mohART

5

Az egyik barátommal keltünk útra egy rövid hosszúhétvégére Rómába. A napok feszített menetrendjébe bele kellett férnie a Vatikánnak, a jubileumi év kapcsán a szent kapukon történő áthaladásnak, a Fellini filmek helyszíneinek, a katakombáknak és természetesen egy jó biciklizésnek is a Via Appián. Rómában a tavasz szépsége szerintem nagyon különleges. A Via Appia környékén a vidéki, Róma melletti csendes kertek és villák megtekintése talán több élményt adott, mint a nagyváros. A turizmus mentes övezet a hétköznapiság teljesen más, új formáját tudta megmutatni. A legmeglepőbb, amely helyieknek bizonyára kevésbé tűnik fel a virágzó fákon, a mandulafenyőkön és a trópusi növényeken a zöld papagájok zajongása. Vajon egy rómainak és épp ilyen különleges lenne egy magyar tavasz?

3

Már egy ideje beszippantott a fermentálás, nagyon szeretek ezzel a tartósítási móddal zöldségeket eltenni. A nyári melegben jött az ötlet, hogy kellene fermentált italokat is készíteni, frissítőnek. Ezt végül az ősz elejéig halogattam, mert sokkal körülményesebbnek tűnt, mint a zöldségekkel. Végül elkezdtem a gyömbérkovász nevelgetését, arra számítva, hogy sokadik próbálkozásra fog csak beindulni a folyamat. Tévedtem, már a második nap hatalmas buborékok jelezték, hogy elindult a fermentáció. Mikor összegyűlt elég gyömbérkovász két befőttesüvegnyi italhoz, a kertben kerestem alapanyagokat az ízesítéshez, ismét attól tartva, hogy kudarcba fullad a próbálkozás, nem akartam pazarolni. Végül egy földről felszedett körte és pár szál rozmaring került az egyik üvegbe, a másikba pár szem szeder és bors. Olyan volt ezeket elkészíteni, mint mikor a gyerekek mindent összekotyvasztanak egy üvegbe, majd az berohad. Ahogy teltek a napok és zajlott a folyamat, a folyadékok egyre színesebbek lettek, én pedig egyre kíváncsibb. Végül mindkettő klassz lett, a körtés édes, egy kis csavarral a rozmaring enyhe íze miatt, a szeder nálunk sokkal megosztóbb fanyarsága miatt. Készül a második kör fügével…

4

Suzka a 2010-es években apukám nagy vágya volt, egy zöld Suzuki Swiftet cseréltük le a kis bronzmetál WagonR+ csodára, ami végül a mi kis balatoni járgányunk lett, hiszen Fehérvárról Siófokra került. Többször megkerülte a Balatont, járt a Fertő-tónál, kompon utazott a Dunán, de a Tisza-tónál és a Tiszánál is megfordult. 2019-es jogosítványszerzésemtől ő volt az én kis társam is, persze apukám védjegye maradt, de hozzám is hozzám nőtt. Számos vizsgára, a fotós oktatásokra, kirándulásokra, vagy csak ha úgy adódott hogy ki akartam menni a balatonpartra fotózni, vagy randim volt Veszprémben, akkor vele mentem. Igazi családtag volt, bármit hazahoztunk vele (a fél ház építőanyaga vele jött haza), soha nem hagyott ott sehol, mert még defektet is csak otthon kapott. Az új autómnak esélye sincs, Suzka mindig egy kedves emlék marad, hiszen mégiscsak meghatározó volt, mint első autó.

2

Két nővéremmel egy főváros melletti településen nőttünk fel, szüleim még mindig ott élnek, mi azóta Budapesten. A lakás, ahol legelőször éltünk, nagyszüleim házának mellékága volt. Ebből az otthonból látható részlet az első képen, ahol idősebbik nővéremmel vagyunk láthatók. 1994/95 körül készült minkét kép, a pontos dátum hiányzik, pedig anyukám a legtöbb fotó hátuljára mindig ráírta a dátumot, néha azt is, kik szerepelnek a képen. Erről az albumról ez valamiért hiányzik. Azért szeretem ezt az első képet, mert rengeteg dolog van rajta, ami a gyerekkoromról szól, személyesen és kicsit történetileg is egy nagyon szűk térbe összesűrűsítve: a sok-sok matrica, kiemelten az "I love McDonalds" és MSZP matrica furcsa keveréke, a polcon a sok gyerekkönyv, mellettük a menő Cupcake babák, amelyek közül a leggyönyörűbb, vörös hajú baba haját középső nővérem tövig vágta. A második képen a kertben vagyunk, ami meghatározó külső terünk volt. Később a telken építkeztünk, nagynénémék családjával együtt, egy ikerházban folytattuk. Nálunk is, náluk is 3-3 gyerek, a kert volt a központi találkozási pont, a közös birodalmunk. A második képen egy húsvéti tojásgyűjtés látható. Amíg kicsik voltunk, a hatalmas vadvirágos kertben a szüleink kis kincseket, csokikat rejtettek el nekünk minden húsvétkor, amit kosárkáinkba gyűjtögettünk össze. Meghatározó hagyomány és játék volt, és még sok-sok ilyen kalandunk volt a '90-es évek alatti kisgyerekkorunkban.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

1

Erről a fényképről amin Apukám és az öcsém látható, mindig az jut eszembe, hogy gyerekként azt gondoltam az örökbefogadás az állatkertben tényleges örökbefogadásról szól, haza lehet vinni a szenegáli fülesmakit, a bengáli tigrist, és a kengurut is. Azonban a szüleim egy idő után felvilágosítottak, hogy nem, nem. Az örökbefogadás arról szól, hogy az állatkertet támogatod, és ezen keresztül persze az örökbefogadott állatot is, de nem lehet hazavinni. Ez szomorúsággal töltött el. Biztos voltam benne, öt évesen, hogy mind az kenguru mind az én életem sokkal izgalmasabban telne, ha együtt játszanánk egész nap és nem külön-külön. Szerintem az öcsém is hasonlóan gondolhatta, akivel tizenhárom év van köztünk és aki a fent látható fényképen épp az első kengurusimijét hajtja végre. Éppen, hogy csak tudott járni itt még, de sem az eleséstől, sem a kenguruktól nem félt.

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.