A Jelenarchívum az 1990-es évektől napjainkig tartó közösségi fotó- és történetgyűjtemény. Csatlakozz te is!

4

Minden nyár júliusának első hetében kerül megrendezésre a szívemnek kedves Serketánc tábor. Elsőként kisgyermekként jártam ott, akkor szerettem bele a gyönyörű természetbe és a társaságba. Évekkel később, kamaszként tértem újra vissza, ekkor ismét elvarázsolt, amivel ott találkoztam. A befogadó, pezsgő, kreatív közeg és az általam jól ismert zempléni táj azóta is évről évre le tud nyűgözni, minden évben szinte fanatikus lelkesedéssel igyekszem visszatérni. A 2025-ös tábor sem volt különb, az évek alatt szerzett kedves barátaimmal szokás szerint összegyűltünk a dűlőn és egy héten át gyerekricsaj és válogatott hangszeroktatások hangjával kísérve sütkéreztünk. Esténként a közös mulatság koronázza meg a napjainkat, ahol a mesterek és tanítványaik biztosítják nekünk a talpalávalót. Napközben rajzolással, sétálással, hennázással vagy trécseléssel töltjük az időnket – ahogy épp azt kedvünk tartja. A tanyán számos állat vesz körül minket: a lótól a macskáig mindenféle jószág. Minden évben délutáni koncertekkel és színdarabokkal szórakoztatjuk egymást, idén én is részt vettem az egyik produkcióban, felemelő érzés volt az ismerős arcok előtt színre lépni és látni a mosolyaikat. Az ide történő éves „zarándoklatnak” köszönhetem számos kedves ismerősömet, ezen túl méltó kezdése minden nyári szezonnak. A mellékelt képek mind mobiltelefonommal készültek.

3

A 2026-os évet gyönyörű hóeséssel kezdtük, nekem ez különösen megmelengette a szívemet. Alapvetően a meleg időjárást pártolom, de a hó szépsége mindig ad egy kis erőt a hideg téli hónapokban. A szilveszteri ünnepségek kipihente után a barátokkal összebeszéltünk és el is döntöttük, hogy ki kell használni a lehetőséget – el kell menni szánkózni. A legtöbben gyermekkorunk óta nem láttunk ekkora havat, úgyhogy félretettük a felnőttes komolyságunkat és négy-öt réteg vastagon felöltözve nekivágtunk Pest havas utcáinak. Az év első hetében az összes közelebbi barátommal egymást váltva meglátogattuk a Városliget Királydombját és jobb híján száz literes kukászsákokon csúsztunk le a lejtőn. Legutóbb talán öt éve szánkóztam, ezért még fontosabb emlékként maradnak meg bennem ezek az esték. A napokig tartó hóesésben még a kisboltig megtett séta vagy a könyvtárból haza vezető út is szinte mesebeli kalandként hatott a számomra, a telefonom galériája roskadásig telt a havas utcákról készült képekkel. Bár az éjféli csúszkálásról és a hóban botladozásról nem készült kép a vadregényes, izgatott érzés biztosan feledhetetlen marad.

1

Egy poros délután volt, amikor a telep szélén megálltam. A levegőben füst és frissen főtt kávé illata keveredett, a házak között gyereknevetés pattogott, mint apró kavicsok az úton. Akkor vettem észre az idegent. Nem illett oda — mégis úgy ült a rozoga padon, mintha mindig is ott lett volna. Mezítlábas volt, arca ráncos, tekintete nyugodt. Nem kérdezett engedélyt a jelenléthez. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Elmosolyodott. – Azt, amit mindenhol – felelte halkan. – Az igazságot. De többnyire csak kérdéseket találok. Leültem mellé. A telepen ritkán beszélget az ember idegenekkel, de ő nem idegennek hatott. Inkább emlékezésnek. – Mondd – fordult felém –, szerinted mit jelent szabadnak lenni? Ránéztem a házakra, a drótkerítésekre, a rendőrautók emlékére, amelyek akkor is itt voltak, amikor épp nem látszottak. – Azt, hogy nem néznek le – mondtam. – Hogy embernek számítasz. Bólintott. – És ha mások nem adnak neked emberi méltóságot… attól még elveszíthető? Hallgattam. Ő nem tanított, nem prédikált. Csak kérdezett, és a kérdései lassan bontották le bennem mindazt, amit megszokásnak hívtam. – Azt mondják, ti itt problémák vagytok – folytatta csendesen. – De mondd, lehet-e egy ember probléma, vagy csak a róla alkotott gondolat az? A telep ekkor már nem tűnt olyan szűknek. Mintha a kérdések réseket ütöttek volna a falakon. – Tudod – mondta végül –, Athénban ezért nem szerettek engem. Mert megmutattam, hogy aki biztos a hatalmában, az fél a kérdésektől. Felállt, leporolta a nadrágját. – Ne hagyd, hogy elmondják neked, ki vagy. Kérdezz vissza. Mindig. Mire válaszoltam volna, már nem volt ott. Csak a pad maradt, és bennem egy mondat, amely azóta is velem jár: Nem az a veszélyes, aki kérdez — hanem az, aki soha nem mer válaszolni. És a telep aznap este csendesebb volt. Nem kívül. Belül.

