Magyarkút

5

Úgy alakult az életünk, hogy fiatal kori barátainkkal ma, 60-70 évesen is összejárunk, rendszeresen találkozunk, bulizunk, kirándulunk. Nagyon szeretünk együtt lenni, van köztünk ügyvéd, óvónő, természetgyógyász, iparművész, zenész, üzletember, tanár. És most, amikor 65 évesen feltöltöm ezeket a jó pár évvel ezelőtti képeket egy őszi kirándulásunkról, azon a történeten gondolkodom, ami a szűkebb családom történetén túl azoknak a beszélgetéseknek, együttléteknek a története, amit a barátainkkal éltünk át. Nagyon jó emlékezni, és még jobb, hogy ennek a történetnek nincs még vége, pár nap múlva például újra találkozunk.

1

A kép 2002 nyarán készült, amikor szüleim hirtelen felindulásból vagy gyermekagyam számára felfoghatatlan okokból úgy döntöttek, hogy autóba ülünk és elutazunk az olasz Adriához. Ez az utazás volt az egyetlen, amin mind a két szülőm és a külföldön élő féltestvérem is jelen volt. Nagy öröm volt ez mind a négyünknek és a mi napig nem értem, hogy miért nem mentünk többször. A legtöbb emlék, ami megmaradt bennem életem legelső olaszországi útjából csupán néhány érzés és képfoszlány. Az biztos, hogy hatása alá kerített a turisták számára létrehozott infrastruktúra és szolgáltatóipar. Ez a kép Lignano Sabbiadoro egyik főutcáján készült, ahol egy pénzbedobással működő robotzsiráf hátán ülök. Emlékszem erre a rövid észak-olasz szafari élményre. Egyszerre voltam lenyűgözve a színek, hangok és lehetőségek kavalkádjától, és rettegtem a gépzsiráf ismeretlen természetétől. Tisztán él bennem a nehézkes mászással megtett út a fényes festékkel lefújt fémkosárba, a rettentő kényelmetlen ülésen történő csúszkálás, és az ijesztő, gépiesen recsegő állathangok emlékei. Szerencsére ennél gyakrabban szokott eszembe jutni az addig még számomra ismeretlen nagyvonalúsággal kikanalazott gelato gombóc mérete, és a döbbenet, amit éreztem, mikor megérkeztünk a Szent Márk térre.

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

1

A kép 2002-ben készült az unokatestvéremmel a negyedik születésnapunkon. Anyáink, akik folyton együtt képzelték el ezeket a családi ünnepeket, bevárták, amíg a 1999-ben született Olivér is egyidős lesz velem, aki 1998 novemberi vagyok. A gyermekkoromat jelentős mértékben meghatározták ezek a családi ünnepek, pontosan emlékszem a mesefilmekre, a ruhákra, és azokra a díszekre és analóg fotókra (mert a nagynéném ebben az időben sok analóg képet készített) a lakásukban. A fotók között volt olyan, amin az árnyékaink voltak láthatók, Olivéré és az enyém. A MOME-ra kellett egy vizsgafeladathoz a nagynénémnek. Erről a bizonyos árnyék-felvételről nagyon sokat beszélgettünk és most nagyon örülnék ha meglenne. Amíg nincs meg, addig be kell érnem a többi közös képpel az unokatesóimmal. Nagyon jó volt együtt játszani velük, hol repülőgépszerencsétlenséget, hol KiMitTudot, mindig kitaláltunk valami őrült jó ötletet. A fenti fotón fogócskázunk, háttérben nagynénémék családi fényképgyűjteménye.

1

Törökbálinton nőttem fel. Egy házban laktam az apukámmal, anyukámmal, a bátyámmal és a nagyszüleimmel. A szomszédban lakott a három unkatestvérem, a szüleik és az ő nagyszüleik. A két kertet egy létra kötötte össze amin mindennap átjártunk egymáshoz játszani. Az idősebbek inkább a kerítésen keresztül beszélgettek egymással. A középkorosztály éppen ahogy kedvük volt. Mindennapos kérdés volt, hogy mit játszunk. Levi, mint legidősebb diktált, de miután megunta a négy lányt - én és az legidősebb unokatestvérem lettünk a rangidősek. Nyáron a nagypapám által kiépített kis medence volt a játék tere. Ugyan abba az óvodába is jártunk. Az iskolát már máshol kezdtük el. Ez volt első elszakadás.

