A Jelenarchívum az 1990-es évektől napjainkig tartó közösségi fotó- és történetgyűjtemény. Csatlakozz te is!

5

A Tsaatsan (Dukha) törzs egy nomád, rénszarvastartó nép, akiknél a megtiszteltetés volt, hogy pár napot tölthettünk. Az mongol-orosz határnál lévő két törzs egyikét látogattuk meg, aminek lakossága kb 80 fő. Életük ritmusa a rénszarvasok évszakos vándorlásához igazodik, ahol minden tevékenység, a tábor felállításától a sós tejes tea készítéséig, együttes erőfeszítés. A fiatalokkal röplabdáztunk, lovagoltunk rénszarvason, részt vettünk az áfonya és fenyőtoboz gyűjtésében (amiből aztán kikapartuk a fenyőmagot) és hallgattuk a tűz mellett mesélt történeteiket. Itt nem turistának éreztük magunkat, hanem vendégként egy olyan közösségben, aminek egész világa a béke, a természettel való összhang és a közös emlékek.

5

A mongol vendégszeretet egyedülálló. Amint megérkeztünk a jurtába, vendéglátók sós tejjel (süütei tsai) kínálnak a meleg befogadás jeleként, majd orommal (tejszínsűrítmény) és kekszekkel. A tisztelet legfőbb jelének számított, amikor egy birkát is levágtak értünk és a legmegbecsültebb falatokat (különösen a vitamin-dús hájat) nekünk ajánlották fel. Kipróbálhattuk a házi kumiszt (airag) és a napon szárított, kemény, savanykás túróféleség (aaruul) ízét is. A mongol háztartásban mindennek helye van és mindent felhasználnak.

5

Mongóliai utam egyik állomása a Góbi-sivatagban, ahol arany homokdűnéin bukfenceztünk, tevegeltünk, majd megnéztük a Lángoló Sziklákat (Byanzag), ahol Roy Chapman Andrews feltárta a világ első dinoszaurusz tojásait. A Tsaagan Suvarga káprázatos, fehér képződményei után a Teaút történelmi hangulatát kerestük Dalanzadgad múzeumában.

1

Ezt a fényképet 2022 nyarán a párom készítette telefonnal Szegeden a Tiszán kajakozás közben. Egészen kiskoromtól része az életemnek a kenuzás, a vízitúrázás, azonban valahogy a kajakozás sokáig kimaradt. 2022 júniusában Szegeden adódott a lehetőség, hogy a párom családja jóvoltából, akiknek volt két egyszemélyes kajakjuk, kipróbáljam ezt a műfajt. Így elhatároztuk, hogy lemegyünk a Tiszára evezni egyet. Mivel autónk, illetve semmiféle húzható kocsink nem volt, amire felrakva könnyen levihettük volna a két hajót a partra, kénytelenek voltunk a kezünkben, vállunkon lecipelnünk őket. A part azonban meglehetősen messze volt, szó szerint árkon-bokron át jutottunk csak el a Tiszáig. Én persze eléggé izgultam, hogy teljesen egyedül kell egy kajakot irányítanom, de hamar kiderült, hogy nagyon élvezetes és nem is olyan nehéz, hamar belejöttem. Már egy ideje eveztünk kellemesen ringatóztunk a vízen, amikoris arra lettünk figyelmesek, hogy egy motorcsónak tart felénk. Hamar kiderült, hogy egy rendőrségi motorcsónak. Ez eddig nem is lett volna különös, ugyanis a határ mentén voltunk, ahol rendszeresen járőröztek. A motorcsónak azonban megállt mellettünk, és felszólítottak, hogy igazoljuk magunkat. Az volt a szerencsénk, hogy minden iratunk nálunk volt, a gond csak az volt, hogy csak egyikünknek volt mentőmellénye, ami nem szabályos. Mivel azonban valószínűleg nem néztünk ki sem menekültnek, sem pedig törvényszegőknek, sokkal inkább „csóró egyetemistáknak”, így nem büntettek meg, csak a lelkünkre kötötték, hogy máskor nehogy eszünkbe jusson mentőmellény nélkül vízre szállni.

2

Férjemmel egyik kedves időtöltésünk nyaranta a vízitúrázás. Szeretünk kiszakadni a hétköznapokból, a civilizációból, és pár napot a természet ölelésében tölteni. Ezeket a képeket a 2023 augusztusában a Szigetközben töltött nyaralásunk egyik késő délutánján készítettem a telefonommal (amit akkor amúgy is szinte csak a fotózásra tudtam használni). Különösen emlékezetes maradt számunk ez a nyaralás több okból is. Már megérkezésünk is kalandosan alakult: Budapestről verőfényes napsütésben indultunk útnak a nagy túra hátizsákjainkkal vonattal, amiről azonban Mosonmagyaróváron leszállva hatalmas felhőszakadás fogadott minket. Ez azért is volt gond, mert az én hátizsákomnak nem volt vízálló borítása, így még a buszra való átszállás előtt keresnünk kellett gyorsan egy boltot, ahol ezt pótolni tudjuk. Miután ezzel megvoltunk, buszra szálltunk, ami kivitt minket a szigetre, ahol még el kellett gyalogolnunk, ekkor már bőrig ázva, a kempingig. Itt, mivel láttuk, hogy az eső nem fog rövid időn belül, sötétedés előtt alább hagyni, úgy döntöttünk felverjük a sátrunkat a körülmények ellenére is. Rekord idő alatt sikerült felállítanunk a sátrunkat, így végre esőtől védett helyre tudtunk húzódni. Azonban ezeket a kezdeti nehézségeket, (amik aztán a nyaralásunk legemlékezetesebb elemeivé váltak) a következő napok szépségei bőségesen kárpótolták. Egész napokat kenuztunk kettesben, hol nagyokat beszélgetve, hol csendben a természet hangjait figyelve. Rengeteg gyönyörű madarat, növényt, helyet láttunk: rétisast, színpompás jégmadarakat, szitakötőket, de még egy hódcsaládot is megfigyelhettünk egészen közelről. Kora esténként pedig, fáradtan visszaérkezve a kempingbe, nekiláttunk tüzet rakni és elkészíteni az egyszerű, de annál finomabb meleg vacsoránkat. A képek éppen a virslis lecsó készítése közben készültek.

