Őszintén, fogalmam sem volt, hogy léteznek posztmodern TSZ-ek, viszont azt gondoltam, hogy Észtországban is léteznek nyugdíjasok. De egyszerre szembesülni a kettővel egy egészen szürreális élménnyé fajult.
A tallinni építészeti múzeumban voltam gyakornok és a legkedvesebb munkatársam Sandra volt, aki a múzeum archívumában dolgozott sok-sok építészeti tervrajz, makett és archív fotó között. Na ő mesélt nekem egy nagyon radikális neoavantgarde Tallinn 10 nevű építészcsoportról, akik a szigorú államszocialista gigatervezővállaltokba kényszerülve és ezekben kiégve olyan radikális építészeti irányt képvisletek, ami szinte csak papíron létezhetett, vagy vidéki tsz épületekként ölthetett formát. Szóval a Tallinn 10 építészei legradikálisabb elképzelésieket végül is Észtország vidéki tanyáin és kisvárosaiban valósíthatták meg. Nagyon izgalmasnak találtam ezt a kontrasztot és teljesen rápörögtem.
Egyik átlagos jéghideg tallinni napomon kaptam azt a hírt, hogy lehetőségem van megnézni a kedvenc vidéki TSZ épületeim és művházaim egy szervezett túrán belül, amit egy építészettörténész srác szervezett. A múzeum beszervezett, így elindultam egy korai jéghideg tallinni reggelen egy busznyi nyugdíjassal és az építészettörténésszel. Az első állomás egy kissé kopott művház volt, szemben vele egy romos kastély, amihez egy óriási gazdaság tartozott. Én csak követtem a tömeget és beletörődve csapódtam, mivel mindenki észtül beszélt és persze én voltam az egyetlen külföldi. A művházban már vártak ránk, a díszteremben minden jóval terített asztalokkal készültek, a művház igazgatónője, akinek emlékeim szerint nagyon szőke és nagyon tupíros haja volt beszédet intézett hozzánk. Valahogy minden olyan zavarbaejtő volt. Utána egy kicsit sután kiállva, olyan igazi könyvektől teli táska súlya alatt meghajlott bölcsész háttal kiállt az építészettörténész és csak beszélt és beszélt a posztmodern építészetről és a Tallinn 10 építészeiről kb 45 percet a nyugdíjasoknak. Mivel egy szót sem értettem és eluntam magam ezért felfedező utat tettem az analóg kamerámmal a furcsán 89-ben ragadt művházban: kifakult művirágok, helyi amatőr festők képei, vázák, rózsaszín korlátok, kontrasztos neonzöldek között, ami egész otthonosan hatott nekem egyszer csak megéreztem az előadás végét és visszatoppantam a díszterembe. De amire visszaértem egy észt mulatós koncertre érkeztem. Az eddig unott tekintetű nyugdíjasok teljesen bepörögtek, vidáman tapsoltak és az arcuk is kipirult. Rám ez nagyon kellemetlenül hatott eleinte, de én is átszellemültem és megéreztem, hogy ez a legjobb dolog ami történhet itt.
Úgy éreztem az épület minden egyes formája tükröződik a zenében, az épület betölti funkcióját és ebben a szent pillanatban minden egyes elmélet értelmet nyer.
Utána folytatódott az utunk, a következő állomás egy leromlott állapotú TSZ volt, aminek a közösségi épületében tettünk látogatást. Ott egy nyugdíjas aerobik csoport előadását néztük végig.
Látszott az építészettörténész arcán, hogy ezeket a külön produkciókat nem egyeztették vele.
Az egész túra alatt azt éreztem, hogy ezek a halottnak hitt épületek jobban élnek, mint valaha. Kivéve a legszebbet, a Rapla KEK nevű korában nagyon menőnek számító sportcentrumot, ami egy földre szállt ufónak tűnik. Mert amúgy a Tallinn 10 építészei nagyon benne voltak egyfajta spiri újhullámos dimenziókapus elméletben, egyik oszlopos tagjuk Vilen Künnapu mindig tervezett az épületei tetejére adóvevő antennákat.
Az út végén úgy éreztem az egyik legviccesebb napomat töltöttem Észtországban, ahol valamit sikerült megértenem szavak nélkül is a neovanatgarde észt építészetből.