1

Rönócska A családban sosem volt autónk. Amikor az 1980-as évek elején – mindenki számára emlékezetes második vizsgára – megszereztem a jogosítványomat, szívbe markoló álom volt csupán, hogy valaha nekem is legyen autóm. Negyvenes éveim elején (2000-es évek) aztán mégis lett, az első és utolsó – mondom most, 25 év elteltével. A kocsivásárlás gyökere huszonéves korom derekára nyúlik vissza. Algériában dolgoztam egy évig francia tolmácsként, és a francia fővállalkozótól szolgálati autóként egy Renault 4-est bocsátottak a magyar alvállalkozók rendelkezésére. Első autóvezetési gyakorlatomat ugyan egy Renault kamionon kezdtem a sivatagban, amellyel olykor még munkásokat is szállítottam, de kicsit többet a kis Renault személykocsival gyakorolhattam. Amikor felvetődött, hogy egyáltalán autóm legyen, nem volt kérdés, hogy csakis ez a típusú Renault legyen, amelynek némi nagyzással mondva megszoktam a kormányváltóját. Úgynevezett dobozos változatot, vagyis furgont szerettem volna, hiszen nem mindennapi használatra, hanem kifejezetten túrázásra, mozgó hotelként kívántam használni, fiatalkori, a szabadságot megtestesítő, csavargós álmaim beteljesítésére. Némi keresés után így került horogra egy fehér Renault4 F6-os (a hosszabb furgonváltozat), stílusosan egy másik „csavargótól”, egy horgásztól. Sokat sejtetett, hogy a rendszáma nem holmi nehezen megjegyezhető betűzagyvalék, hanem HIT volt. Rögtön családtaggá vált, az általános, formája után ráragasztott Bakancs becenév helyett a Rönócska nevet kapta. Hátsó üléseit kiszedtem, padlójára műanyag borítást szabtam, és a csomagtér elé, valamint a hátsó ablak lefedésére keresztbe kihúztam egy gumipókot, amelyre külön neki varrt fekete függönyt húztam. A kocsi oldalsó hosszú, egyébként kihúzható ablakai eleve sötétítettek voltak. Ünnepek alkalmával ő is kapott valami hasznos vagy szépítő ajándékot. Belefért két bicaj, sátor és alváshoz szükséges dolgok, szerény háztartás és tisztálkodási felszerelés, valamint később egy felfújható kajak. Az egyik dédelgetett álom Franciaország bejárása volt. Oda két útra mentünk vele, az egyiken a Loire-menti kastélyokat és Normandiát látogattuk. Sajátos élmény volt a nappal turistáktól és járművektől hemzsegő Mont Saint Michel környékén, parkolójában egyedül maradni este-éjjel-hajnalban, és egyedül körbejárni a szigetet. A másik úton délen a Lot és Vézère folyók mentét jártuk, őskori magánbarlangot (!) is meglátogatva. Óriási élmény volt persze szabadon közlekedni, ott éjszakázni, ahol tetszett (és lehetett), olykor pökhendien beállva a hatalmas német luxus lakóautók közé. A csehországi út is emlékezetes volt, Český Krumlovban a folyó mentén, kacsák közt parkolni, vagy kétszer a feketetói vásárt is megjárni, persze mindannyiszor benne alvással. Azért voltak vele kalandok, de érdekes módon mindig Magyarországon, külföldön megemberelte magát, amiért sok dicséretet is kapott. Egyszer a szerelőtől hazafelé robogva, másnapi franciaországi útra indulás előtt megállt az Erzsébet hídon, onnan kellett letolni. De betolták már benzinkutasok, és félretolták balesetnél helyszínelő rendőrök is, mert épp akkor és ott fogyott ki belőle a benzin. S szerelte meg egy traktoros valahol a nagy magyar pampákon, aki azon az úton rajtam kívül az egyedüli másik közlekedő volt, és aki integetésemre készségesen megállt. Fehér (!) kesztyűt húzott, felemelte a motorháztetőt, belevetett egy pillantást és egy mozdulattal megjavította. Még az is emlékezetes volt, amikor a hátsó kerekével becsúszott egy árokba, s a kiemelésére nekiveselkedett négy férfi majd feldobta a levegőbe – ugyanis a Rönócska igen könnyű kocsi, s ha elkapart a sivatagi homokban, egyszerűen arrébb lehetett tenni. Utólag is hálás köszönetem a több névtelen segítőnek! Nem gondoltam volna, de ezzel a sokszor javításra, szépítgetésre szoruló autóval egyszersmind bekerültem egy autóbuheráló körbe is, Budapest külvárosaiban dolgozó Renault 4-es szakértőtől kezdve a Citroen 2CV-es (becenevén Kacsa) értő karosszérialakatosig. Akinél végül is Rönócskám kilehelte a lelkét, illetve otthagyta a porhüvelyét, mert több évi kínlódás után kiderült, hogy a Kacsához alvázat sorozatban gyártó lakatos minden ígérete és igyekezete ellenére mégsem képes új alvázat készíteni hozzá. Azóta csak megbámulom és lefotózom az egyre ritkábban látható hasonló kocsikat, s továbbra is úgy gondolom, hogy habár az aerodimanikára fittyet hányó formában, annak a kocsinak lelke volt. Némi pátosszal: az enyém.