1

Ezen a családi fényképen (mely egy fénykép-sorozat egyik darabja), melyet valószínűleg édesanyám vagy édesapám készített egy egyszerűbb digitális fényképezőgéppel 2004-ben, az látható, ahogy tipegőként „világgá megyek”. 2004-ben 2 éves voltam, amikor szüleimmel és úton lévő öcsémmel kiköltöztünk Budapest belvárosából Kismaros-Börzsönyligetre, ami akkor még nyaraló övezet volt. Ez azt is jelentette, hogy az utcában rajtunk kívül csak egy másik család, illetve egy idős néni élt állandó jelleggel. (Mára már azonban nagyon sokan kiköltöztek ide a városból, és sűrűn lakott környékké vált.) Akkor azonban a házunkat körül ölelte az erdő, a pár utcával lejjebb lévő ciszterci monostorból fölszűrődött a hárfa dallamos hangja, a madarak pedig hangosan énekeltek mellé. Kislányként is valószínűleg megéreztem a természet, e csodaszép környezet hívogatását, a szabadságot, és elhatároztam, hogy "világgá megyek". Összepakoltam hát a legfontosabb holmijaimat, tehát a plüssállataimat a kis piros hátizsákomba, karomba fogtam kalandor társamat, Marci babámat, és búcsút intve szüleimnek, útnak indultam. Ez a kép-sorozat, melynek egyike ez a kép is, a családunkban azóta ikonikussá vált, mindenki csak úgy hivatkozik rá: "amikor Emma világgá ment". Világgá ugyan nem mentem, csak az utca végéig...de nekem akkor, és még sokáig, míg fel nem nőttem, ez a hely jelentette a világot.

1

Anyai nagyapám Szentlőrinckátán született. Bár házassága révén Budapestre került és itt is élte le életét, egy cseh típusú faház és kicsi kert megmaradt szülőfalujában, ahova nagyapámon kívül gyermekei és unokái is szívesen mentek. A kert alsó részében a méretekhez képest gazdag veteményes kapott helyet, ahol megtermett az eper, kukorica, répa, tök, krumpli és hasonlók. Gyermekként mi is "segítettünk", pontosabban talán lábatlankodtunk nagyapám mellett, amikor dolgozott a kertben. Kátai élményeimet nem kezdem el sorolni, inkább a kép történetét foglalom össze. Az őszi krumpliszedés családi esemény volt. Ilyenkor nagyszüleim, nagybátyám és a mi családunk közösen "takarította be" a termést. Volt rá példa, hogy nagymamám nővére is velünk tartott. A munka nagyjából egy napot vett igénybe. A termény kategorizálása meghatározott rend szerint alakult: "kicsit rágott-kicsit vágott", "nagyon rágott-nagyon-vágott"; "szép" és "rohadt". Az éves burgonyából mindhárom családnak jutott. Természetesen ez nem volt elegendő, de a család (leginkább) nagyapám munkájának a gyümölcse ~ zöldsége. Az őszi krumoliszedéseket a Candide ikonikus mondata illusztrálja legjobban. 2017-ben nagyapám elhunyt, a vetemény pedig idő- és energiahiány miatt ideiglenesen felszámolódott. De azóta is, ha kisebb méretekeben műveljük kerteinket.

2

Anyai nagyapám Szentlőrinckátán született 1945-ben. Ugyan felnőttként Budapesten élt, szülőfalujában volt kis telek és faház, ahova ő és az egész családunk sokat járt le. (Ez a mai napig megvan.) 2011-2012-ben különösen sok csapadék esett, így a Zagyva kiöntött és nyáron is nagyion sok belvíz tarkította a mezőgazdasági területeket, helyenként kisebb mocsár is kialakult. Ennek persze a gazdálkodók nem örültek, de nekem a "Tüskevár" kelt életre. Nagyapámmal rengeteget barangoltunk az olykor járhatatlan részeken is, és madarásztunk, gyűjtöttem a gémek, kócsagok tollait. Nagyapám 2017-ben meghalt és nekem is kevesebb időm lett madarak után járkálni. Emellett a belvizeket nagyobb aszályok váltották fel. 2019 júniusában egy rövid látogatásra érkeztem csak Kátára. Egyik első utam a Zagyva-hídhoz vezetett, ahol örömmel konstatáltam, hogy van némi belvíz és benne pár kócsag. Ezen felbuzdulva nekiindultam a néhány száz méterrel beljebb lévő elöntött földre. Egy darabig próbáltam minél kevésbé besüppedni az új adidas cippőmmel az "ingoványba", de hamarosan be kellett lássam, hogy híú ábránd ezt elkerülni. Így a címpőmet levettem, a nyakamba kaptam, s mezítláb mentem tovább. Az akkor talált néhány kócsagtoll a mai napig ott van Nagyapám képe felett a kátai házban.

3

A digitálisan egymásra rétegzett álomszerű dupla expozició az analóg sajátja. Ez történt egy barátnőm, Poór Dorottya fényképeivel is, amelyeket a nyári egyetem során készített rólunk a műterem és a summerschool tagjairól. A nyári mindennapokban így előjött a misztikum, a képeket előhívva pedig jó emlékezni a számomra hullámzó, de végső soron meghatározó nyári egyetemre.