Néprajzi gyűjtőúton
Egy nyári napon lányommal autóba ültünk, és utánfutóval elindultunk Erdély felé. Úti célunk Sepsiszentgyörgy környéke volt, egészen pontosan Sárfalva, ahol egy jó barátom élt. Ő nemcsak a falu kocsmárosa volt, hanem szenvedélyes gyűjtő is: a kocsma mellett egy kisebb, saját néprajzi gyűjteményt és kiállítóhelyet alakított ki. Jó kapcsolatot ápolt a környékbéliekkel, így gyakran hozzá kerültek olyan régi használati tárgyak, amelyeket a tulajdonosaik már nem használtak, de történeti és néprajzi értékük volt.
Mi is ezért indultunk útnak. A célunk az volt, hogy saját gyűjteményünkhöz és kiállítóhelyünkhöz vásároljunk néhány olyan tárgyat, amelyek a mezőgazdasági munkához vagy az élelmiszer-gazdálkodáshoz kapcsolódnak, és gazdagíthatják a bemutatót.
Nem mentünk hiába. Az utánfutón egy vesszőből font hombár látható, az autó hátsó részében pedig – a lehajtott ülések mögött – egy nagyon szép kis tálalószekrény kapott helyet. A szállítás során minden négyzetcentimétert ki kellett használni: a hombár belsejébe például még néhány kisebb kézműves szerszámot is elhelyeztünk, hogy azokat is haza tudjuk hozni.
Lányomnak ekkor még friss jogosítványa volt, és nagyon élvezte az utat. A néprajz ugyan nem tartozott a fő érdeklődési területei közé, de a vezetés öröme és a kilométerek gyűjtése bőven kárpótolta azért, hogy ilyen céllal indultunk útnak.
Több napot töltöttünk Erdélyben. Több kereskedőt és gyűjtőt is felkerestünk: Sepsiszentgyörgyről felmentünk Csíkszeredába, és végül onnan indultunk haza.
A képen látható nagyobb tárgyakat itthon restauráltuk. A hombár végül az aratás, cséplés és szecskázás témájú kiállítási részben kapott helyet, míg a tálalószekrényt az előadóteremben állítottuk fel.
Azóta még többször jártam Erdélyben, barátomnál is visszatérően megfordultam. Néha azonban rosszul esett az a vád, hogy mi, magyarországi gyűjtők „kifosztjuk” az erdélyi magyarságot, és elvisszük tőlük az értékes, autentikus tárgyakat.
Talán éppen ezért tavaly összegyűjtöttem néhány mezőgazdasági, lovas használatú szerszámot, és elvittem őket egy másik barátomnak Kőröspatakra. Ő egy régi malomban szeretne néprajzi bemutató helyet kialakítani, és nagy örömmel fogadta a tárgyakat.
Így azt érzem, hogy a mérleg végül kiegyenlítődik: amennyit hoztam Erdélyből, annyit vittem is vissza. Ezek a tárgyak mindkét helyen segítenek megmutatni a múltat, a paraszti világ eszközeit és történeteit.
Tulajdonképpen ez egyfajta csere: a tárgyak vándorolnak, de a történetük megmarad, és új helyen is mesélni kezdenek. Remélem, hogy ezzel mindenki jól jár: a gyűjtemények tulajdonosai éppúgy, mint a látogatók, akik kíváncsian szemlélik ezeket a régi, sokat látott eszközöket.
