Gyerekkori ízek

1

Ennek a képnek nem a tartalma, hanem a megtalálásának körülményei különlegesek. 2022-ben kerestem valamit a szüleimnél, amikor rábukkantam édesanyám régi kamerájára, melyet még az első fizetéséből vett a 90-es években. A gépet ezen a ponton már körülbelül 20 éve nem használta senki, ezért hozzám került. Így jutottam el a filmes fotózásig, az egyik ma is aktívan űzött hobbimig. A kamerában volt még egy tekercs, elfelejtett film, melyet előhívattam. Ez a kép (melyen anyai nagymamám szerepel) is arról a tekercsről került elő.

1

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

2

A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket. De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre. Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott. Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot. A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…) Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.

1

Tapsifüles Amira 2016. október 30-án lett a családunk tagja. Amikor eldöntöttem, hogy nyuszit szeretnék, mindennek utána jártam, hogy miként érdemes őket tartani, mert kevés előzetes tudásom volt ezügyben. Abban biztos voltam, hogy én nem fogom ketrecben tartani, így kiderítettem, mi kell ahhoz, hogy szabadon garázdálkodhasson majd a lakásban. Ezért elkezdtem böngészni a neten, szétnéztem a közösségi média felületein és hamar rábukkantam azokra a tartalmakra, ahol a nyúltartás praktikáit osztják meg a különböző oldalak és influencer-ek. Ellestem sok-sok ötleteket, így ezen ismereteket alkalmazva kezdtem bele az Amirával közös életbe. Már két éve velünk volt a nyuszi, amikor egyszer csak eszembe jutott, egy augusztusi reggelen, hogy mi lenne, ha elvinnénk a szabadba sétálni? Gyakorta vannak nem hétköznapi ötleteim, ezért, anyukám majdhogynem meg sem lepődött, amikor felvázoltam a haditervet, hogy a Mátyás téri templomkertbe fogjuk vinni Amirát kirándulni. Így beszereztünk neki egy hámot és pórázt, majd vártuk azt a napot, amikor nem lesz kánikula. Ez hamar el is érkezett, így hordozóba raktuk, majd kocsiba szálltunk és elindultunk a helyszínre. Amira azelőtt még nem látott zöld füvet, vagy kinti tájat, így félénken indult el felfedezni a környéket. Az első bátortalan lépések után azonban nagy ugrálásba és szaladgálásokba kezdett, látszott rajta, hogy igazán nagy élmény ez neki. Számunkra is az volt, egymásnak adtuk át a pórázt anyukámmal, hogy mindketten sétáltathassuk a nyuszit és nagyokat nevettünk azon, ahogy Amira reagál a környezetre, fel-fel ágaskodik, hallgatja a szelet vagy a külső zajokat. Abban is egészen biztos vagyok, hogy nem voltunk mindennapi látvány a járókelők számára sem, hiszen egészen megdöbbent arcok néztek vissza ránk, amikor felismerték, hogy miféle élőlény szaladgál a tölgyfák árnyékában.

1

A kép anyukám első fényképezőgépével egy Smena 8 M-mel készült. A gépre évekkel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt az általánosiskolában egy takarékbetétkönyvben gyűjtött bélyegeket egész évben. Ezeket különböző értékekben lehetett megvásárolni. Anyu megspórolta a forintokat, ahol csak tudta, hol egy kifli árát rakta félre, hol egy kakaóét, így sikerült összeszedni a hőn áhított tárgy árát összegyűjteni az év végére. A fényképezőgép még most is működik. 1990. Homonnai utca, Szeged. Az utolsó kisházak egyike az összkomfortos panelok által körbevett övezetben. Az udvaron egy előre nem megtervezett családi esemény zajlott, melynek semmilyen apropója nem volt, mindössze aznap szép őszi idő volt és valahogy mindenki rá is ért. Anyukám hobbija sokáig a fotózás volt. Szeretett fekete-fehér fotókat készíteni. Elsősorban tájképeket, de a különleges spontán pillanatokat is szerette megörökíteni. Ez a fotó is ilyen. A nagyszüleim megélték II. világháborút, mely aztán nagymértékben rányomta a bélyegét az életükre. A nagyapám katonaként harcolt, hadifogságba is esett. Az így szerzett traumáit későbbi élete során alkoholba fojtotta. A mamám kedvese elesett a háborúban, így egyfajta szülői nyomásra ment csak hozzá a nagyapámhoz. Életük korai éveiben szerzett sebeiken egyikőjük sem tudott továbblépni igazán soha. Az életüket a folyamatos viharok jellemezték, melyek csak ritkán csitultak. Idős korukra azonban sikerült békére lelniük és megérteniük egymást, a fotón anyukám ezt örökítette meg. A fényképen látható mozdulatok természetességükben tükrözik, hogy az életük során átélt nehézségeket a múltban hagyták és megengedték maguknak, hogy tudjanak örülni egymásnak, és a jó pillanatoknak. Aznap szép idő volt, finom volt a lekváros bukta, amit mamám sütött, aki olyan jókedvében volt, hogy talán még a szomszédoknak is adott volna belőle, ha kérnek egyet.

