Ugrás a tartalomra

Kérjük, jelentkezz be vagy regisztrálj, hogy megoszthasd fotóidat és történeteidet.

A képek egy kellemes februári napon készültek, digitális fényképezőgéppel. A templom látogatása eleinte nem szerepelt a terveink között, egy rögtönzött ötlet volt helyi barátunk javaslatára. Addigra már több híres-neves látványosságnál jártunk, nem igazán hittük, hogy tud még újat mutatni. Amiben viszont más volt, mint a környéken található templomok, az az, hogy ezen a helyen maradtak meg legjobb állapotban a festett felületek. Néhol szinte érintetlennek hatott a színek élénksége. A hieroglifákat egészen mélyen vésték a falakba, ez sem volt igazán jellemző más építményeknél.

Dátum

2024

Helyszín

Luxor, Egyiptom

Kulcsszavak
Azonosító szám

JKK.2024.32

Licensz
Néprajzi Múzeum

További történetek

Homokszínű lada  - 2026-01-18 14:43 - Martincsák Kata 1
1998
Homokszínű lada
Budapest, Magyarország

Ez a homokszínű, 1500-as Lada a 90-es években került Apukámhoz Salgótarjánból, rokonoktól vásárolta meg. Apósa, „Lajos papa” mondta, hogy vegye meg, hiszen a rokonoknál csak állt a garázsban. Ekkor még nem születtem, meg, de már számítottak az érkezésemre, így fontos volt, hogy legyen autó a családban, ami megkönnyíti a teherhordást, a hétköznapi közlekedést. Ahogy Apukám fogalmaz: ,,Bár már túl voltunk a szocializmuson, ez a típus még ekkor is az egyik legjobb, legerősebb autónak számított a korábbi keleti kínálatból: kényelmes volt, jól gyorsult, és megbízható társ a hosszabb utakon is. Sok túrán kísért el minket, jártunk vele a Börzsönyben és az Őrségben, téli, nehéz útviszonyok között is. A motorját egyszer fel kellett újítani, végül a rozsdásodás miatt váltunk meg tőle – de nagyon szeretett, emlékezetes autó maradt."

A zöld kanapé - 2026-01-16 16:08 - Veres Szidónia 1
1999
A zöld kanapé
Brassó, Románia

Nagyszüleim konyhájában áll egy harmincéves sarokkanapé. Színe zöld, funkciója változó. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló hely az olvasáshoz és kézimunkához. Néha terápiás tér, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Ám régebben, még gyermekkoromban, a sarokkanapé színpaddá és a legszórakoztatóbb játszótérré alakult. Itt tanultam meg az első dalokat, miközben egy zseblámpát tartottam mikrofonként a kezemben. Itt gyakoroltam az óvodai ünnepélyen elszavalt verseimet, és itt sajátítottam el a csárdás és a keringő lépéseit. Mindezt nagytatám társaságában, aki hol a családtagokból álló nézőközönségben tapsolt, hol játszótársként szegődött mellém. Ilyenkor előkerültek nagymama szekrényéből a ruhák: kötött mellények, ingek, sálak, fejkendők, bundakabátok, bundasapkák, napszemüvegek és bőrkesztyűk. A ruhadarabokkal együtt napvilágot láttak különböző történetek gyermekkorról, fiatalkorról, boldogságról, szerelemről, bánatról és veszteségről. Megjelentek karakterek: a pökhendi dáma, a morcos vénasszony, a bohókás bohóc, a pénzes úriember. De előbújtak az elhunyt dédszüleim is, akikkel én már nem találkozhattam. Visszatekintve úgy érzem, hogy a játékainkon keresztül ismerhettem meg igazán nagytatámat. A zöld sarokkanapé azóta is megtartotta funkcióját. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló az olvasáshoz és a kézimunkázáshoz. Néha terápiás tér is, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Azonban már jó pár éve nem változik át színpaddá. Felnőttek az unokák, és most inkább römi sarokként használják. Ha belépünk a nagyszüleim udvarára, a konyhai ablakon keresztül már láthatjuk a sarokkanapét. Általában vagy mama szürcsölgeti rajta a kávéját, vagy tata - ölbe tett kézzel - várja az érkezésünket. Ha meglátnak, csillogó szemmel sietnek ajtót nyitni. A zöld sarokkanapé pedig talán az új generáció érkezését várja, amely újra színpaddá varázsolja őt.

Zárókép – avagy:  This Is the Beginning of a Beautiful Friendship - 2026-01-16 16:05 - Veres Szidónia 1
1998
Zárókép – avagy: This Is the Beginning of a Beautiful Friendship
Eforie Nord, Románia

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

Volt egyszer egy tengerpart - 2026-01-16 14:56 - Veres Szidónia 1
1999
Volt egyszer egy tengerpart
Brassó, Románia

Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán az játszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél. Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárygat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel. Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behúnytam a szemem. Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok. A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam. Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.