Morgenkaffee und Wunderlust

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

3

Prága mindig is kedvelt célpont volt a kultúra iránt fogékony magyar utazóközönség számára. A visszatérő vendégek rutinból oldják meg az utazás és az ottlét napjait. Nem kell rákészülni, felesleges előtte híroldalakat és tájékoztatókat olvasni. Minek? Pontosan ilyen hozzáállással indultunk útnak 2002. augusztusában. Simán elengedtük, hogy a nyári forróságot nem a víz jelenlétével csillapítjuk és nem reklámcélú napernyők alá bújunk valamelyik hekkszagú fürdőhelyen. Így is lett, sima érkezés. Szállás: sátor + kemping kombó. A belvárosban érezhető feszültség volt a levegőben és szinte alig volt ember. Üres terek, utcák a főszezon kellős közepén. Mi van itt??? Még nem tudjuk, de meglepő óvárosi fotókat lehet készíteni. Hamar kiderült, hogy a prágaiak minden idők egyik legnagyobb áradását várják, ami kétséget kizáróan 1,5 napon belül megérkezik. Valóban megérkezett. 2002. augusztusában hatalmas károkat okozó árvíz öntötte el Prágát. A városból 60 000 embert kellett kitelepíteni. Az elszenvedett kár több milliárd euró volt. A metrók vízzel teltek meg. Így készülhetett kép a városházáról a szinte üres Staroměstské náměstí tereivel. Hamarosan nekünk is szedni kellett a sátorfát, mert természetesen a kempinget is elöntötte az ár 2 nap múlva. Érdekes és igazi cseh iróniával-humorral átszőtt „átitatott” kép a Károly hídon játszó zenekarról. A háttérben már látszik, ahogy a medréből kilépett Moldva elönti a házakat, a híd hullám- és jégtörői már alig látszottak ki a vízből. Ezreket menekítettek a város különböző pontjairól, míg néhány ember egykedvűen szemléli a hihetetlent, és ahogy Hrabal mondaná: A zenekar közben csak játszott és játszott tovább, mindenféle vidám dallamot….

1

A fotó egy utca részlet, 1995.07.30-án készült Genfben, a Fűrész utcában (Rue de la Scie). Apukám keresztanyjánál Svájcban voltak a szüleim vendégségbe . Segítettek neki kifesteni a lakását, közben sokat kirándultak, megnézték a várost is. A modern irodaház előtt anyukám, Eszter pózol. A képen a hátrább lévő régebbi házban található apukám keresztanyjának lakása. Az úton egy szép, piros, kabrió Audi gépkocsi mozog, mellette egy fehér színű Volkswagen Golf 2 parkol. Utóbbi apukám eresztanyájának Kuchta Klárának az autója volt, aki Rozsnyón született, és csak később lett állampolgár.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

Januárban meglátogattuk párom családját Indiában. Óriási vágyam volt, hogy elefántokat lássak. Már az első nap a tengerpartra menet láttunk elefántot, ahogy egy kamionon szállítják. Akkor nem tudtam lefotózni. A kamion alig volt nagyobb az elefántnál. Megijedtem, óriásiak az elefántok élőben, a kamion, meg pici volt egy ekkora állatnak. Az elefánt ki volt láncolva, zavart volt. Bennem egyszerre kavarodott az öröm és a szomorúság. Sajnáltam az elefántot. Egy héttel később, a tengerpartról hazafelé, újra láttunk egy elefántkamiont. Motorral voltunk, mellé tudtunk menni. Rémisztő volt, ahogy az óriás elefánt izgett-mozgott a kamionon, a kamion meg recsegett a súly alatt. Alig egy méterre voltunk tőlük. Ilyen közel még nem voltam elefánthoz, boldog voltam, aztán a szemébe néztem és tudtam, hogy ő nem boldog, nekem is elmúlt az örömöm.

1

A salzburgi szabad strandok a legviccesebb folyamokba nyújtanak csobbanási lehetőséget. Mikor nyáron Salzburgban voltam nyári egyetemen a hűsölési lehetőséget a hegyek mellett a szabad strandok jelentették. A helyiek épp olyan természetességgel vetették bele magukat a helyi forrásokba, mint a turisták és a nyári akadémia diákjai. A festői látvány még a víz hihetetlen hideg hőmérsékletéért is kárpótolt mindannyiunkat.

