Medinet Habu templom látogatása

1

2025 februárjában, a vizsgaidőszak megpróbáltatásai után, egy barátnőmmel elutaztunk Portugáliába. Nekem ez volt az első utam az országba, a barátnőm pedig már járt ott, és különösen kedves hellyé vált számára. Az utunk elsődlegesen Lisszabonba vezetett, de csak Faróból találtunk visszafelé olcsóbb járatot, így onnan repültünk vissza. Mivel tél vége volt, fürödni nem igazán lehetett, így azon az egy napon kirándulni szerettünk volna, amit a városban töltöttünk. Faro közelében található Lagoa, innen indul egy ösvény, ami a tengerpart szélén fut végig Carvoeiroig. Ezt a rövid sétát szerettük volna megtenni, ám ehhez el kellett jutnunk Lagoaba. Ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, ugyanis a buszállomáson kiderült, hogy a pénztárban csak készpénzzel lehetett fizetni, amiből nekünk nagyjából 3 euronk maradt (ez később is fontos lesz), az automata pedig persze nem működött. A buszjegy egyébként is drága volt, több mint 7 euro, a bonyodalmak miatt pedig le is késtük azt a járatot, amivel menni szerettünk volna, így végül úgy döntöttünk, hogy stoppolunk. Szerencsére ez már sokkal könnyebben ment, így jutottunk el autóval a portugál óceánpartra. Ugyan február volt, de a nap csodaszépen sütött, annyira jó idő volt, hogy simán lehetett napozni is, sőt! még az óceánba is belegyalogoltunk, hosszú ideig mászkáltunk a vízben a sziklák között. Ezután kifeküdtük a partra, én csak élveztem a napot, a barátnőm pedig olvasott. Egy ponton felmerült bennünk, hogy talán érdemes lenne a dolgainkat felpakolni egy szikla tetejére, csak a biztonság kedvéért. Nem sokkal később kiderült, hogy valóban nem ártott volna, ha tényleg mindent felpakolunk, mert egyszer csak egy hatalmas hullám söpört rajtunk végig. A ritka pillanatok azon egyike volt ez, amikor lelassul körülöttünk az idő, egy kimerevített másodpercig mindent élesen és pontosan érzékelünk. Láttam, hogy a hullám nem csak el fog érni minket, de már nem lesz rá időnk, hogy mindent összekapjunk magunk körül, majd a kimerevített pillanat véget ért, és a hullám lecsapott ránk. Minden nagyon gyorsan történt, felugrottunk, és próbáltuk összekapni a dolgainkat, én először a törölközőket, kendőket, pulcsikat kaptam fel, amin feküdtünk, a barátnőm pedig három darab cipőt. Igen ám, de a negyediket elsodorta a víz! Egyáltalán nem gondolkodtam, és utána rohantam a bakancsomnak, ami már messze járt a hullámok között. Szinte biztos voltam benne, hogy nem érem el, valószínűleg nem is értem volna, hacsak nem jön egy újabb nagy hullám, ami engem is és a cipőmet is visszavetett a partra. Utólag nagyon örülök, hogy egy kő sem volt a közelben a parton, mert csúnya vége lehetett volna az esetnek. Miután picit felocsúdtunk a megrázkódtatásból, számba vettük a veszteségeinket. Valamilyen csoda folytán csak a zoknijaim tűntek el végleg az Atlanti-óceánban, ám a hullám nem kímélte meg a barátnőm könyvét és telefonját sem. Ez a telefon vezetett a további gondokhoz. Ugyanis az utazásunk során az enyém nagyjából használhatatlannak lett minősítve, mivel internetem sem volt, illetve kb. két óra alatt lemerült, így végül is telefon nélkül maradtunk. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy mindenképpen végig sétáljuk az utat, hiszen már itt vagyunk, a sétához pedig nem kell telefon, a többit meg majd kitaláljuk. Útközben készítettem a fenti képet, amin látszik a kis öböl, ahol elért minket a hullám, pont a szikla mellett (arra tettük fel a dolgaink egy részét). A kép külön szépsége számomra, hogy az egyik fele homályos, ez szintén a telefonom kritikus állapotának köszönhető, ami miatt a kamera sem működött rajta rendesen. Mivel a barátnőm által készített fotók teljesen elvesztek, így erről a közös útról csak kissé zavaros és homályos képeink maradtak, külön is emlékeztetve minket az óceános kalandunkra. A séta végén kiderült, hogy mégiscsak szükség lesz telefonra, ugyanis fogalmunk sincs, hogy jutunk vissza Faroba, a kis városban, ahova érkeztünk pedig nem volt a közelben főút, ahol stoppolni lehetett volna. Szerencsére nem voltam teljesen lemerülve, így beültünk meginni egy presszókávét Carvoeiroban, ami úgy tűnt, hogy a helyi kanadai nyugdíjas közösség törzshelye. Az ottani interneten megnéztük, hogyan tudunk elvergődni egy nagyobb városig, hogy onnan valahogy megpróbáljunk haza buszozni (hátha ott van jegyautomata). Igen ám, de csak ekkor jutott eszünkbe, hogy mi van, ha itt sem lehet készpénzzel fizetni. Persze, hogy nem lehetett. Így hát kénytelenek voltunk kivenni valamennyi pénzt egy automatából (ami persze jó sok kezelési költséget számolt fel), de legalább már nem kellett aggódnunk a jegyautomata miatt. Az állomásra vezető úton megálltunk még egy Lidlben is, hogy vegyünk egy zsák rizst, ebben utazott hazafelé a buszon a barátnőm telefonja. Sajnos ezúttal ez sem segített, az óceán sós vize erősebbnek bizonyult a rizs szárító erejénél.