1

2025 nyara, ami valóban megértette velem, milyen ereje tud lenni a közösségnek. A nyár, amikor felépült a vályogházunk alapja és négy fala. Hogy igazán emlékezetes legyen az építkezés, kalákákat szerveztünk, ahova megközelítőleg 40 ember gyűlt össze. Egy régi építeszeti technika, a rakott sárfal rakása, és a vályog taposása minden ideérkezőnek újdonság volt. Az új tudás elsajátításához társult a tűző napsütés, a háttérben szóló népzene, drum&bass, rock, pop, a kacarászás, a jól megérdemelt ebéd, és a munka utáni sörözgetés, sütögetés, ami teljesen összekovácsolta a társaságot és újabb, mélyebb barátságok köttettek egymással. Ez a nyár megtanította velem, hogy közösségben tényleg minden könnyebb és mókásabb! Hálával tartozunk a barátainknak!

2

A nyaralásunkon készítette analóg fényképezővel a barátom ezt a képet rólam Grazban. Nagyon kevés időnk volt, másfél nap, bejárni a múzeumokat, megnézni a helyi nevezetességeket de így is nagyon emlékezetes maradt ez a kiruccanás. Erről a privátfotóról és az útkereszteződésről az jut eszembe, hogy mennyire tipikusan osztrák történet ez a TABAK shop, ami a kereszteződésben található.

4

A Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát hegység a családi- és a személyes kronológiám keresztmetszetében helyezkedik el. A szüleim gimnazista éveikben sokat jártak ide, később pedig velem és a testvéreimmel is vissza-vissza térnek. Gyermekként elemi erővel hat rám minden, amit egy-egy ilyen kiránduláson látok, hallok és érzek. A menedékházak biztonsága, állandó félelem a medvéktől, pár fokos patakvízben gátépítés, frissen szedett áfonya cukorral megszórva, amit egy román néni ad nekem. Aztán ahogy növünk, egy időre megszakadnak ezek a kirándulások. Bennem pedig pár éve bekapcsolt, hogy vissza kell menjek felnőttfejjel, és megkeresnem az emlékeim helyét. Édesapámat nem volt nehéz rábeszélni egy apa-lánya hegymászásra. Mivel nagyjából a szezon utolsó hetében indultunk el, zord körülmények fogadtak minket a magasban. Mínusz fokokban aludtunk napokig, és a menedékházba bevezetett pár fokos patakvízzel fürödtünk. Az egész napos hóban, szélben túrázás után minden este örömmel fogadtuk el a krumplilevest és a túrós puliszkát a menedékház morcos vezetőjétől. Esténként apukám egy otthagyott gitáron játszott nekem, hogy kicsit elfeledtesse velem mennyire fázok. Ez után 2025 augusztusában – hosszú évek után – újra az egész családom vágott neki, hogy térerő nélkül, napokig együtt legyen ezek között a hegyek között. A szüleim a nehezebb szakaszokon már nem tartottak velünk, a négy gyermekük pedig nélkülük mászott fel azokra a helyekre, ahol ők 40 évvel ezelőtt, még tinédzserként ismerkedtek egymással.

4

2025 márciusában elindultunk a nővéremmel meglátogatni a húgunkat, aki ekkor az Erasmus lehetőség miatt Touluse-ban élt. A tervezett útvonalunk Barcelona-Touluse-Párizs volt. A városok között busszal és vonattal közlekedtünk, így bőven volt időnk bámészkodni. Mivel egyetemista pénztárcából gazdálkodtunk, ezért „couchsurfingeltünk”, hostelekben és a kinn élő ismerősök felfújható matracain aludtunk. Ezt egyébként, ha lett volna pénzünk sem csináltuk volna másképp, hiszen fontos aspektusa volt az utazásnak, hogy lehetőséget adjunk a kiszámíthatatlan helyzeteknek, váratlan találkozásoknak, amik pont a bizonytalanságokból születhetnek. Ezek a képek egy utazásélmény vizuális lenyomatai. Mára a tömeggyártott és túldokumentált utazások között nehezebb megtalálni a személyes élményeket. Ha viszont a hangsúly átkerül a megfigyelésre az elvárások helyett, akkor kinyílik a lehetőség, hogy kapcsolódjunk a pillanatnyi környezethez, és valóban észrevegyük azt, ami ott és akkor történik.

