Műveljük kertjeinket

4

Görbéknek mondjuk azokat a pontok összességéből álló vonalakat, felületeket, melyek nem egyenesek, hanem kanyart vesznek vagy görbületük van. Élettörténetre vonatkoztatva ezek olyan idősíkok, események, amelyek, ha nem is hurkolódnak teljesen önmagukba, de visszautalnak egyes eseményekre vagy egy kiindulópontra - úgy is felfoghatóak, mint az önazonosság felidézésre és rögzítésére tett kísérletek. A horizont egyenes, mert a távlatok görbületei már letűnnek a hegyek mögött. Az én feladatom ebben a rövid írásban, hogy megmutassam ezeket a letűnő görbéket. Egyenesen visszakanyarodunk. (1) Hirtelen szomorú lettem. Azért vagyok szomorú, mert magányos vagyok, vagy azért, mert valami rosszat csináltam? Nem tudom. Halkan, sósan gurulnak le a könnycseppek az arcomon. A számhoz közeledve már csiklandoznak is. Még várok egy keveset, majd kinyújtom a nyelvem és lenyalintom őket, szép sorjában. Egyesével. Csepp. Csepp. De egyre többen lesznek. Ami eddig néma volt, most hangosan történik. Elfog a sírás. Zihálok. Feltör belőlem a fájdalom. Belefúrom magam a kispárnába. Mellettem a mókus. A mókust püfölöm, utána simogatom és engesztelem. Nagyon sajnálom, hogy püföltem. De a mókus nem haragszik, megbocsát. Én viszont továbbra is érzem a bűntudatot, hogy püföltem. Feltörnek újra a könnyek. Szidom magam, hogy én vagyok a legügyetlenebb, leggonoszabb ember a világon. Ez rosszul esik nekem, de méltán eszik rosszul. Sírok tovább. (2) A levest kanalazzuk. Mindenki szépen kanalazza a maga levesét. Miért kanalazza mindenki szépen és csendben a maga levesét? Én szeretnék mások leveséből is enni. Vajon a többiek levese finomabb mint az én levesem? Unom a hagymalevest. Csíp és akkor folyik a könnyem. És rossz az állaga a hagymának. Szeretnék belekanalazni legalább a nővérem levesébe. Hanna, megkóstolhatom a levesedet? De hát neked is van saját levesed, nem? Ez igaz. Jó mindegy, akkor hagyjuk. Akkor kanalazom szépen tovább a levesemet. De a leves még mindig forró és olyankor fújni kell és úgy hűvösebb lesz. Fújom, de túl erősen csinálom és kimegy a terítőre. Anya rám szól, hogy ezt rosszul csinálod. Fújjad gyengébben. Nem fújom. Csak azért sem fújom gyengébben. Mindenki úgy fújja, ahogy neki jól esik. Nem kell nyüstölni. Kanalazom tovább a levesemet, de most már óvatosabban. Egy ponton lenyalom a kanalat és leteszem a lenyalt kanalat a szalvétára. Megfogom a leveses tálkát a tetejénél, ahol már leapadt a leves szintje és a magasba emelem. Hirtelen, mikor senki nem figyel oda, megfordítom a tálat és érzem, ahogy a meleg hagymaleves végigcsorog a hajamon, le az államig, majd onnan tovább, egyre lejjebb... (3) Délelőtt van. Tíz óra lehet. A reggeli kör után, mialatt bent vagyunk, kimegyünk játszani. Imádom a homokozót. A János bácsi minden reggel felássa nekünk a homokozót. Soha nem látni, mikor ássa fel a homokozót. Valószínűleg akkor áshatja fel, amíg mi bent vagyunk és rajzolunk vagy körben ülünk a nagy, szürke szőnyegen és az óvónéni kérdéseire kell válaszolnunk. Egyik nap korábban jövünk ki az udvarra. Még el lehet kapni az utolsó mozdulatait a János bácsinak. Élvezettel nézem, ahogy lapátolja a homokot. Szeretnék én is olyan nagy lenni, mint a János bácsi és ezt a munkát csinálni. Lapátolni szeretnék én is. Jó, hogy felássa nekünk a homokozót a János bácsi, mert a homok délutánra a sok játszástól, túrástól-ásástól egészen elfárad. Kiszikkad a homok. A nap úgy kisüti, hogy semmi nedvesség nem marad benne. A kiszáradt homokkal viszont nem lehet jól játszani. Nem lehet formákat készíteni vele. Csak szórni lehet. Egymás szemébe vagy szájába. A János bácsi keze nyomán viszont a homok nedves lesz. A homokozó teljesen átrendeződik. Egy hatalmas nagy nedves homokkupacot látok most. De a János bácsi ezután fogja a gereblyét és elsimítja a homokot. A homokozó körül levő fák árnyékot adnak nekünk. Nagyon jó a nedves homokban ásni, várat építeni, a csillagformával csillagot kisütni a homokban. A fák csendesek és lombosak. Szeretem a fákat. Némelyik fára fel tudok kapaszkodni, bár ez általában nagyon nehezen megy. Van, hogy bakot kell tartsunk egymásnak, hogy elérjük a fa első ágát. Ilyenkor homokos vagy sáros lesz a kezünk. Azt nem szeretem. De mégis megfogjuk a fa egyik ágát. Aki ügyesebb, fel tud mászni több ágra is. De szeretek homokvárat is építeni. Először mélyen leásunk a homokozóba. Itt már agyagos a föld és nehéz ásni. A körmünk alá megy a homok. Az a cél, hogy átássunk a Föld túlsó felébe. Kínánál fogunk kilyukadni. Sajnos nem tudunk olyan mélyre ásni, hogy elérjük Kínát. Az agyag után már a fák gyökereit kaparjuk a földben. A gyökerek vastagok és nem akarnak elszakadni. Közben a szemünkbe megy a homok. Néhány homokszem a számba is jut és harsog a fogaim alatt. Csupa homok lett a ruhám is. Kitérdeltem a nadrágom is. Nem tudom elszakítani a fák gyökereit. Akkor ma Kínába sem fogok eljutni. Akkor építsünk várat! Visszatemetjük a lyukat, ahogy volt korábban. A még megmaradt nedves homokból formázunk várat. A száraz homok nem jó, mert széthullik a vár. A vár attól vár, hogy van bejárata is és vannak folyosók is benne. Üreges. Úgy kell kifúrni a lyukat, hogy a vár közben ne omoljon össze. Két oldalról próbáljuk meg kifúrni a lyukat. Ahogy fúrok, egyszer csak valami meleget érzek, ami mozog is. Ahogy tovább fúrok, formálódni kezd ez a meleg valami. Ez a meleg valami meg is fog engem. Ez egy kéz. Igen, ez a Dani keze. Összeért a kezünk a fúrás közben. Úgy érzem, mintha két külön világ találkozna ebben a pillanatban. (4) A rácsos ágyban fekszem. Apa szép álmokat kívánt nekem és elment aludni. Nekem rácsos az ágyam. Ez az én kuckóm. A többiek nem alszanak rácsos ágyban, csak én. Mindentől megvéd. De néha úgy érzem, fogva is tart. Amikor ki kell mászni belőle, olyan, mint egy ketrec. Fehérre van festve ez a rácsos ágy. Csak úgy tudok kimászni a rácsos ágyból, hogy átvetem rajta a lábaimat és leugrom a parkettára. Nem könnyű ez a művelet. Hiába. Alighogy befeküdtem az ágyba, jobban mondva, beestem a lábaim lendületétől az ágyba, máris ki akarok mászni belőle. De most délutáni pihenő van. Nem tudok elaludni. Izgatott vagyok. Kellene csinálni valamit. Addig nézem a plafont. A plafon deszkákból készült. Nagyon szeretem a deszkák mintázatait. Mindenütt máshol foltos. Göcsörtösek ezek a deszkák. Megpróbálom a göböket és a köztes tereket egy képpé formázni. Van, hogy sikerül egy kis képet kirajzolnom belőlük gondolatban. Nap elé egy felhő settenkedik. Hú, hirtelen de sötét lesz! Akkor elfog a vágy, hogy aludjam egy jót. Behunyom a szemem. Egy perc múlva elvonul a felhő és újra nagyon világos lesz. Kinyitom a szemem. A szememmel anya könyvespolcára tévedek. Nem tudok olvasni. Nagyon jó lehet olvasni. A szüleim nagyon jól olvasnak. A nővéreim már évek óta tudnak olvasni. Jó lenne elolvasni, mi lehet ezekben a könyvekben. Sejtelmem sincs, mi lehet ezekben a könyvekben. Ha el tudnám olvasni ezeket a könyveket, nagyon okos lehetnék. De egyelőre nem tudom elolvasni, mi van ezekben a könyvekben. Majd ha nagyobb leszek, én is megtanulok olvasni. Az egyik polcon ül viszont egy fehér szobor. Ez egy faragvány. Buddha-szobor. Olyan törökülésben ül, amilyet én sosem tudnék. Annyira nevet, hogy már vicsorít. Nagyon jó kedve lehet, engem mégis megijeszt inkább. Soha nem szeretnék olyan boldog lenni mint ő. Magam elé képzelek egy rakás szomorú jelenetet. De még akkor is ugyanígy nevet ez a szobor. Hihetetlenül dühít, hogy akkor is nevet és jókedvű, amikor én szomorú vagyok. Nincs rám tekintettel...

