A képek egy kellemes februári napon készültek, digitális fényképezőgéppel. A templom látogatása eleinte nem szerepelt a terveink között, egy rögtönzött ötlet volt helyi barátunk javaslatára. Addigra már több híres-neves látványosságnál jártunk, nem igazán hittük, hogy tud még újat mutatni. Amiben viszont más volt, mint a környéken található templomok, az az, hogy ezen a helyen maradtak meg legjobb állapotban a festett felületek. Néhol szinte érintetlennek hatott a színek élénksége. A hieroglifákat egészen mélyen vésték a falakba, ez sem volt igazán jellemző más építményeknél.
Medinet Habu templom látogatása
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2024.32
Licensz
További történetek
1
Egy poros délután volt, amikor a telep szélén megálltam. A levegőben füst és frissen főtt kávé illata keveredett, a házak között gyereknevetés pattogott, mint apró kavicsok az úton. Akkor vettem észre az idegent. Nem illett oda — mégis úgy ült a rozoga padon, mintha mindig is ott lett volna. Mezítlábas volt, arca ráncos, tekintete nyugodt. Nem kérdezett engedélyt a jelenléthez. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Elmosolyodott. – Azt, amit mindenhol – felelte halkan. – Az igazságot. De többnyire csak kérdéseket találok. Leültem mellé. A telepen ritkán beszélget az ember idegenekkel, de ő nem idegennek hatott. Inkább emlékezésnek. – Mondd – fordult felém –, szerinted mit jelent szabadnak lenni? Ránéztem a házakra, a drótkerítésekre, a rendőrautók emlékére, amelyek akkor is itt voltak, amikor épp nem látszottak. – Azt, hogy nem néznek le – mondtam. – Hogy embernek számítasz. Bólintott. – És ha mások nem adnak neked emberi méltóságot… attól még elveszíthető? Hallgattam. Ő nem tanított, nem prédikált. Csak kérdezett, és a kérdései lassan bontották le bennem mindazt, amit megszokásnak hívtam. – Azt mondják, ti itt problémák vagytok – folytatta csendesen. – De mondd, lehet-e egy ember probléma, vagy csak a róla alkotott gondolat az? A telep ekkor már nem tűnt olyan szűknek. Mintha a kérdések réseket ütöttek volna a falakon. – Tudod – mondta végül –, Athénban ezért nem szerettek engem. Mert megmutattam, hogy aki biztos a hatalmában, az fél a kérdésektől. Felállt, leporolta a nadrágját. – Ne hagyd, hogy elmondják neked, ki vagy. Kérdezz vissza. Mindig. Mire válaszoltam volna, már nem volt ott. Csak a pad maradt, és bennem egy mondat, amely azóta is velem jár: Nem az a veszélyes, aki kérdez — hanem az, aki soha nem mer válaszolni. És a telep aznap este csendesebb volt. Nem kívül. Belül.
1
2025 nyara, ami valóban megértette velem, milyen ereje tud lenni a közösségnek. A nyár, amikor felépült a vályogházunk alapja és négy fala. Hogy igazán emlékezetes legyen az építkezés, kalákákat szerveztünk, ahova megközelítőleg 40 ember gyűlt össze. Egy régi építeszeti technika, a rakott sárfal rakása, és a vályog taposása minden ideérkezőnek újdonság volt. Az új tudás elsajátításához társult a tűző napsütés, a háttérben szóló népzene, drum&bass, rock, pop, a kacarászás, a jól megérdemelt ebéd, és a munka utáni sörözgetés, sütögetés, ami teljesen összekovácsolta a társaságot és újabb, mélyebb barátságok köttettek egymással. Ez a nyár megtanította velem, hogy közösségben tényleg minden könnyebb és mókásabb! Hálával tartozunk a barátainknak!
2
A nyaralásunkon készítette analóg fényképezővel a barátom ezt a képet rólam Grazban. Nagyon kevés időnk volt, másfél nap, bejárni a múzeumokat, megnézni a helyi nevezetességeket de így is nagyon emlékezetes maradt ez a kiruccanás. Erről a privátfotóról és az útkereszteződésről az jut eszembe, hogy mennyire tipikusan osztrák történet ez a TABAK shop, ami a kereszteződésben található.
4
A Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát hegység a családi- és a személyes kronológiám keresztmetszetében helyezkedik el. A szüleim gimnazista éveikben sokat jártak ide, később pedig velem és a testvéreimmel is vissza-vissza térnek. Gyermekként elemi erővel hat rám minden, amit egy-egy ilyen kiránduláson látok, hallok és érzek. A menedékházak biztonsága, állandó félelem a medvéktől, pár fokos patakvízben gátépítés, frissen szedett áfonya cukorral megszórva, amit egy román néni ad nekem. Aztán ahogy növünk, egy időre megszakadnak ezek a kirándulások. Bennem pedig pár éve bekapcsolt, hogy vissza kell menjek felnőttfejjel, és megkeresnem az emlékeim helyét. Édesapámat nem volt nehéz rábeszélni egy apa-lánya hegymászásra. Mivel nagyjából a szezon utolsó hetében indultunk el, zord körülmények fogadtak minket a magasban. Mínusz fokokban aludtunk napokig, és a menedékházba bevezetett pár fokos patakvízzel fürödtünk. Az egész napos hóban, szélben túrázás után minden este örömmel fogadtuk el a krumplilevest és a túrós puliszkát a menedékház morcos vezetőjétől. Esténként apukám egy otthagyott gitáron játszott nekem, hogy kicsit elfeledtesse velem mennyire fázok. Ez után 2025 augusztusában – hosszú évek után – újra az egész családom vágott neki, hogy térerő nélkül, napokig együtt legyen ezek között a hegyek között. A szüleim a nehezebb szakaszokon már nem tartottak velünk, a négy gyermekük pedig nélkülük mászott fel azokra a helyekre, ahol ők 40 évvel ezelőtt, még tinédzserként ismerkedtek egymással.