Könyvnapon

1

Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, a családi karácsonyaink mindig ugyanazon a rutin szerint zajlottak. A szentestét minden alkalommal három különböző helyen töltjük, kezdve nagybátyáméknál, onnan továbbmegyünk nagyszüleimhez és a szüleimnél zárjuk le a napot. Az ünnep többi napján a távolabbi rokonokkal szoktunk ünnepelni. A karácsonyfa díszítése, a sütés, főzés és evés mellett ez sok megtett kilóméterrel is jár. Habár nem tudom (és nem is szeretném) máshogy elképzelni a karácsonyt, viszonylag gyorsan el tudok fáradni az utazásban, ahogy ezt az egyik első karácsonyomon készült kép is mutatja. A kép 2005-ben készült, egy szentestei rokonlátogatás után.

1

Nagyszüleim konyhájában áll egy harmincéves sarokkanapé. Színe zöld, funkciója változó. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló hely az olvasáshoz és kézimunkához. Néha terápiás tér, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Ám régebben, még gyermekkoromban, a sarokkanapé színpaddá és a legszórakoztatóbb játszótérré alakult. Itt tanultam meg az első dalokat, miközben egy zseblámpát tartottam mikrofonként a kezemben. Itt gyakoroltam az óvodai ünnepélyen elszavalt verseimet, és itt sajátítottam el a csárdás és a keringő lépéseit. Mindezt nagytatám társaságában, aki hol a családtagokból álló nézőközönségben tapsolt, hol játszótársként szegődött mellém. Ilyenkor előkerültek nagymama szekrényéből a ruhák: kötött mellények, ingek, sálak, fejkendők, bundakabátok, bundasapkák, napszemüvegek és bőrkesztyűk. A ruhadarabokkal együtt napvilágot láttak különböző történetek gyermekkorról, fiatalkorról, boldogságról, szerelemről, bánatról és veszteségről. Megjelentek karakterek: a pökhendi dáma, a morcos vénasszony, a bohókás bohóc, a pénzes úriember. De előbújtak az elhunyt dédszüleim is, akikkel én már nem találkozhattam. Visszatekintve úgy érzem, hogy a játékainkon keresztül ismerhettem meg igazán nagytatámat. A zöld sarokkanapé azóta is megtartotta funkcióját. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló az olvasáshoz és a kézimunkázáshoz. Néha terápiás tér is, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Azonban már jó pár éve nem változik át színpaddá. Felnőttek az unokák, és most inkább römi sarokként használják. Ha belépünk a nagyszüleim udvarára, a konyhai ablakon keresztül már láthatjuk a sarokkanapét. Általában vagy mama szürcsölgeti rajta a kávéját, vagy tata - ölbe tett kézzel - várja az érkezésünket. Ha meglátnak, csillogó szemmel sietnek ajtót nyitni. A zöld sarokkanapé pedig talán az új generáció érkezését várja, amely újra színpaddá varázsolja őt.

1

Apukám régóta sokat jár a Bestiába. Oda viszik az ügyfeleiket, Anyával is sokat jártak, én viszont még nem voltam soha. Végül elmentünk, és nagyon jó staket ettünk. Utána a mellette lévő karácsonyi vásárban töltöttünk el egy órácskát. Végül elmentünk az Alleeba. Kávéztunk, kávégépet vettünk. Meggyőztem a szüleimet, hogy ugorjunk be a Libribe, ahol kiderült, hogy a kedvenc írómnak megjelent a legújabb könyve. Jó nap volt.

5

A fotókon a nagyapám látható. A nagyapám 1932-ben született. Volt katona, majd útkaparó, suszter és gazdálkodó. Voltak tehenei, kisebb-nagyobb állatkái. Rengeteg felejthetetlen emlék, kedves hagyomány köt hozzá. Idén hunyt el, 93 éves korában. Karakterének elengedhetetlen része volt a kerek kis kalap és a frissen borotvált arc. Míg csak bírta, egészen az utolsó évekig maga borotválta az arcát: pamaccsal és rendes pengés borotvával. Később, amikor már mi segítettünk neki, a keverős szappant felváltotta a flakonos hab, a pengéket pedig a műanyag borotva. A haját gimnáziumtól én nyírtam, aztán egyetem alatt már anya… nem volt időm hazamenni. Alig volt pár szál: a füle tövében és a tarkóján, de rendszeresen formára kellett vágni. Erről nincs képem, de emlékszem, hasonló komoly arccal ellenőrizte munkám minőségét, mint itt a képeken a sajátját. Most belegondolva, nem bennem nem bízott, hanem egyszerűen a tökéletességre törekedett. A katonás rendre. Ahogy a borotvás eszközök, úgy a lámpája, az órája, a ruhái, minden egyéb, szépen az élére állítva sorakozott a polcokon. A beavatatlan szemek a színek és a formák sokaságában talán nem látták meg elsőre a rendet – nagy gyűjtögető volt –, de ha jobban megfigyeltük, akkor látszott. A polcán, a fészerben a tárgyak egymástól megfelelő távolságra, rendszerezetten pihentek. Kemény, munkás ember volt. Ugyanakkor az arca mindig sima, a mosolya mindig játékos. A zsebében mindig volt egy kis csoki vagy cukorka az unokáknak, dédunokáknak.