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

3

A képeket első közös külföldi családi nyaralásunk alatt készítettem a telefonommal 2025 nyarán Krk városban. Főként a húgommal megszavaztuk a városnézést, mert képeket szerettünk volna készíteni, és erre a csodálatos középkori hangulatú szűk utcás Krk város tökéletes helyszínnek bizonyult. Eltöltöttünk egy egész napot a kis utcák felfedezésével, bementünk a templomokba, találkoztunk egy fecskével, hamburgert ettünk egy lejtős utcán, és autentikus szuvenírt vadásztunk. A képek úgy készültek, hogy a rózsaszín murvafürtöt szerettem volna lefotózni, de mindkét testvérem először véletlenül, aztán direkt belesétált a képbe. Akkor megszületett az ötlet, hogy rólam is készüljön egy, és akkor lesz belőle egy sorozatunk. Karácsonykor kinyomtattam ezt a három képet, és már csak a megfelelő képkeretet kell megtalálnom hozzá, hogy kirakhassam a szobám falára.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

1

A fénykép akár egy cipősdobozból is előkerülhetett volna, de hazudnék ha ez írnám. Egy messenger beszélgetésben kerestem vissza az egyik gyerekkori barátommal folytatott chatben. Furcsa, hogy nincs fotóalbumom az albérletemben, nem tárolok kifejezetten papírképeket a lakásomban, pedig minden szeglet képeslapokkal, papírképekkel van körülvéve. Ezek mostmár csak és kizárólag ünnepek idején kerülnek elő és szinte mindig apukám hozza őket, az ő fényképalbumaiban van a legtöbb ilyen fotó, ahogy a vhs-ek is mind nála vannak. Az itt látható privátfotó, valószínűsíthetően szintén apukám műve, huszonkét évvel ezelőtt 2003-ban készíthette, nálam ekkor volt esedékes a fogváltás, a fiatalabb húgomnál a dackorszak. Szeretem ezt a fényképet mert jól átsüt róla mindkettőnk személyisége, én nyílt vagyok de kissé kócos, megviselt. Foghíjas mosolyommal inkább szerencsétlen, mintsem jólfésült kislány kinézetem van, a húgom ennek pont az ellentétpárja: kisangyal. A csendes a kisebb, az angyali, akinek a koronája ugyan félrecsúszott, de ettől még kedvesen néz a kamerába. A fotó hátterén a családi házunk ahol (részben) felnőttünk, Wekerlén. Kertes ház, háttérben fenyőfa által beárnyékolt szoba, plüssjátékok, fiókosszekrény, üvegajtó (később ebbe szaladok bele fejjel előre, spoiler: széttörik.)