2

A képek egy kellemes februári napon készültek, digitális fényképezőgéppel. A templom látogatása eleinte nem szerepelt a terveink között, egy rögtönzött ötlet volt helyi barátunk javaslatára. Addigra már több híres-neves látványosságnál jártunk, nem igazán hittük, hogy tud még újat mutatni. Amiben viszont más volt, mint a környéken található templomok, az az, hogy ezen a helyen maradtak meg legjobb állapotban a festett felületek. Néhol szinte érintetlennek hatott a színek élénksége. A hieroglifákat egészen mélyen vésték a falakba, ez sem volt igazán jellemző más építményeknél.

2

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

1

A képen nem látszik sem autó, sem tenger. A földön látható szerszámok mégis egy rendszerváltást követő autós tapasztalathoz kapcsolódnak, és autózással, utazással és mobilitással kapcsolatos történeteket idéznek. A kép főszereplője a szíjas olajszűrő-leszedő – a jobb oldali szerszám. Aki nem autószerelő, vagy egyáltalán nem érdekli az autószerelés, annak teljesen mindegy, hogy mi ez. Engem teljesen lenyűgöz. Megnevezése is egzotikussá teszi – pláne, ha hangosan kimondjuk: szí-jas-o-laj-szű-rő-le-sze-dő. De most nem a szómágiáról, hanem a hétköznapi tapasztalatokról szeretnék mesélni. Ugyanis vannak autók, melyeknek, ha kinyitom a motorháztetőjét, alapszinten eligazodom benne. Ezeket az autókat nem is autónak nevezem, hanem kocsinak. 1991-ben szereztem meg a jogosítványom. Egy piros Skodán tanultam vezetni, Pécsen. Még az autós iskola előtt gyakoroltam anyukám kocsijával, egy alul indítós Polski Fiattal. Az ezt követő években további két ikonikus darabon gyakoroltam: egy Skoda sportkupéval, és egy 500-as Fiattal. Ebben az időben egy fiúval éltem, aki roppant mód vonzódott a hatvanas-hetvenes évek klasszikusaihoz. Ezek a kocsik az életem izgalmas epizódjaihoz kötődtek. Nem állítom, hogy leértem volna velük a tengerre, de a nyári Tisza-túrák idején tudták a Pécs-Záhony vagy a Pécs-Tiszafüred útvonalat. Meleg nyári napok, légkondi nélkül, csutkára letekert ablakokkal, maximum nyolcvannal vagy kilencvennel. Általában teltházzal. Szorosan. A Polski Fiat kulcsszerszáma a tízfilléres volt: aminek a vastagsága megegyezett annak a csavarnak vájatával, amivel az alapjáratot lehetett állítani – ha pöfögve, túl alacsony alapjáraton indult. A piros 500-as Fiatból pedig arra a lovas matricára emlékszem leginkább, ami a vezetőülés ajtajára volt belülről ragasztva: az előző tulajdonos egy zsoké volt. Ezzel a kocsival érdemes volt lejtőn lefelé parkolni, mert az indításkor gyakran kellett futni vele. Ezek mind-mind olyan emlékfoszlányok, amelyek nem állnak össze egyetlen nagy autós utazás történetévé, viszont a mai napig formálják az autóról – pontosabban: a kocsiról – való gondolkodásomat. Húsz év kihagyás után 2020-ban a korona évében tanultam meg újra vezetni. Emlékeztem rá, hogy régebben szerettem vezetni, de lassan, hónapok alatt tanultam meg, szinte a nulláról. Négy év vezetés után pedig érzem már azt az automatizmust, amire korábbról emlékeztem. Viszonylag gyorsan vettem egy saját autót, hogy ne másokét trimboljam. Olcsó kocsival kezdtem, mert mi van, ha mégsem akarok majd vezetni? Aztán majd, gondoltam, váltok. Végül megmaradtam az első választásnál: egy 2003-as Renault Cliónál. Mert ismerős volt a tapasztalat. Vicces, hogy tulajdonképpen ugyanabban az időintervallumban maradtam, mint a kilencvenes években: akkor a hetvenes évek modelljei ugyanúgy húsz év távolságban voltak tőlem, mint ma egy 2000-es évek elejéről származó autó. És hogy ebben mi a jó? Fogalmam sincs róla. Csak azt érzem, hogy így otthonos. Használt, de jól működő tárgy. Ha kinyitom a motorháztetőt, akkor felismerem a tartalmát. Szeretem, hogy van kuplung és sebváltó – hiszen ez a vezetés legklasszabb része; és bármennyire gáz, imádok tankolni; fel sem merül bennem, hogy különösebben vigyázni kellene rá, csak bátran használom; olcsó bele az alkatrész, és legtöbbet meg lehet szerezni bontásból. Mindebből kiolvasható, hogy státusszimbólumként nem működik. És nem olyan menő, mint a régi Skoda sportkupé volt. De legalább két dolgot nagyon tud: úgy teremt mindennapi otthonosságot, hogy régi, ismerős autóvezetési tapasztalatokat mozgósít. Jó kocsi! (Így azt csak zárójelben és halkan mondom, hogy azért ma is van egy veterán favorit, amire titkon vágyom: ez pedig egy Saab 900 Turbo, amit a filmkedvelők a Haruki Murakami novellájából készült Drive My Car című filmből ismerhetnek, én a Hunyadi tér (Budapest) környékéről, ahol mindig parkol egy.) És akkor miért is indultam a szíjas olajszűrő-leszedőtől? Mert amikor ki kellett cserélni az olajat és az olajszűrőt a Clióban, akkor megrohantak az emlékek. Ott feküdtek a szerszámok a kavicson, és csak arra tudtam gondolni, hogy szeretem a szerelhető, átlátható, mechanikus dolgokat. Ugyanúgy, ahogy a kilencvenes éveket is nagyon. És ezt az érzést nem a nosztalgia mozgatja, hanem a praktikum. Amikor a telefonommal exponáltam, és elkészítettem ezt a képet, melyen nem egy autó vagy a tenger, hanem random szerszámok láthatók, beindult az emlékezetspirál.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.