1

Az itt látható, a hatvanas években készült fénykép a legrégebbi fotó nagyapámról, Ferenczi Edéről. Csak két éve került vissza hozzá testvére, Ferenczi Tamás családjától egy rokoni látogatás során. A kép ugyanis Tamás családjának házában volt kirakva egy félreeső szobának a falán annak a tudatában, hogy azon Tamás látható gyermekkorában, aminek kapcsán egészen nagyapám addigi látogatásáig fel sem tűnt senkinek, hogy mégsem őt ábrázolja. Hogy történhetett mindez? Tamás 2001-ben egy szívroham következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt. A családját nagyon megviselték a történtek, a trauma feldolgozása érdekében az összes fényképet, ami kizárólag őt ábrázolta ideiglenesen odaadták dédnagyanyámnak, Pais Irénnek. Dédnagyanyám élete vége felé mentálisan elég rossz állapotba került, gyakran összekeverte, illetve elfelejtette szeretteinek nevét. 2008-ban bekövetkezett halála előtt Tamás családja elkérte tőle a nála maradt családi fotókat, amiket addigra vegyesen, összekeveredve találtak meg egy cipősdobozban. Vissza szerették volna szerezni Tamásról az odaadott fotókat, ám elfelejtették, pontosan melyek is voltak az ő 2001-ben beadott képeik. Kiválogattak egy adagot, pár vitás képről pedig (többek között erről is) megkérdezték dédnagyanyámat, ki látható rajtuk? Ő meggyőzte őket, hogy a fotón Tamás látható még iskolás korában. Ennek köszönhetően kis idő elteltével került ki hozzájuk a fénykép, mint Tamás gyermekkori fotója. Tamás családja nagyon meglepődött, amikor nagyapám közölte, hogy ő maga van a képen. Ő ellenben rendkívül örült neki, és fontos is volt számára, mivel (többi gyermekkori fotójával együtt) elveszettnek hitte, ám így, ha más nem is, egy fotó mégiscsak megmaradt neki emléknek életének korai időszakából.

2

Titkos rajongó Az itt látható fotó és a hozzákapcsolt rajz együttesen őrzi meg számomra eddigi életem egy korábbi, fontos időszakát. Bár a kép nem kifejezetten magán felhasználásra készült, a rajz felbukkanása után édesanyám fontosnak látta azt kinyomtatni és berakni a családi fotóalbumba, növelve annak családi értékét és jellegét. A fotót 2022 március 27.-én készítette az egyik zenekarom felkérésére Kovács Bence, akit az aznapi koncertünk fotózására kértünk fel. A bandámmal az első bulijaink egyike volt ez az esemény akkoriban, így akkor még triviális volt, hogy minden koncertről rengeteg fotót készíttetünk hozzáértő emberekkel a zenekar online arculatának kialakítása érdekében. A fotó számos másikkal egyetemben így került ki a facebookra 2022 március 30.-án. A képen tökéletesen látszódik a korabeli kamaszos, gimnazista stíluskeresésem: prosectura póló, zakó, taraj, szemüveg szakáll egyszerre…volt honnan finomodnia, csiszolódnia, letisztulnia a megjelenésemnek. Szerintem rendkívül jól megragadja azt a korszakomat, mindig erős nosztalgikus érzések fognak el, ha ránézek. Ráadásul a többi, akkoriban készült zenekari fotó közül ez egy kiemelkedően jó felbontású, minőségű fotó. A fotó közösségi médián történő megjelenése után pár héttel később találtam meg egyik reggel az arról mintázott ceruzarajzot. Kerestem rajta aláírást, információ arról, ki készítetté, miért, miért pont rólam? Semmi sem találtam. Megkérdeztem mindenkit az évfolyamon, hogy vajon ki csinálhatta, senki se vállalta fel, senki se mondta el, mindenki tagadta, hogy ő készítette volna. A rajzot hazavittem, itt megtalálta édesanyám, aki látta az inspirációnak számító fotót, így úgy döntött, kinyomtatja és elteszi a családi albumba a rajzzal együtt emlékbe, jó lesz majd visszanézni idővel az egyik első rajongó titkos kis ajándékát. A rajz készítőjére évekkel később derült csak fény, egyik egykori osztálytársam egy véletlenszerű találkozás során mesélte el, hogy egy akkori osztálytársnőm készítette, aki titkon szerelmes volt belém, de sose merte elmondani, vagy bármilyen szinten jelezni felém érdeklődését.