Anyák és gyermekek - négy generáció egy mozdulatban

1

Anyukámmal az akkor Koppenhágában élő bátyámat látogattuk meg, és egyik nap a Dán Nemzeti Galéria (SMK) kiállításait is megnéztük. Amikor az egyik teremben óriási fonott kosarakat látott meg, szinte odaszaladt és azt mondta mosolyogva: "Nézd megyek a boltba!" Anyukám szokott saját maga is kosarakat fonni és gyakran tényleg azzal megy boltba, a kertbe zöldségekért, vagy épp vendégségbe süteményekkel. (A képen látható kosár Ditte Gantriis dán képzőművész Body & Soul c. alkotása.)

1

Szeretem a dolgaimat. A mütyűrjeimet, bigyóimat, izéimet. Vannak kedvenc szuvenírjeim, emléket hordozóak, de ugyanilyen szenvedéllyel ragaszkodom a hétköznapi tárgyaimhoz is. Például a 15 éves, színes csíkos, H&M-ben vásárolt pamutszatyromhoz. És az ősrégen, a Blaha Bahiában vett rózsaszín (lila?), 100% poliészter nyuszis szatyromhoz. A képen az utóbbi látható. Rózsaszín (lila?) használtan vásárolt kerékpár. Az önálló, modern nő XXI. századi szinonímája. Albérlet a külvárosban, mert beljebb drága, nem telik rá. Biciklivel járok boltba, mert úgy egyszerűbb, könnyebb, menőbb. Fiatalság, bolondság. Pezsgő társasági élet, mindent bele, csak könnyedén, carpe diem. Jó, jó, mindent megfogadok, úgy élek, hogy az mindenkinek megfeleljen. Nekem ha nem is teljesen, de nagyjából… oké minden. Egy dolog állandó. Ami rendszeresen kiborít: a folytonos cipekedés. A mental breakdownjaim jelentős része egy-egy nehéz, szatyros hazacipekedés után következtek be. Mindent elsöprő, tomboló gyűlölet a kezemben, vállamon, hátamon lévő szatyrok iránt — és amit szimbolizálnak. A végtelen, életen át tartó magányt. A saját magunkra utaltságot. Az atomizálódott társadalmat. A mindennapi indokolatlan feszültséget. A mókuskereket. Percek óta csak állok és nézem a szatyrokat. Végül felviszem őket a harmadik emeletre. Amikor már nem sírok, kipakolok. Arra gondolok, talán legközelebb nem fog kiborítani néhány szatyor. Talán.

1

A kép 2019-ben készült Boró barátnőmmel, akivel még az egyetemi felvételin találkoztunk. Miután megtudtuk, hogy mindkettőnket felvettek az MKE-re egyből buszra szálltunk és kimentünk a bécsi vidámparkba a Práterbe. Ekkor még nem tudtuk mennyi közös projekt áll előttünk, de Boró már megnyitotta egy kiállításomat, és sokat jött be hozzám a kávézóba is ahol félállásban dolgoztam. Ekkor még nem tudtuk, hogy az egyetemista éveinket félbevágja a covid, hogy ki fogok költözni két évre Ausztriába, ahogy azt sem, hogy merre tanulunk tovább. Végül mindketten az ELTE-n kötöttünk ki, igaz más-más szakokon. Szeretem ezt a képet mert arról árulkodik, hogy bár mindketten komolyan vettük a szakmát mégsem múzeumokba rohantunk elsőként, hanem a vidámparkba. Emlékszem az érzésre, hogy mennyire hatalmába kerített a félelem mikor felültünk a ringlispíl-re, milyen jó németes szó, hogy hogyan émelyegtem fent és gondoltam arra, ez az egész nem tart tovább két-három pillanatnál, mindjárt lent vagyunk, újra, a földön.

