Süllyedő képek

3

Süllyedő képek jelentkezés. A képeken privát archívumom részlete látható. Saját képek és üvegnegatívok tárolói. A képek egy pályázati anyag miatt kerültek feltöltésre. Süllyedő képek jelentkezés. A képeken privát archívumom részlete látható. Saját képek és üvegnegatívok tárolói. A képek egy pályázati anyag miatt kerültek feltöltésre.

1

Nagyszüleim konyhájában áll egy harmincéves sarokkanapé. Színe zöld, funkciója változó. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló hely az olvasáshoz és kézimunkához. Néha terápiás tér, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Ám régebben, még gyermekkoromban, a sarokkanapé színpaddá és a legszórakoztatóbb játszótérré alakult. Itt tanultam meg az első dalokat, miközben egy zseblámpát tartottam mikrofonként a kezemben. Itt gyakoroltam az óvodai ünnepélyen elszavalt verseimet, és itt sajátítottam el a csárdás és a keringő lépéseit. Mindezt nagytatám társaságában, aki hol a családtagokból álló nézőközönségben tapsolt, hol játszótársként szegődött mellém. Ilyenkor előkerültek nagymama szekrényéből a ruhák: kötött mellények, ingek, sálak, fejkendők, bundakabátok, bundasapkák, napszemüvegek és bőrkesztyűk. A ruhadarabokkal együtt napvilágot láttak különböző történetek gyermekkorról, fiatalkorról, boldogságról, szerelemről, bánatról és veszteségről. Megjelentek karakterek: a pökhendi dáma, a morcos vénasszony, a bohókás bohóc, a pénzes úriember. De előbújtak az elhunyt dédszüleim is, akikkel én már nem találkozhattam. Visszatekintve úgy érzem, hogy a játékainkon keresztül ismerhettem meg igazán nagytatámat. A zöld sarokkanapé azóta is megtartotta funkcióját. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló az olvasáshoz és a kézimunkázáshoz. Néha terápiás tér is, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Azonban már jó pár éve nem változik át színpaddá. Felnőttek az unokák, és most inkább römi sarokként használják. Ha belépünk a nagyszüleim udvarára, a konyhai ablakon keresztül már láthatjuk a sarokkanapét. Általában vagy mama szürcsölgeti rajta a kávéját, vagy tata - ölbe tett kézzel - várja az érkezésünket. Ha meglátnak, csillogó szemmel sietnek ajtót nyitni. A zöld sarokkanapé pedig talán az új generáció érkezését várja, amely újra színpaddá varázsolja őt.

1

Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán azt játsszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél. Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárgyat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel. Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behunytam a szemem. Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok. A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam. Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.