Medinet Habu templom látogatása

1

2025 februárjában, a vizsgaidőszak megpróbáltatásai után, egy barátnőmmel elutaztunk Portugáliába. Nekem ez volt az első utam az országba, a barátnőm pedig már járt ott, és különösen kedves hellyé vált számára. Az utunk elsődlegesen Lisszabonba vezetett, de csak Faróból találtunk visszafelé olcsóbb járatot, így onnan repültünk vissza. Mivel tél vége volt, fürödni nem igazán lehetett, így azon az egy napon kirándulni szerettünk volna, amit a városban töltöttünk. Faro közelében található Lagoa, innen indul egy ösvény, ami a tengerpart szélén fut végig Carvoeiroig. Ezt a rövid sétát szerettük volna megtenni, ám ehhez el kellett jutnunk Lagoaba. Ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, ugyanis a buszállomáson kiderült, hogy a pénztárban csak készpénzzel lehetett fizetni, amiből nekünk nagyjából 3 euronk maradt (ez később is fontos lesz), az automata pedig persze nem működött. A buszjegy egyébként is drága volt, több mint 7 euro, a bonyodalmak miatt pedig le is késtük azt a járatot, amivel menni szerettünk volna, így végül úgy döntöttünk, hogy stoppolunk. Szerencsére ez már sokkal könnyebben ment, így jutottunk el autóval a portugál óceánpartra. Ugyan február volt, de a nap csodaszépen sütött, annyira jó idő volt, hogy simán lehetett napozni is, sőt! még az óceánba is belegyalogoltunk, hosszú ideig mászkáltunk a vízben a sziklák között. Ezután kifeküdtük a partra, én csak élveztem a napot, a barátnőm pedig olvasott. Egy ponton felmerült bennünk, hogy talán érdemes lenne a dolgainkat felpakolni egy szikla tetejére, csak a biztonság kedvéért. Nem sokkal később kiderült, hogy valóban nem ártott volna, ha tényleg mindent felpakolunk, mert egyszer csak egy hatalmas hullám söpört rajtunk végig. A ritka pillanatok azon egyike volt ez, amikor lelassul körülöttünk az idő, egy kimerevített másodpercig mindent élesen és pontosan érzékelünk. Láttam, hogy a hullám nem csak el fog érni minket, de már nem lesz rá időnk, hogy mindent összekapjunk magunk körül, majd a kimerevített pillanat véget ért, és a hullám lecsapott ránk. Minden nagyon gyorsan történt, felugrottunk, és próbáltuk összekapni a dolgainkat, én először a törölközőket, kendőket, pulcsikat kaptam fel, amin feküdtünk, a barátnőm pedig három darab cipőt. Igen ám, de a negyediket elsodorta a víz! Egyáltalán nem gondolkodtam, és utána rohantam a bakancsomnak, ami már messze járt a hullámok között. Szinte biztos voltam benne, hogy nem érem el, valószínűleg nem is értem volna, hacsak nem jön egy újabb nagy hullám, ami engem is és a cipőmet is visszavetett a partra. Utólag nagyon örülök, hogy egy kő sem volt a közelben a parton, mert csúnya vége lehetett volna az esetnek. Miután picit felocsúdtunk a megrázkódtatásból, számba vettük a veszteségeinket. Valamilyen csoda folytán csak a zoknijaim tűntek el végleg az Atlanti-óceánban, ám a hullám nem kímélte meg a barátnőm könyvét és telefonját sem. Ez a telefon vezetett a további gondokhoz. Ugyanis az utazásunk során az enyém nagyjából használhatatlannak lett minősítve, mivel internetem sem volt, illetve kb. két óra alatt lemerült, így végül is telefon nélkül maradtunk. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy mindenképpen végig sétáljuk az utat, hiszen már itt vagyunk, a sétához pedig nem kell telefon, a többit meg majd kitaláljuk. Útközben készítettem a fenti képet, amin látszik a kis öböl, ahol elért minket a hullám, pont a szikla mellett (arra tettük fel a dolgaink egy részét). A kép külön szépsége számomra, hogy az egyik fele homályos, ez szintén a telefonom kritikus állapotának köszönhető, ami miatt a kamera sem működött rajta rendesen. Mivel a barátnőm által készített fotók teljesen elvesztek, így erről a közös útról csak kissé zavaros és homályos képeink maradtak, külön is emlékeztetve minket az óceános kalandunkra. A séta végén kiderült, hogy mégiscsak szükség lesz telefonra, ugyanis fogalmunk sincs, hogy jutunk vissza Faroba, a kis városban, ahova érkeztünk pedig nem volt a közelben főút, ahol stoppolni lehetett volna. Szerencsére nem voltam teljesen lemerülve, így beültünk meginni egy presszókávét Carvoeiroban, ami úgy tűnt, hogy a helyi kanadai nyugdíjas közösség törzshelye. Az ottani interneten megnéztük, hogyan tudunk elvergődni egy nagyobb városig, hogy onnan valahogy megpróbáljunk haza buszozni (hátha ott van jegyautomata). Igen ám, de csak ekkor jutott eszünkbe, hogy mi van, ha itt sem lehet készpénzzel fizetni. Persze, hogy nem lehetett. Így hát kénytelenek voltunk kivenni valamennyi pénzt egy automatából (ami persze jó sok kezelési költséget számolt fel), de legalább már nem kellett aggódnunk a jegyautomata miatt. Az állomásra vezető úton megálltunk még egy Lidlben is, hogy vegyünk egy zsák rizst, ebben utazott hazafelé a buszon a barátnőm telefonja. Sajnos ezúttal ez sem segített, az óceán sós vize erősebbnek bizonyult a rizs szárító erejénél.