1

Ezt a képet 2019-ben készítettem Szabadkán, a karácsonyi vásáron. Egy kolbászból és szalonnából épített „mézeskalácsház” látható rajta: rétegezett füstölt szalonna alkotja a falakat, a tetőt körben szalonna és karikára vágott kolbászok fedik, az egész szerkezetet fogpiszkálók és pálcák tartják össze. Az alapnál további kolbászrudak, zöldség- és díszítőelemek jelennek meg, tulajdonképpen egy gasztronómiai installáció. Korábban nem láttam ilyet. A karácsonyi vásárok vizuális világából ismerős forma – a mézeskalácsház – itt teljesen más anyagból épül újra, a helyi húsfeldolgozás és vásári étkezési kultúra logikája szerint. Az édesség helyét a sós, zsíros, füstölt alapanyagok veszik át, a dekoráció egyszerre játékos és túlzó. Ez a kép egy olyan pillanatot rögzít, amikor a hagyományos ünnepi motívumok és a regionális gasztronómia váratlanul találkoznak. Nem kézműves tárgy és nem pusztán étel, hanem egy átmeneti, helyhez kötött forma, amely a vásár idejére létezik, majd eltűnik. Egy rövid ideig fennálló, ehető építmény.

1

Hat éves koromtól 18 éves koromig tanultam csellózni. Tinédzserként többször lógtam el az iskolából, hogy a zeneiskolában lehessek és magamnak zenélhessek. Ha valaki gyerekként kezd csellózni, ahogy nő, úgy kap a testméretének megfelelő hangszert. Így a cselló a felnövés élmény materiális lenyomatává válik, amit kiegészítenek további szenzorális ingerek, amiket a hangszer nyújt. Az íve, a fa anyaga, a lakk illata, a hangja - amire azt mondják, hogy a hangszerek közöl a legközelebb áll az emberi orgánumhoz - mind egybefolynak a gyerekkor cseppfolyós létérzékelésében. Annak ellenére, hogy ma már aktívan nem játszom a hangszeren, az a komplex tapasztalat, amit a csellózás élménye ennyi éven át nyújtott máig meghatározza a viszonyomat a hangokkal, az anyaggal, magammal.

2

Anyai nagyapám Szentlőrinckátán született 1945-ben. Ugyan felnőttként Budapesten élt, szülőfalujában volt kis telek és faház, ahova ő és az egész családunk sokat járt le. (Ez a mai napig megvan.) 2011-2012-ben különösen sok csapadék esett, így a Zagyva kiöntött és nyáron is nagyion sok belvíz tarkította a mezőgazdasági területeket, helyenként kisebb mocsár is kialakult. Ennek persze a gazdálkodók nem örültek, de nekem a "Tüskevár" kelt életre. Nagyapámmal rengeteget barangoltunk az olykor járhatatlan részeken is, és madarásztunk, gyűjtöttem a gémek, kócsagok tollait. Nagyapám 2017-ben meghalt és nekem is kevesebb időm lett madarak után járkálni. Emellett a belvizeket nagyobb aszályok váltották fel. 2019 júniusában egy rövid látogatásra érkeztem csak Kátára. Egyik első utam a Zagyva-hídhoz vezetett, ahol örömmel konstatáltam, hogy van némi belvíz és benne pár kócsag. Ezen felbuzdulva nekiindultam a néhány száz méterrel beljebb lévő elöntött földre. Egy darabig próbáltam minél kevésbé besüppedni az új adidas cippőmmel az "ingoványba", de hamarosan be kellett lássam, hogy híú ábránd ezt elkerülni. Így a címpőmet levettem, a nyakamba kaptam, s mezítláb mentem tovább. Az akkor talált néhány kócsagtoll a mai napig ott van Nagyapám képe felett a kátai házban.

