Gyerekkort idéző téli séta

3

Ezek a képek a 2026-os budapesti havazás idején készültek. Amikor esik, sokan fotóznak, mert nagyon szép a város fehérben. 1. kép Erzsébet híd A képet a 2-es villamosról készítettem. A rakparti partfalon az „elmúlik” szó volt látható, ami Kozma György versét juttatta eszembe. Januárban hajlamos vagyok sokat szorongani, ilyenkor minden lassabb, nehezebb, és könnyebb beragadni a gondolatokba. *Tudom, hogy tudod: elmúlik Egy kicsit rossz most, de elmúlik Meg a mindig más is elmúlik Meg a nagyon jó is elmúlik És a nagyon rossz is elmúlik Egyszer szörnyen, egyszer jól És ez így, ez így van jól Olyan jó ez a szenvedés Olyan felemelő az egész Olyan szörnyen érzem magam Olyan szörnyen, szörnyen jól Elmúlik, meggyógyít* 2. kép Szemlőhegy A képen én vagyok. A fotót a barátnőm készítette, miután felmentünk szánkózni a József-hegyi kilátóhoz. Jól éreztük magunkat a csúszkálástól, szuper volt látni, hogy a hó mennyire feloldja az embereket. Budapesten egyre ritkábban fordul elő, hogy a tél tényleg havas. Ettől még néha leesik, néha sok is, csak nem kiszámíthatóan. Amikor ez történik, a város rövid időre máshogy működik, és ezt szerintem érdemes megőrizni. 3. kép Fecske utca 10. Ezt régi belvárosi társasházat gyakran fotózom, mert része a mindennapi útvonalamnak, ezért újra és újra másképp látom, és időről időre készítek róla egy képet.

3

A 2026-os évet gyönyörű hóeséssel kezdtük, nekem ez különösen megmelengette a szívemet. Alapvetően a meleg időjárást pártolom, de a hó szépsége mindig ad egy kis erőt a hideg téli hónapokban. A szilveszteri ünnepségek kipihente után a barátokkal összebeszéltünk és el is döntöttük, hogy ki kell használni a lehetőséget – el kell menni szánkózni. A legtöbben gyermekkorunk óta nem láttunk ekkora havat, úgyhogy félretettük a felnőttes komolyságunkat és négy-öt réteg vastagon felöltözve nekivágtunk Pest havas utcáinak. Az év első hetében az összes közelebbi barátommal egymást váltva meglátogattuk a Városliget Királydombját és jobb híján száz literes kukászsákokon csúsztunk le a lejtőn. Legutóbb talán öt éve szánkóztam, ezért még fontosabb emlékként maradnak meg bennem ezek az esték. A napokig tartó hóesésben még a kisboltig megtett séta vagy a könyvtárból haza vezető út is szinte mesebeli kalandként hatott a számomra, a telefonom galériája roskadásig telt a havas utcákról készült képekkel. Bár az éjféli csúszkálásról és a hóban botladozásról nem készült kép a vadregényes, izgatott érzés biztosan feledhetetlen marad.

1

Egy poros délután volt, amikor a telep szélén megálltam. A levegőben füst és frissen főtt kávé illata keveredett, a házak között gyereknevetés pattogott, mint apró kavicsok az úton. Akkor vettem észre az idegent. Nem illett oda — mégis úgy ült a rozoga padon, mintha mindig is ott lett volna. Mezítlábas volt, arca ráncos, tekintete nyugodt. Nem kérdezett engedélyt a jelenléthez. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Elmosolyodott. – Azt, amit mindenhol – felelte halkan. – Az igazságot. De többnyire csak kérdéseket találok. Leültem mellé. A telepen ritkán beszélget az ember idegenekkel, de ő nem idegennek hatott. Inkább emlékezésnek. – Mondd – fordult felém –, szerinted mit jelent szabadnak lenni? Ránéztem a házakra, a drótkerítésekre, a rendőrautók emlékére, amelyek akkor is itt voltak, amikor épp nem látszottak. – Azt, hogy nem néznek le – mondtam. – Hogy embernek számítasz. Bólintott. – És ha mások nem adnak neked emberi méltóságot… attól még elveszíthető? Hallgattam. Ő nem tanított, nem prédikált. Csak kérdezett, és a kérdései lassan bontották le bennem mindazt, amit megszokásnak hívtam. – Azt mondják, ti itt problémák vagytok – folytatta csendesen. – De mondd, lehet-e egy ember probléma, vagy csak a róla alkotott gondolat az? A telep ekkor már nem tűnt olyan szűknek. Mintha a kérdések réseket ütöttek volna a falakon. – Tudod – mondta végül –, Athénban ezért nem szerettek engem. Mert megmutattam, hogy aki biztos a hatalmában, az fél a kérdésektől. Felállt, leporolta a nadrágját. – Ne hagyd, hogy elmondják neked, ki vagy. Kérdezz vissza. Mindig. Mire válaszoltam volna, már nem volt ott. Csak a pad maradt, és bennem egy mondat, amely azóta is velem jár: Nem az a veszélyes, aki kérdez — hanem az, aki soha nem mer válaszolni. És a telep aznap este csendesebb volt. Nem kívül. Belül.