A képek egy kellemes februári napon készültek, digitális fényképezőgéppel. A templom látogatása eleinte nem szerepelt a terveink között, egy rögtönzött ötlet volt helyi barátunk javaslatára. Addigra már több híres-neves látványosságnál jártunk, nem igazán hittük, hogy tud még újat mutatni. Amiben viszont más volt, mint a környéken található templomok, az az, hogy ezen a helyen maradtak meg legjobb állapotban a festett felületek. Néhol szinte érintetlennek hatott a színek élénksége. A hieroglifákat egészen mélyen vésték a falakba, ez sem volt igazán jellemző más építményeknél.
Medinet Habu templom látogatása
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2024.32
Licensz
További történetek
4
Minden nyár júliusának első hetében kerül megrendezésre a szívemnek kedves Serketánc tábor. Elsőként kisgyermekként jártam ott, akkor szerettem bele a gyönyörű természetbe és a társaságba. Évekkel később, kamaszként tértem újra vissza, ekkor ismét elvarázsolt, amivel ott találkoztam. A befogadó, pezsgő, kreatív közeg és az általam jól ismert zempléni táj azóta is évről évre le tud nyűgözni, minden évben szinte fanatikus lelkesedéssel igyekszem visszatérni. A 2025-ös tábor sem volt különb, az évek alatt szerzett kedves barátaimmal szokás szerint összegyűltünk a dűlőn és egy héten át gyerekricsaj és válogatott hangszeroktatások hangjával kísérve sütkéreztünk. Esténként a közös mulatság koronázza meg a napjainkat, ahol a mesterek és tanítványaik biztosítják nekünk a talpalávalót. Napközben rajzolással, sétálással, hennázással vagy trécseléssel töltjük az időnket – ahogy épp azt kedvünk tartja. A tanyán számos állat vesz körül minket: a lótól a macskáig mindenféle jószág. Minden évben délutáni koncertekkel és színdarabokkal szórakoztatjuk egymást, idén én is részt vettem az egyik produkcióban, felemelő érzés volt az ismerős arcok előtt színre lépni és látni a mosolyaikat. Az ide történő éves „zarándoklatnak” köszönhetem számos kedves ismerősömet, ezen túl méltó kezdése minden nyári szezonnak. A mellékelt képek mind mobiltelefonommal készültek.
3
A 2026-os évet gyönyörű hóeséssel kezdtük, nekem ez különösen megmelengette a szívemet. Alapvetően a meleg időjárást pártolom, de a hó szépsége mindig ad egy kis erőt a hideg téli hónapokban. A szilveszteri ünnepségek kipihente után a barátokkal összebeszéltünk és el is döntöttük, hogy ki kell használni a lehetőséget – el kell menni szánkózni. A legtöbben gyermekkorunk óta nem láttunk ekkora havat, úgyhogy félretettük a felnőttes komolyságunkat és négy-öt réteg vastagon felöltözve nekivágtunk Pest havas utcáinak. Az év első hetében az összes közelebbi barátommal egymást váltva meglátogattuk a Városliget Királydombját és jobb híján száz literes kukászsákokon csúsztunk le a lejtőn. Legutóbb talán öt éve szánkóztam, ezért még fontosabb emlékként maradnak meg bennem ezek az esték. A napokig tartó hóesésben még a kisboltig megtett séta vagy a könyvtárból haza vezető út is szinte mesebeli kalandként hatott a számomra, a telefonom galériája roskadásig telt a havas utcákról készült képekkel. Bár az éjféli csúszkálásról és a hóban botladozásról nem készült kép a vadregényes, izgatott érzés biztosan feledhetetlen marad.
1
Egy poros délután volt, amikor a telep szélén megálltam. A levegőben füst és frissen főtt kávé illata keveredett, a házak között gyereknevetés pattogott, mint apró kavicsok az úton. Akkor vettem észre az idegent. Nem illett oda — mégis úgy ült a rozoga padon, mintha mindig is ott lett volna. Mezítlábas volt, arca ráncos, tekintete nyugodt. Nem kérdezett engedélyt a jelenléthez. – Mit keresel itt? – kérdeztem tőle. Elmosolyodott. – Azt, amit mindenhol – felelte halkan. – Az igazságot. De többnyire csak kérdéseket találok. Leültem mellé. A telepen ritkán beszélget az ember idegenekkel, de ő nem idegennek hatott. Inkább emlékezésnek. – Mondd – fordult felém –, szerinted mit jelent szabadnak lenni? Ránéztem a házakra, a drótkerítésekre, a rendőrautók emlékére, amelyek akkor is itt voltak, amikor épp nem látszottak. – Azt, hogy nem néznek le – mondtam. – Hogy embernek számítasz. Bólintott. – És ha mások nem adnak neked emberi méltóságot… attól még elveszíthető? Hallgattam. Ő nem tanított, nem prédikált. Csak kérdezett, és a kérdései lassan bontották le bennem mindazt, amit megszokásnak hívtam. – Azt mondják, ti itt problémák vagytok – folytatta csendesen. – De mondd, lehet-e egy ember probléma, vagy csak a róla alkotott gondolat az? A telep ekkor már nem tűnt olyan szűknek. Mintha a kérdések réseket ütöttek volna a falakon. – Tudod – mondta végül –, Athénban ezért nem szerettek engem. Mert megmutattam, hogy aki biztos a hatalmában, az fél a kérdésektől. Felállt, leporolta a nadrágját. – Ne hagyd, hogy elmondják neked, ki vagy. Kérdezz vissza. Mindig. Mire válaszoltam volna, már nem volt ott. Csak a pad maradt, és bennem egy mondat, amely azóta is velem jár: Nem az a veszélyes, aki kérdez — hanem az, aki soha nem mer válaszolni. És a telep aznap este csendesebb volt. Nem kívül. Belül.
1
2025 nyara, ami valóban megértette velem, milyen ereje tud lenni a közösségnek. A nyár, amikor felépült a vályogházunk alapja és négy fala. Hogy igazán emlékezetes legyen az építkezés, kalákákat szerveztünk, ahova megközelítőleg 40 ember gyűlt össze. Egy régi építeszeti technika, a rakott sárfal rakása, és a vályog taposása minden ideérkezőnek újdonság volt. Az új tudás elsajátításához társult a tűző napsütés, a háttérben szóló népzene, drum&bass, rock, pop, a kacarászás, a jól megérdemelt ebéd, és a munka utáni sörözgetés, sütögetés, ami teljesen összekovácsolta a társaságot és újabb, mélyebb barátságok köttettek egymással. Ez a nyár megtanította velem, hogy közösségben tényleg minden könnyebb és mókásabb! Hálával tartozunk a barátainknak!