5

A fotókon a nagyapám látható. A nagyapám 1932-ben született. Volt katona, majd útkaparó, suszter és gazdálkodó. Voltak tehenei, kisebb-nagyobb állatkái. Rengeteg felejthetetlen emlék, kedves hagyomány köt hozzá. Idén hunyt el, 93 éves korában. Karakterének elengedhetetlen része volt a kerek kis kalap és a frissen borotvált arc. Míg csak bírta, egészen az utolsó évekig maga borotválta az arcát: pamaccsal és rendes pengés borotvával. Később, amikor már mi segítettünk neki, a keverős szappant felváltotta a flakonos hab, a pengéket pedig a műanyag borotva. A haját gimnáziumtól én nyírtam, aztán egyetem alatt már anya… nem volt időm hazamenni. Alig volt pár szál: a füle tövében és a tarkóján, de rendszeresen formára kellett vágni. Erről nincs képem, de emlékszem, hasonló komoly arccal ellenőrizte munkám minőségét, mint itt a képeken a sajátját. Most belegondolva, nem bennem nem bízott, hanem egyszerűen a tökéletességre törekedett. A katonás rendre. Ahogy a borotvás eszközök, úgy a lámpája, az órája, a ruhái, minden egyéb, szépen az élére állítva sorakozott a polcokon. A beavatatlan szemek a színek és a formák sokaságában talán nem látták meg elsőre a rendet – nagy gyűjtögető volt –, de ha jobban megfigyeltük, akkor látszott. A polcán, a fészerben a tárgyak egymástól megfelelő távolságra, rendszerezetten pihentek. Kemény, munkás ember volt. Ugyanakkor az arca mindig sima, a mosolya mindig játékos. A zsebében mindig volt egy kis csoki vagy cukorka az unokáknak, dédunokáknak.

1

Alapvetően nem rajongok különösebben az autókért. Sosem vágytam drága autóra és most is csak néha érzem azt, hogy jó lenne néha a városon belül autóval közlekedni, vagy hétvègente azzal hazajönni. Ez a BMW azonban más volt. Ennek az autónak a története mindig is érdekes volt számomra. Az ahogyan apa nagybátyjától a rendőr nyomozó Miska bátyától hozzánk került. Érdekes visszagondolni arra is, hogy apa ezzel járt a temetőbe felmérni a munkákat a 90-es èvek elejèn. Ez az autó volt Lontiék esküvői autója, amire akkor az egyik babámat ragasztottuk fel. Ezzel az autóval szenvedett Lonti balesetet, amikor a recski kanyarban lévő feszület fogta meg a megpördült autót valamikor a 90-es években. Erre a képre nem emlékszem mikor készült, csak arra, hogy mennyire szerettem azt a hangot hallgatni, amikor egy hosszú egyenesben ki tudott teljesülni ez a az erős motor. Mindig mondtam apának olyankor, hogy kakaót neki. Miután eladtuk sokszor láttam a környéken és sokszor a hang alapján felismertem mielőtt láttam volna. Egy ikonikus autó volt a családban.

4

Búcsú az Urogallo utcában (Madrid) Végső pillantás a szobámra, a szüleimére, az utolsó percig száradó ruhákra, még egy kávé a konyhában. Az autóban alig marad hely nekem a hátsó ülésen. Hát, fájó szívvel búcsúzunk, de hatalmas honvágy lendít minket útnak. Várnak otthon. Hasta luego Madrid! Hasta la vista Espana! Gracias por todo!

3

Ávila, Madrid közelében található város gyönyörű katedrálissal, épen megmaradt várfallal körülvéve. A képek jól közvetítik a monumentalitást. Apukámnak, na meg a jó öreg zöld Skodának köszönhetően rengeteg helyre eljutottam. Apu a világutazás és földrajz szeretetét így adta át nekünk. Bejártuk egész Spanyolországot északtól-délig, kelettől-nyugatig. Santiago de Compostela, Barcelona, Salamanca, Toledo, Valencia, Gibraltár, Sevilla….hosszasan sorolhatnám. A hozzánk kilátogató rokonoknak is igyekezett az országból minél többet megmutatni. Erre sose sajnálta az időt, fáradhatatlanul és jól vezetett. Minél többet látni! Elképesztő építészeti remekek, természeti csodák tárultak elénk. Hát csoda, ha visszavágyom Ibériára?

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

1

Törökbálinton nőttem fel. Egy házban laktam az apukámmal, anyukámmal, a bátyámmal és a nagyszüleimmel. A szomszédban lakott a három unkatestvérem, a szüleik és az ő nagyszüleik. A két kertet egy létra kötötte össze amin mindennap átjártunk egymáshoz játszani. Az idősebbek inkább a kerítésen keresztül beszélgettek egymással. A középkorosztály éppen ahogy kedvük volt. Mindennapos kérdés volt, hogy mit játszunk. Levi, mint legidősebb diktált, de miután megunta a négy lányt - én és az legidősebb unokatestvérem lettünk a rangidősek. Nyáron a nagypapám által kiépített kis medence volt a játék tere. Ugyan abba az óvodába is jártunk. Az iskolát már máshol kezdtük el. Ez volt első elszakadás.

