8 éves voltam, amikor először utaztunk télen Olaszországba, így azon az éven a homokos tengerpartot a havas hegycsúcsok váltották fel nekünk. Több magyar családdal voltunk egy szálláson, ezért az estéink is mozgalmasan teltek, mert sok hasonló korú gyerek volt, ezért mindig kitaláltunk valami közös játékot. Az egyik családban volt egy lány, akivel pont egyidősek voltunk és rövid időn belül sikerült összebarátkoznunk, vele töltöttem a legtöbb időt, de ennek ellenére a síelés után egyáltalán nem tartottuk tovább a kapcsolatot.
Minden reggel viszonylag korán kellett felkelni, mert délelőttönként síoktatáson vettem részt. Kezdetben nem volt sok kedvem az oktatáshoz, mert addig távol voltam a többiektől, és úgy éreztem kimaradok a jóból, másrészt egy számomra teljesen idegen nyelven folyt minden foglalkozás, ezért nem mindig értettem mi is pontosan a feladat. Az utolsó alkalommal, például volt egy verseny, ahol a hóba leszúrt botokat kellett kikerülni időre, és én azt hittem, hogy először van egy próbacsúszás is, de kiderült, hogy rögtön élesben ment, így csak a második helyen sikerült végeznem (a háromból), de ettől még büszke voltam magamra.
Az egyik alkalommal annál a hütténél, ahol éppen megálltunk inni valami meleget, volt egy asztal tele különböző méretű kolompokkal, amiket egy helyi bácsi szólaltatott meg időnként, és mi gyerekek is kipróbálhattuk, hogyan kell rázni a kolompot. Bár, ha jól emlékszem én pont nem éltem ezzel a lehetőséggel, de jót szórakoztam a többieken.
A másik érdekes momentum, ami megmaradt bennem azon kívül, hogy nagyon hideg volt (néha -10, -15 fokot is mutatott a hőmérő napközben), az a Jeti titokzatos jelenléte. Olykor-olykor felbukkant a hegyek között egy magas, tetőtől-talpig bundába öltözött idegen, akire egy az egyben illett a mesékből ismert leírás. Már nem emlékszem arra, hogy vajon gyerek fejjel elhittem-e, hogy az a valaki valóban egy mitikus lény, vagy számomra is csak egy vicc vagy játék volt meglesni a „Jetit”. Mindenesetre fényképes bizonyítékkal igazolhatom azt, hogy én már láttam egyszer az olasz Alpokban.
Síelés az olasz Alpokban
Dátum
2010
Feltöltő
Helyszín
Bruneck, Olaszország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2026.317
Licensz
További történetek
1
Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.
1
A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.
1
Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.
5
Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.