2

A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket. De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre. Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott. Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot. A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…) Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.

1

Tapsifüles Amira 2016. október 30-án lett a családunk tagja. Amikor eldöntöttem, hogy nyuszit szeretnék, mindennek utána jártam, hogy miként érdemes őket tartani, mert kevés előzetes tudásom volt ezügyben. Abban biztos voltam, hogy én nem fogom ketrecben tartani, így kiderítettem, mi kell ahhoz, hogy szabadon garázdálkodhasson majd a lakásban. Ezért elkezdtem böngészni a neten, szétnéztem a közösségi média felületein és hamar rábukkantam azokra a tartalmakra, ahol a nyúltartás praktikáit osztják meg a különböző oldalak és influencer-ek. Ellestem sok-sok ötleteket, így ezen ismereteket alkalmazva kezdtem bele az Amirával közös életbe. Már két éve velünk volt a nyuszi, amikor egyszer csak eszembe jutott, egy augusztusi reggelen, hogy mi lenne, ha elvinnénk a szabadba sétálni? Gyakorta vannak nem hétköznapi ötleteim, ezért, anyukám majdhogynem meg sem lepődött, amikor felvázoltam a haditervet, hogy a Mátyás téri templomkertbe fogjuk vinni Amirát kirándulni. Így beszereztünk neki egy hámot és pórázt, majd vártuk azt a napot, amikor nem lesz kánikula. Ez hamar el is érkezett, így hordozóba raktuk, majd kocsiba szálltunk és elindultunk a helyszínre. Amira azelőtt még nem látott zöld füvet, vagy kinti tájat, így félénken indult el felfedezni a környéket. Az első bátortalan lépések után azonban nagy ugrálásba és szaladgálásokba kezdett, látszott rajta, hogy igazán nagy élmény ez neki. Számunkra is az volt, egymásnak adtuk át a pórázt anyukámmal, hogy mindketten sétáltathassuk a nyuszit és nagyokat nevettünk azon, ahogy Amira reagál a környezetre, fel-fel ágaskodik, hallgatja a szelet vagy a külső zajokat. Abban is egészen biztos vagyok, hogy nem voltunk mindennapi látvány a járókelők számára sem, hiszen egészen megdöbbent arcok néztek vissza ránk, amikor felismerték, hogy miféle élőlény szaladgál a tölgyfák árnyékában.