2

Két nővéremmel egy főváros melletti településen nőttünk fel, szüleim még mindig ott élnek, mi azóta Budapesten. A lakás, ahol legelőször éltünk, nagyszüleim házának mellékága volt. Ebből az otthonból látható részlet az első képen, ahol idősebbik nővéremmel vagyunk láthatók. 1994/95 körül készült minkét kép, a pontos dátum hiányzik, pedig anyukám a legtöbb fotó hátuljára mindig ráírta a dátumot, néha azt is, kik szerepelnek a képen. Erről az albumról ez valamiért hiányzik. Azért szeretem ezt az első képet, mert rengeteg dolog van rajta, ami a gyerekkoromról szól, személyesen és kicsit történetileg is egy nagyon szűk térbe összesűrűsítve: a sok-sok matrica, kiemelten az "I love McDonalds" és MSZP matrica furcsa keveréke, a polcon a sok gyerekkönyv, mellettük a menő Cupcake babák, amelyek közül a leggyönyörűbb, vörös hajú baba haját középső nővérem tövig vágta. A második képen a kertben vagyunk, ami meghatározó külső terünk volt. Később a telken építkeztünk, nagynénémék családjával együtt, egy ikerházban folytattuk. Nálunk is, náluk is 3-3 gyerek, a kert volt a központi találkozási pont, a közös birodalmunk. A második képen egy húsvéti tojásgyűjtés látható. Amíg kicsik voltunk, a hatalmas vadvirágos kertben a szüleink kis kincseket, csokikat rejtettek el nekünk minden húsvétkor, amit kosárkáinkba gyűjtögettünk össze. Meghatározó hagyomány és játék volt, és még sok-sok ilyen kalandunk volt a '90-es évek alatti kisgyerekkorunkban.

1

A képen is jól olvasható, hogy az iskolai tornateremben állunk, a Tinódi Sebestény Általános Iskolában Egerben. Hercegnőnek vagyunk öltözve, iskolai farsang volt, hat éves lehettem. Somlóvásárhely és környékén éltünk a családommal, de Egerbe jártunk általános iskolába. Kedves fotó, jól kivehető rajta a minden vidéki iskolában megtalálható bordásfal is.

1

Ez itt én vagyok még nem egészen egy évesként az igen magas apukámmal. A kép az udvarunkon készült, amit azóta benőttek az itt még apró bokrok és fák. A házunk mögött egy hatalmas keresztben álló pajta húzódik, a ház építői kocsisok voltak, kellett a hely a takarmánynak, jószágnak és a kocsinak. Az apukám szobrászművész, amikor megvették a romos házat, ez volt az elsődleges szempont, hogy a pajtából lehet műhely, ahol majd tud faragni. Akkoriban még nem volt disznóólból avanzsált garázsunk, úgyhogy az autóval is ide álltunk be. Ez az első autónk, amire emlékszem: fogkrémzöld színe volt, rendszerint leért az alja, amikor beálltunk a pajtába, ilyenkor mindenki anyázott. Ebben szállítottunk mindent: embert, szobrot, képeket, fotós cuccokat, az egész életünket. Gyerekként sokat aludtam a nyitott csomagtartójában nyári rendezvényeken. Előtte a szüleimnek kispolszkija volt, utána meg ez. Ami azóta is legenda a falunkban, mert a szüleim mindketten magasak voltak és hatalmas dolgokat fuvaroztak a kicsi autóikkal. A kiszállás mindig egy kisebb komédiához hasonlított.

