A Jelenarchívum az 1990-es évektől napjainkig tartó közösségi fotó- és történetgyűjtemény. Csatlakozz te is!

5

2023 júniusában elindultam egyedül Tenerifére. Nem volt konkrét tervem, inkább csak sodródtam. Úton voltam, úsztam az árral és utat találtam. Első nap meglátogattam egy helyi közösséget, akik barlangokban élnek a szigeten, ott megismerkedtem Annával, aki pár nappal később csatlakozott hozzám. Együtt autóztuk körbe Tenerifét, majd gyalog folytattuk az utat. Anna már több hete ott volt és jól ismerte a terepet. Tudta, hogy hol lehet jókat aludni. Így töltöttük az éjszakákat homokos parton, barlangban, függőágyban és mindenféle csodás helyen. Gyalogoltunk a dzsungelben vagy a kopár hegyeken át, hogy megtaláljuk a legszebb részeket. Az út során igazán értékes találkozások történtek: három idegen, különböző élethelyzetekből érkezve, mégis közös ritmusban haladva, egymásnak teret adva. A szigeten töltött idő és az ott kapott élmények sok erőt adtak abban az időszakban. Újra tudtam kapcsolódni magamhoz; ebben a természet közelsége és a sziget nyers ereje is fontos szerepet játszott.

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

4

Egy szeptemberi hétvégén a barátommal a Bükk-fennsíktól nem messze, egy erdészházban szálltunk meg. Teljes nyugalom várt minket, a kapuból kilépve pedit már indult is a turistajelzés a lábunk alatt. Nagyon jó volt ott lenni, kicsit távol mindentől, egész nap az erdőben sétálni. Túrázás közben óriási őzlábgombákat is találtunk!

5

Ha tehetem évről évre le járok a völgybe(is), néha csak le ülök s figyelem az embereket, vannak olyanok akiket riaszt, engem feltölt ez a nyüzsgés, rengeteg különféle arc megannyi kis történet, spontán szituációk, és ezekből egy röpke kis idő alatt is van bőven, de mennyi marad meg emlékként mindebből bennem vagy másokban, akár érzelmi szinten, mennyire torzul az emlék később, van akire fél év után is emlékszem, nem folyamatosan csak be ugrik egy egy arc hozzá kapcsolódó szituáció, amikor belekezdtem ebbe a sorozatba, fel merült bennem egy kérdés, hogyan tudnám ezt vizuálisan is megjeleníteni, s nem csak mint egy szimpla normál fotót emberekről, az emlék sem tiszta s tű pontos, idővel torzul, részletek foszlányok arcok érzések illatok egyvelege ami marad......

1

A kép 2002-ben készült az unokatestvéremmel a negyedik születésnapunkon. Anyáink, akik folyton együtt képzelték el ezeket a családi ünnepeket, bevárták, amíg a 1999-ben született Olivér is egyidős lesz velem, aki 1998 novemberi vagyok. A gyermekkoromat jelentős mértékben meghatározták ezek a családi ünnepek, pontosan emlékszem a mesefilmekre, a ruhákra, és azokra a díszekre és analóg fotókra (mert a nagynéném ebben az időben sok analóg képet készített) a lakásukban. A fotók között volt olyan, amin az árnyékaink voltak láthatók, Olivéré és az enyém. A MOME-ra kellett egy vizsgafeladathoz a nagynénémnek. Erről a bizonyos árnyék-felvételről nagyon sokat beszélgettünk és most nagyon örülnék ha meglenne. Amíg nincs meg, addig be kell érnem a többi közös képpel az unokatesóimmal. Nagyon jó volt együtt játszani velük, hol repülőgépszerencsétlenséget, hol KiMitTudot, mindig kitaláltunk valami őrült jó ötletet. A fenti fotón fogócskázunk, háttérben nagynénémék családi fényképgyűjteménye.

1

Törökbálinton nőttem fel. Egy házban laktam az apukámmal, anyukámmal, a bátyámmal és a nagyszüleimmel. A szomszédban lakott a három unkatestvérem, a szüleik és az ő nagyszüleik. A két kertet egy létra kötötte össze amin mindennap átjártunk egymáshoz játszani. Az idősebbek inkább a kerítésen keresztül beszélgettek egymással. A középkorosztály éppen ahogy kedvük volt. Mindennapos kérdés volt, hogy mit játszunk. Levi, mint legidősebb diktált, de miután megunta a négy lányt - én és az legidősebb unokatestvérem lettünk a rangidősek. Nyáron a nagypapám által kiépített kis medence volt a játék tere. Ugyan abba az óvodába is jártunk. Az iskolát már máshol kezdtük el. Ez volt első elszakadás.

4

Suzka a 2010-es években apukám nagy vágya volt, egy zöld Suzuki Swiftet cseréltük le a kis bronzmetál WagonR+ csodára, ami végül a mi kis balatoni járgányunk lett, hiszen Fehérvárról Siófokra került. Többször megkerülte a Balatont, járt a Fertő-tónál, kompon utazott a Dunán, de a Tisza-tónál és a Tiszánál is megfordult. 2019-es jogosítványszerzésemtől ő volt az én kis társam is, persze apukám védjegye maradt, de hozzám is hozzám nőtt. Számos vizsgára, a fotós oktatásokra, kirándulásokra, vagy csak ha úgy adódott hogy ki akartam menni a balatonpartra fotózni, vagy randim volt Veszprémben, akkor vele mentem. Igazi családtag volt, bármit hazahoztunk vele (a fél ház építőanyaga vele jött haza), soha nem hagyott ott sehol, mert még defektet is csak otthon kapott. Az új autómnak esélye sincs, Suzka mindig egy kedves emlék marad, hiszen mégiscsak meghatározó volt, mint első autó.