A Koncert

5

8 éves voltam, amikor először utaztunk télen Olaszországba, így azon az éven a homokos tengerpartot a havas hegycsúcsok váltották fel nekünk. Több magyar családdal voltunk egy szálláson, ezért az estéink is mozgalmasan teltek, mert sok hasonló korú gyerek volt, ezért mindig kitaláltunk valami közös játékot. Az egyik családban volt egy lány, akivel pont egyidősek voltunk és rövid időn belül sikerült összebarátkoznunk, vele töltöttem a legtöbb időt, de ennek ellenére a síelés után egyáltalán nem tartottuk tovább a kapcsolatot. Minden reggel viszonylag korán kellett felkelni, mert délelőttönként síoktatáson vettem részt. Kezdetben nem volt sok kedvem az oktatáshoz, mert addig távol voltam a többiektől, és úgy éreztem kimaradok a jóból, másrészt egy számomra teljesen idegen nyelven folyt minden foglalkozás, ezért nem mindig értettem mi is pontosan a feladat. Az utolsó alkalommal, például volt egy verseny, ahol a hóba leszúrt botokat kellett kikerülni időre, és én azt hittem, hogy először van egy próbacsúszás is, de kiderült, hogy rögtön élesben ment, így csak a második helyen sikerült végeznem (a háromból), de ettől még büszke voltam magamra. Az egyik alkalommal annál a hütténél, ahol éppen megálltunk inni valami meleget, volt egy asztal tele különböző méretű kolompokkal, amiket egy helyi bácsi szólaltatott meg időnként, és mi gyerekek is kipróbálhattuk, hogyan kell rázni a kolompot. Bár, ha jól emlékszem én pont nem éltem ezzel a lehetőséggel, de jót szórakoztam a többieken. A másik érdekes momentum, ami megmaradt bennem azon kívül, hogy nagyon hideg volt (néha -10, -15 fokot is mutatott a hőmérő napközben), az a Jeti titokzatos jelenléte. Olykor-olykor felbukkant a hegyek között egy magas, tetőtől-talpig bundába öltözött idegen, akire egy az egyben illett a mesékből ismert leírás. Már nem emlékszem arra, hogy vajon gyerek fejjel elhittem-e, hogy az a valaki valóban egy mitikus lény, vagy számomra is csak egy vicc vagy játék volt meglesni a „Jetit”. Mindenesetre fényképes bizonyítékkal igazolhatom azt, hogy én már láttam egyszer az olasz Alpokban.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

5

Eredetileg nagybőgős vagyok, A Fesztiválzenekarban meg a Makámban játszottam, de aztán abbahagytam a zenélést és elmentem tanítani. 50 évesen aztán azt is abbahagytam és elkezdtem újra gyakorolni, és hogy hogy nem, fel is vettek egy YouTube-on szerveződő különleges nemzetközi szimfonikus zenekarba. A YouTube-ra kellett feltölteni egy próbajáték anyagot, és így választották ki a résztvevőket egy Carnegie Hall-beli koncertre Michael Tilson Thomas karmesterrel és olyan sztárokkal, mint például Yuja Wang. Két magyar került be a zenekarba, egy fiatal brácsás és én. A koncert aztán élőben ment a YouTube-on. Jött velem a feleségem is, és maradtunk még néhány napot, vettünk New York Pass-t is, szóval nagyon élveztük a dolgot.