1

Több éve járok Waldorfesztre,  ami a mai napig a legkedvesebb kisfesztiválom, ahonnan mindig feltöltődve és új barátokkal megyek haza. Közel áll hozzám a Waldorf pedagógia is, több barátom Waldorfos, vagy Waldorf tanárnak képződik. Az itt látható képen éppen az egyik reggeli pillanatot örökítette meg egy lelkes fotós, pont az tetszik a képen, hogy nagyon jól leírja a hangulatát ennek a nyári törökmezős törökszőnyegeken ülős történetnek. Azért jó minifesztiválokra járni, mert itt szinte automatikusan szövődnek személyes kapcsolatok, és azokkal a barátokkal akikkel együtt megy az ember valóban igazán jól összekovácsolódik. Alig várom, hogy újra találkozzunk, ahogy eddig is minden nyáron, idén is a Waldorffeszten.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

Talán az egyik legkedvesebb, repetatívan visszatérő kisgyerekkori játékom a puzzle mellett a memóriajáték volt, amit rendszeresen magyar kártyával játszottunk vagy játszottam. Hogy azért játszottuk magyar kártyával, mert nem volt szokás külön kártyás vagy kockás memóriajátékot vásárolni, vagy annyira benne volt a mindennapjainkban a kártya, hogy eszünkbe sem jutott mást használni, mára nem tudnám pontosan megmondani. A 32 kártyával ugyebár 4X8-as téglalapot vagy kissé elcsúsztatva, két lap betoldásával 6X5-ös négyzetszerű formát lehetett kirakni. Még talán az is előfordult, hogy megbeszéltük melyik két kártya maradjon ki, hogy ne bontsuk meg az alakzat rendjét. Emlékeim szerint, ahogyan más kártyajátékokban is, jellemző, hogy a zöldek voltak a pirosak párjai, a tökök pedig a makkoké. Tehát ha sikerült két felsőt felfordítva összepárosítani, akkor Tell Vilmos párja a Stüszi Vadász volt, és Geszler Herrmann-é pedig Rudenz Ulrich. Talán a párosítás, kirakás élménye miatt voltak az ilyen játékok számomra megnyerők, de a magyar és később francia kártyával is szerettem bármilyen játékot megtanulni. Manapság sem fekszenek annyira az olyan kártyajátékok, mint az Uno, mivel túl korlátozottnak tartom abban az értelemben, hogy csak egyféleképpen lehet játszani vele, még akkor is, ha rengeteg változata van. A számos variációjú magyar és francia kártyajátékok között felbukkannak olyanok, amelyek alkalmas arra, hogy az ember egyedül leüljön, szórakozzon (lásd. Windows rendszeralapjátékok között pl. a pasziánsz) és akár az idővel vetekedve fejlessze memóriakészségét. A fotó nem 1990-ben készült, hanem 2025-ben, de mivel gyermekkoromra emlékeztet így ezt az évszámot adtam meg.

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

2

1990 augusztus eleje. Diplomázás után – 21 évesen – munkába állás előtt Apukámmal utaztam ki hozzá 3 hétre Németországba, Essenbe. Ő 1983-ban disszidált Nyugat-Németországba. Ez volt az utolsó olyan lehetőségem, amikor hosszan kint lehettem nála. Az élet furcsa fintora, hogy azóta nem jártam ott. Az út 12 óra volt. Éjjel is utaztunk, és Apu már fáradt volt, ezért betértünk egy autópálya melletti parkolóba megpihenni. Sajnos a jogosítvány vizsgám éppen az utazás előtt nem sikerült, ezért kellett Apunak vezetni végig, pedig nagyon számított rá, hogy felváltva ülünk a volánnál. Hajnali 6-kor ilyen gyűrött fejjel néztem ki az autóból. Apu kedvenc autómárkája a Mercedes volt. Ehhez hűséges volt évtizedekig. A kint töltött 3 hét volt az alapozás a későbbi önálló életemhez, mert nekem kellett háztartást vezetni és főzni. És itt próbáltam ki először különböző koktélokat Apu egyik fiatal kollégájának útmutatása szerint, mikor néha elmentünk kilazítani a napot. Ennél az utazásnál döntöttem el, hogy szürke egérből színes egyéniség leszek. Első lépésként vettem egy tűzpiros pulóvert.