2

A látogatás 2019 októberében történt, a Ralph Rugoff által kurált May you live in interesting Times címen nyílt Velencei Biennálé-n. Pécsi középiskolásokkal jutottam el, mentorom Varga Virág meghívására. Különleges volt ez a kirándulás minden szempontból. Egyrészt covid előtt voltunk, ekkor még nem sejthettük, hogy az élet (beleértve a képzőművészeti, kulturális életet is) leáll egy kis időre. Másrészt a Velencei árvízet is megelőztük, 2020 decemberében nem kapcsolták be az olasz Velencét védő Mose zsiliprendszert, ezért a víz elöntötte a Szent Márk teret kedden. A víz bejutott a Szent Márk-székesegyházba is, elmosta a szigeten élők számos tárgyát is. 2019-ben a tenger azonban gyönyörű volt. Emlékszem milyen fantasztikus érzés volt hajnalban kimenni a partra, és az odasodródott medúzák között kagylókat válogatni. Milyen érzés volt Julie Mehretu műveit látni élőben. Az első Biennálé. Az első felnőt barátság. Bizonyos értelemben sorsfordító volt nekem ez az utazás.

5

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

5

A Vörös tenger neve és híresen szép élővilága is régóta birizgálta a fantáziámat, valamint kíváncsisággal töltött el, hogy milyen lehet ott a táj és az emberek. Időnként ránéztem az utazási lehetőségekre és 2019 telén annyira olcsó repjegyeket találtam Eliatba, hogy azonnal meg is vásároltam belőle kettőt, egyet kislányomnak Majának és egyet magamnak. Már megérkezésünk estéjén a tengerparton teremtünk és csaptunk egy éjszakai mártózást, mert itt a tél ellenére 25-26 fokos volt a tengervíz és a levegő hőmérséklete is nyárias. Nagyon élveztük a hirtelen éghajlatváltozást. Eilat felfedezése után a környező kopár hegyeken kirándultunk ahonnan meseszép kilátás nyílt a tengeröbölre. A következő napon pedig a kicsit távolabbi Vörös kanyont látogattuk meg. Ez nagyon hasonlatos az Amerikai rokonához bár arról csak képeket láttunk. A megközelítése is kalandos volt busszal, stoppolva és gyalog. Maga a túra pedig vadregényes. Elképesztő tájak mintha nem is ezen a bolygón lennél. A tengerpartokból is sokfélét igyekeztünk meglátogatni a város közelében, a városban és a várostól messzebbi partokat is. Mindegyikben közös volt, hogy valóban a víz alatti világ pompázatosan színpompás. Halak és egyéb élőlények sokasága, korallok és a színek ezernyi árnyalata fogadja az embert a fenti kopárság kontrasztjaként odalent. A város is tele volt virággal és sok helyen festették meg a falakat és az utakat is. Végre színek az otthoni téli szürkeség után, nagyon jólesik az embernek. Csak néhány napot töltöttünk el mégis jóval hosszabbnak tűnt a rengeteg élmény miatt. Izrael itt is egy kicsit drága volt az otthoni árakhoz képest, de okosan azért meg lehet találni a pénztárcakímélő ennivalókat és szállásokat ha szemfüles az ember. A helyiek kedvesek és segítőkészek voltak, a tájak pedig lenyűgözőek. Nagyon jól éreztük magunkat ezen a téli nyári helyen.

2

Az evezőtáborba az egyik barátnőm hívott, a sokadik fárasztó egyetemi nap után. Szinte a semmiből az egyik duplaóránk utáni szünetben ezt kérdezte: ,,Van kedved evezni egy hétig? Velem meg pár barátommal? Vicces lesz! Mivel sosem voltam még hasonlón igent mondtam. A táborra szinte alig volt felkészülési időnk, igyekeztem minden kézikönyvet elolvasni, ruhát és ételt pakolni az útra. Elérkezett a nagy nap. A Keleti pályaudvarról indultunk, az egyik fiú már foglalt nekünk kajakokat. Menetrend: napközben evezés, éjszaka alvás. Az Ipoly folyón haladva Magyarországról Szlovákiába. Ipolyszalka vagy Szalka (szlovákul Salka) község Szlovákiában, ahol az evezőtáborunk során megálltunk egy egész napra megpihenni szombaton. Külön örültünk a település nevének mert egy harmadik közös barátnőnk vezetékneve megegyezett a falu nevével. Itt betértünk a helyi fogadóshoz, aki egészen hajnalig szóval tartott minket. Soha nem felejtem el, hogy az este egy pontján még legkedvesebb házipálinkáját is elővette és megkínált bennünket vendégeket, majd táncra perdült. Mi, evezősök nagyot nevettünk. Az evezés egyébként elképesztően szép volt, de tapasztalatlanságomból fakadóan nem használtam elég naptejet és nagyon megégtem. Az evezőtársaim közül párral még ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyon jó közösségi élmény volt.