1

A képen a MAHART Moszkva típusú folyami személyhajója látható, amint Visegrádról a nagymarosi hajóállomásra érkezik. A „Dunakanyar körjárat” a Visegrád-Nagymaros-Zebegény-Dömös-Visegrád vonalon közlekedik hétvégenként, a nyári időszakban. Mi minden évben megyünk vele egy kört a házassági évfordulónk apropóján. Az esküvőnk Visegrádon volt, a szertartás utáni vacsora pedig egy ugyanilyen sétahajón. A fotót a harmadik évfordulón készítettem színes, nyolcszázas érzékenységű filmre, 2024 nyarán. Ebben az évben egy hónappal korábban mentünk, mert pár nappal később megszületett a fiunk.

1

A kép középiskolai tanulmányaim első évében készült 2008 tavaszán. Ezen a napon a BKK sztrájkot hirdetett, ebből adódóan nem tudtunk Budapestről eljutni Fótra, ugyanis a Fóti Szakközép- Szakiskola és Gimnázium diákjai voltunk, azonban kollégiumunk a 13. kerületben helyezkedett el (Pannónia Középiskolás Kollégium). Mivel az igazgatótól/osztályfőnökünktől (már nem emlékszem pontosan) úgymond szabadnapot kaptunk, így elindultunk gyalogszerrel Pesten, hiszen valahogy el kellett ütni a napot. Visszagondolva többet sétáltunk az nap, mintha reggel kigyalogoltunk volna a Újpest-Városkapuhoz, ahonnan a fóti buszok indultak. Esős, borongós nap volt, de tavasz, így nagyon élveztük ezt a potya szabadnapot. A kép a Parlament előtt készült, még a Kossuth tér rekonstrukciója előtt. A képen a 9. és 10. évfolyam néptáncos növendékeinek egy része szerepel, név szerint balról jobbra: Nagy Bianka, Szadai Tamás, Lóránt Gábor, Ágoston Zsanett, Molnár Tamás, Vitáris Dorina.

3

A Facebook-oldalamon éveken keresztül posztoltam "menő nőket", különböző korú, társadalmi helyzetű, vallású, lakóhelyű, stílusú nőkről, lányokról, asszonyokról, csajokról, nénikről készítettem képet a sokféleség jegyében úgy, hogy egyik irányból a másikba haladnak, mennek, futnak, lépkednek. Az alanyaim legtöbbször nem felismerhetőek, csak én tudom beazonosítani őket, ugyanígy a helyet is csak ritkán jelöltem meg, hiszen a sorozat nem erre fókuszált. Mégis, amikor visszapörgetem ezeket a képeket, ma már egyfajta naplóként érzékelem, ebből tudom, mikor kivel merre utaztam, fel tudom idézni a képek hangulatát. Legkedvesebb alanyom a saját lányom volt. Több éven át készítettem róla különböző képeket, így a menő nő sorozat azt is rögzítette, ahogy felnőtt: léptei nem csak balról jobbra haladnak Európa különböző pontjain, hanem a gyerekkorból elindulva a kamaszkoron át elvezetnek a jelenkorig. 2012 - Menő nő 16., Narbonne, Dél-Franciaország - Aude megye 2013 - Menő nő 41., Chartres, Franciaország - Eure-et-Loir megye 2015 - Menő nő 52., Maranai Nemzeti Park - Észak-Albánia