5

A fotók 1990-ben készültek egy orosz fényképező géppel. Sokszor önkioldóval csináltam a közös fotókat. Bulgáriában. Éppen csak betöltöttük a tizennyolcat. Általános iskolai barátommal Simivel (Simon László) elhatároztuk, hogy Bulgáriába fogunk nyaralni, legalább egy hetet. Bulgária nagyon olcsó volt, még a szocialista országok közt is. Várna és Burgasz, két tengerparti város volt a cél. Először Várnába mentünk, ahol remek szállást találtunk a „Fekete Tenger” hotelben. Két bolgár lánnyal is összeismerkedtünk, akik Szófiából, a fővárosból jöttek a tengerpartra nyaralni. Remekül teltek a napok, sétáltunk, táncoltunk, vacsorázni jártunk a lányokkal. Kevéske orosz nyelvtudásunkkal jól megértettük egymást. Pár nap után elhatároztuk, hogy megnézzük délen a másik nagy tengerparti várost, Burgaszt is. Felszálltunk egy buszra, de csak félútig, Obzorig jutottunk, ahol valamit meg akartunk nézni, amiből nem lett semmi. Éjszaka az obzori tengerparton aludtunk a homokba. Délelőtt strandoltunk egy kicsit, majd elhatároztuk, hogy inkább visszamegyünk Várnába. Mert azt már ismerjük, ott remek szállásunk van és a bolgár lányok is örülni fognak, ha visszatérünk. Így is lett. Az ott tartózkodásunk alatt, a kiváltott valutánkat nem tudtuk elkölteni. Üzletekben semmi jó dolgot nem árultak, elavult, gyatra minőségű holmikat lehetett csak kapni. Az élelmiszer üzletek üresek voltak, csak konzerveket árultak, hegyekben. Vásárfiaként csak egy táskányi bolgár konyakot és fehér rumot hoztunk haza, mert az még viszonylag jó volt. Az ott töltött kb 8-10 nap alatt fantasztikusan éreztük magunkat Bulgáriában, csodálatos nyaralás volt. A képek között van olyan amely Várnában, és van amelyik Obzoron készült.

1

A fotó Balatonszárszón készült a kilencven nyarán, apukám készítette a vízben állva. Egy külön bejáratú, mások által nem nagyon használt öblön keresztül megyünk be a Balatonba – mesélte pár hete, mikor a fényképről kérdeztem. A magyar tenger a kilencvenes években is vonzó volt a család számára, csak bepattantak a kocsiba, és másfél óra alatt Balatonszárszón voltak. Nagymamám, nagybátyám, na meg persze ő, akinek a kezében a kamera. Nem készültek fel a nyaralásra, mégis szerettek volna saját vízi járművet. Ezért csináltak gyorsan egy rögtönzött tutajt. Két gépkocsi belső, amit összekötöttek egy nagyobb gyúródeszkával. És kész is volt a "tutaj". 😅

5

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

2

A két fotó 1993 -1994 évfordulóján készítette apukám. Fiatalkori barátaikkal elhatározták, hogy az 1993 év utolsó napjait a Börzsönybe töltik: túrázás, szánkózás, szilveszteri buli …stb. A második fotón a Nissan Patrol terepjáró hátulján guggol anyukám, Eszter. Éppen szedi elő a nejlonzsákokat amivel a havon csúszkáltak a barátaikkal. (A nejlonzsákokon még gyorsabban lehetett lecsúszkálni, mint akár a szánkókkal.) Az első fotón, pedig már a hazatérés egyik pillanata látható Budapesten. Szüleim az egyik barátjukat, Gábort már kirakták a lakóhelyén, Népfürdő utcai lakótelepen és a maradék társaságról készítette Apukám a csoportképet. A fotón látható az a Nissan Patrol terepjáró is, ami az egyik autó volt, amivel a Börzsönybe kirándultak. A gépkocsi barátjuk, Kancsár Zoltán családjáé volt.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A képen a MAHART Moszkva típusú folyami személyhajója látható, amint Visegrádról a nagymarosi hajóállomásra érkezik. A „Dunakanyar körjárat” a Visegrád-Nagymaros-Zebegény-Dömös-Visegrád vonalon közlekedik hétvégenként, a nyári időszakban. Mi minden évben megyünk vele egy kört a házassági évfordulónk apropóján. Az esküvőnk Visegrádon volt, a szertartás utáni vacsora pedig egy ugyanilyen sétahajón. A fotót a harmadik évfordulón készítettem színes, nyolcszázas érzékenységű filmre, 2024 nyarán. Ebben az évben egy hónappal korábban mentünk, mert pár nappal később megszületett a fiunk.