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

1

Anyai nagyapám Szentlőrinckátán született. Bár házassága révén Budapestre került és itt is élte le életét, egy cseh típusú faház és kicsi kert megmaradt szülőfalujában, ahova nagyapámon kívül gyermekei és unokái is szívesen mentek. A kert alsó részében a méretekhez képest gazdag veteményes kapott helyet, ahol megtermett az eper, kukorica, répa, tök, krumpli és hasonlók. Gyermekként mi is "segítettünk", pontosabban talán lábatlankodtunk nagyapám mellett, amikor dolgozott a kertben. Kátai élményeimet nem kezdem el sorolni, inkább a kép történetét foglalom össze. Az őszi krumpliszedés családi esemény volt. Ilyenkor nagyszüleim, nagybátyám és a mi családunk közösen "takarította be" a termést. Volt rá példa, hogy nagymamám nővére is velünk tartott. A munka nagyjából egy napot vett igénybe. A termény kategorizálása meghatározott rend szerint alakult: "kicsit rágott-kicsit vágott", "nagyon rágott-nagyon-vágott"; "szép" és "rohadt". Az éves burgonyából mindhárom családnak jutott. Természetesen ez nem volt elegendő, de a család (leginkább) nagyapám munkájának a gyümölcse ~ zöldsége. Az őszi krumoliszedéseket a Candide ikonikus mondata illusztrálja legjobban. 2017-ben nagyapám elhunyt, a vetemény pedig idő- és energiahiány miatt ideiglenesen felszámolódott. De azóta is, ha kisebb méretekeben műveljük kerteinket.