egerbe költözött. Egy közös kocsmát nyitottak, ami rövid ideig működött csak. Ettől függetlenül az egyikük a város vízilabda csapatában is játszott. Közösen egy nagy, háromszobás albérletet béreltek, ide jártak hétvégeként a szüleim és a pesti baráti kör hozzájuk bulizni, kirándulni, túrázni. Mind a két fotót apukám készítette, az első fotón az érkezés egyik pillanata, kipakolás a kocsiból. Az első képen éppen szánkózni készülődnek, a másodikon már elolvadt a hó. A háttérben a Calipso nevű söröző, ami gyűjtőpontként működött, és ami a baráti társaságból az egyik egri lányé volt. A fotón egy Zsuk furgon látszik, a fénykép jobb szélén pedig egy kombi Lada 1200-es gépkocsi látható.