1

Sokszor azt gondoljuk, nagyon messzi egzotikus tájakra kell utaznunk, ahhoz hogy új dolgokat tanuljunk, kikapcsolódjunk. Vagy ahhoz, hogy egyszerűen a csíkszentmihályi-fogalommal élve flow-ba kerüljünk. Sokszor ennek az eléréséhez a képzőművészeti alkotómunka is elég. Az 1975-óta működő GYIK (Gyeremek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyben) 2019 óta dolgozom tanárként. A műhely célja, hogy a kortárs művészet kérdéseit beépítse az alkotói folyamatokba és gondozza a tehetségeket. A GyIK tanárai művészek és művésztanárok. A Műhely a számára otthont adó Magyar Nemzeti Galéria épületében 1991-től alapítványi, 1998-tól közhasznú, 2014-től kiemelten közhasznú alapítvány formában működik. Ez önálló gazdálkodást és működő kapcsolatrendszer kiépítésének munkáját rója nem csak a Műhely mindenkori vezetőjére (1983-tól 1993-ig Szemadám Györgyre, 1993-tól Sinkó Istvánra, 2011-től Eplényi Annára ), hanem a csoportvezető tanárokra is. Szoros együttműködésre törekszünk a támogatóinkkal, pedagógusokkal, iskolákkal és módszertani központokkal. A Műhely jelenőségét támasztja alá, hogy immáron második generációs GyIK-os gyerekek ismerkednek meg kortárs művészetpedagógiával, művészeti neveléssel, tehetséggondozással és ezzel párhuzamosan személyiség-fejlesztéssel és alkotáslélektannal. A GYIK tanárai művészek és művésztanárok, én 2019-től csatlakoztam Varga Virág és Kara Dávid Örökmozgó csoportjába, ahol közösen Melykó Ricsivel és Menyhért Jucival asszisztensként működtünk. Meghatározó élmény volt az első árnyszínház, amelyben a gyerekeknek a falra vetítettük a világűr képét, majd a papírból és hurkapálcából készített alkotásainkból benépesítettük a galaxist. Innen már csak egy ugrásra volt a 42.

2

Első GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely) nyári táborom, amelyet az Epreskertben tartottunk Varga Virággal és Kara Dáviddal. A gyerekekkel egy cianotípiás feladatot készítettünk, a tábor első napján hétfőn, mely során egy 19.századi manuális képalkotási technikával ismerkedünk meg, amely a napfény - UV fény segítségével egy kémiai reakció útján készít fotóhoz hasonló képeket. Workshopunk során felelevenítjük a cianotípia felhasználási módját. Saját képeket alkotunk, egyrészt az Ökológiai Kutatóközpont, Ökológiai és Botanikai Intézetből hozott préselt növényekkel, másrészt a műhelyünkön található más izgalmas eszközeiből, akár növényekből, kavicsokból, melyek lenyomatai jelentek meg papírjainkon. Ez a képalkotási technika magában rejti a manuális technikák kézzelfoghatóságát, ami bensőséges kapcsolódást teremt köztünk és az alkotás között ,és a kémiai reakció folyamatának titokzatosságát. Mindig kedves élmény az is, ahogy a gyerekeket a cianoítpia jellegzetes kék színe ámulatba ejti.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.