8 éves voltam, amikor először utaztunk télen Olaszországba, így azon az éven a homokos tengerpartot a havas hegycsúcsok váltották fel nekünk. Több magyar családdal voltunk egy szálláson, ezért az estéink is mozgalmasan teltek, mert sok hasonló korú gyerek volt, ezért mindig kitaláltunk valami közös játékot. Az egyik családban volt egy lány, akivel pont egyidősek voltunk és rövid időn belül sikerült összebarátkoznunk, vele töltöttem a legtöbb időt, de ennek ellenére a síelés után egyáltalán nem tartottuk tovább a kapcsolatot.
Minden reggel viszonylag korán kellett felkelni, mert délelőttönként síoktatáson vettem részt. Kezdetben nem volt sok kedvem az oktatáshoz, mert addig távol voltam a többiektől, és úgy éreztem kimaradok a jóból, másrészt egy számomra teljesen idegen nyelven folyt minden foglalkozás, ezért nem mindig értettem mi is pontosan a feladat. Az utolsó alkalommal, például volt egy verseny, ahol a hóba leszúrt botokat kellett kikerülni időre, és én azt hittem, hogy először van egy próbacsúszás is, de kiderült, hogy rögtön élesben ment, így csak a második helyen sikerült végeznem (a háromból), de ettől még büszke voltam magamra.
Az egyik alkalommal annál a hütténél, ahol éppen megálltunk inni valami meleget, volt egy asztal tele különböző méretű kolompokkal, amiket egy helyi bácsi szólaltatott meg időnként, és mi gyerekek is kipróbálhattuk, hogyan kell rázni a kolompot. Bár, ha jól emlékszem én pont nem éltem ezzel a lehetőséggel, de jót szórakoztam a többieken.
A másik érdekes momentum, ami megmaradt bennem azon kívül, hogy nagyon hideg volt (néha -10, -15 fokot is mutatott a hőmérő napközben), az a Jeti titokzatos jelenléte. Olykor-olykor felbukkant a hegyek között egy magas, tetőtől-talpig bundába öltözött idegen, akire egy az egyben illett a mesékből ismert leírás. Már nem emlékszem arra, hogy vajon gyerek fejjel elhittem-e, hogy az a valaki valóban egy mitikus lény, vagy számomra is csak egy vicc vagy játék volt meglesni a „Jetit”. Mindenesetre fényképes bizonyítékkal igazolhatom azt, hogy én már láttam egyszer az olasz Alpokban.
Síelés az olasz Alpokban
Dátum
2010
Feltöltő
Helyszín
Bruneck, Olaszország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2026.317
Licensz
További történetek
1
Nézem, ahogy anyám hámozza a répát, ahogyan oda sem néz, a keze automatikusan végzi a mozdulatokat. Izommemória - olvasom valahol, hogy van ilyen, az izmaink emlékeznek a sokszor, éveken át, sokáig ismételt mozdulatainkra. Főzés, mosogatás, mosás, kenyérdagasztás, felmosás, söprés, ültetés, locsolás, bevásárlás, takarítás, ágyneműhúzás, pelenkázás, ápolás, szülés, szoptatás, etetés, öltöztetés, cipelés, meghallgatás, tartás, megtartás… Nézem, ahogy nagyanyám vizet visz a kútról. Nincs mit tenni, az állatok szomjasak. Cipelni, tartani, hordani, viselni. Nézem magam, ahogyan a bolt üvegfalán visszatükröződöm. Kezeim tele, megint elfelejtem elhozni azt a rengeteg újrahasznosítható szatyrot - pungát, ahogy otthon mondjuk. Viszem a múltamat, viszem a jelenemet, viszem az örökségemet.
2
"Autóval vagytok ugye, vagy azt kézben akarjátok hazavinni?" Aki fiatal magyar, autó nélkül, az gondolom ezt már sokszor hallotta... Ahogy mi is. Nem vagyunk kivételesen erősek. Csak normál keretek közt elszántak és élni akarók. "Ja ezt? Persze. Hazavisszük kézben. Nem nincs autónk." Legyen az egy javított gittezésű ablak, kétheti tábori cucc hangszerekkel, vagy éppen egy 2 m magas egzotikus facsemete. Amit akarsz azt mind hazavittük már. Persze az egész egyre szórakoztatóbb mióta lett egy csemeténk. Lassan talán feladjuk és megpróbálunk autót szerezni.
4
Körülbelül 15 éve ismerem Kisújbányát, ezt a Mecsek egyik völgyében megbújó, alig 10 állandó lakost számláló falvat. Kisújbányán nincs térerő (csak a falu fölötti réten), nincs élelmiszerbolt, nincs kocsma, és pap sem jön át misét tartani a szomszédos falvakból. Buszmegálló sincs. Egyedül a környező falvakba jár távolsági busz. Vagy autóval, hosszan kanyargó, zötyögős erdei utakon, vagy gyalog, az erdőn át lehet megközelíteni. Ennek ellenére a falu nem barátságtalan. Gyerekként különös, mesebeli helynek tűnt. A helyiek sem mind falusiak (a szó szoros értelmében): Kisújbányán egy-két különc, a városi élettől eltávolodni vágyó művészember is otthonra lelt. A falu régi, tornácos házai szerencsére mind műemlékek, nem építhetők át. Az esték csendben telnek. A völgyet dombok veszik körül. Kicsivel odébb egy patak csordogál. A falu felett egy óriási rét terül el, melynek sokáig nem ismertem az igazi nevét; mi Semmi-rétnek neveztük el, mert amikor először mentünk oda, ködbe burkolózott, így nem tudtuk felmérni valódi nagyságát. A rét mellett egy elhagyatott temető található, amelynek területét mára nagyrészt visszahódította az erdő: sírkövei kidőltek, a benne fekvő halottak leszármazottai pedig elég messzire vetődtek ahhoz, hogy csak ritkán keressék fel.
5
Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.