2

A beregi térség népi kultúrájában a keresztszemes hímzés volt a legáltalánosabban használt textildíszítési technika. Az ügyes kezű lányok, asszonyok legrégebbi kézimunkáit a mai napig a Beregi Múzeum textilgyűjteménye őrzi, emléket állítva a térség ízlésének, szépérzékének. Én magam is erről a vidékről származom és mint legtöbb lánygyermeket – így engem is – családon belül nagymamám és édesanyám tanítgatott az első hímzőöltésekre. Azóta is aktív alkotó vagyok, kézimunkázás közben mozdulatokkal emlékezem. 2003-ban kaptam először esélyt arra, hogy a létezést továbbadjam. Én ekkor a Beregi Múzeum munkatársaként a textilraktárt tanulmányozva már megfogalmaztam magamban, hogy valóban, a mai embernek nincs már szüksége korsó- vagy komakendőre, de a rajtuk található hímzésminta megjelenhet olyan tárgyakon, amelyeket manapság használunk. Erre lett szép példa a képen látható keresztszemes hímzéssel díszített hordozókendő. A 2 m hosszú természetes alapanyagú kendőbe öt hímzett csík került olyan módon, hogy segítséget nyújtson a különböző kendőmegkötési technikák során. A mintát egy 1906-ban készült törülköző kendő adta, amelyet még a múzeumalapító Csiszár Árpád vett leltárba. Az eredeti kendőt Borbás Etelka készítette Gergelyiugornyán. Az én kendőm végül négy gyermeknek adott emberi közelséget, biztonságot, intimitást. Még jó állapotban van, szolgálatkész. Várjuk a következő generációt.

4

Ezek a képek tökéletesen visszaadják azt a játékos, szeretetteljes közeget, amiben falun felnőttem. Nálunk mindig találtunk valamit, amivel le tudtuk kötni magunkat, és a hétköznapi tennivalókat is élvezetessé tudtuk tenni. Azt hiszem, nem sok kisgyerek mondhatja el magáról, hogy a hagyományos kenguru mellett szatyrokban, sőt, egy fonott kosárban is hordozták őket! Bár az emlékeim már megkoptak, ezek a fotók örök emléket állítanak azoknak a mókás perceknek. Hálás vagyok értük.

3

A képek 2017.04.28.-án készültek Bólyban a Trachtag alkalmából. Az egyik képen édesanyám borjádi viseletben van. A 6 hónapos kisfiamat vitte a „kindstuch”-ba, amit a nagymamám segített neki felkötni. Ebben a „kindstuch”-ban hordta a dédnagymamám a nagymamámat is, aki lánycsóki származású. Nagyon jó érzés volt látni, hogy mennyire meghatódott és egyben boldog volt. A második kép pedig egy 4 generációs fénykép ugyanezen a napon. A nagymamám, édesanyám, én, és a kisfiam látható rajta. A harmadik képen, pedig készítjük elő a viseléshez a „kindstuch”-ot.

3

A képek Máriagyűdön készültek 2019.09.08.-án a németek főbúcsúján. Ebben az évben a Borjádi Német Nemzetiségi Tánccsoporttal vonultunk be a misére. A képeken a borjádi viseletben és a dédnagymamámtól örökölt „kindstuch”-ban vagyunk lefényképezve a fiaimmal és a férjemmel. Kisebbik fiam ezen a képen 2 hónapos volt. Ebben a „kindstuch”-ban hordta a dédnagymamám a nagymamámat, aki 1940-ben született Lánycsókon. Nagyon jó érzés, hogy nagymamám vigyázott erre a „kindstuch”-ra, nekem adta, én pedig büszkén viselhetem az őseim emlékére. A felkötés módját is ő tanítottam meg nekem. Én is gondosan őrzöm, és szeretném továbbadni a következő generációnak.

3

A következő képek a mohácsi Busójáráson készültek. Mohács az egyik legjelentősebb többnemzetiségű település Magyarországon. A kulturális sokszínűség szorosan összefonódik a város történelmével, és a helyi identitás máig szerves részét képezi. A térségben él német (sváb), horvát (sokác), szerb, és cigány kisebbség is. A busójárás egy UNESCO által is elismert szellemi kulturális örökség, amelyet a mohácsi sokácok rendeznek meg minden évben farsang végén. Három gyermekem van, mindegyik már a születését következő Busójáráson részt vett a német „kindstuch”-ban, amit a lánycsóki dédnagymamámtól örököltem meg. Martin kisfiam 4 hónapos volt a képen, Kristóf fiam 6 hónapos, és Panka lányom 3 hónapos. (2017., 2020., 2023.) Az alábbi képek ezeket az emlékeket őrzik. A Busójáráson egy hagyományos mohácsi sokác népviseletbe vagyok felöltözve.

5

Az én történetem 2021-ben, a kislányom születésével kezdődött, majd 2024-ben a kisfiam érkezése után lett a hordozás még fontosabb az életünkben. Napi szinten használtunk rugalmas kendőt, majd mei tai hordozót, karikást, végül többféle csatos hordozót is. Télen-nyáron, itthon, utcán, boltban, nyaraláson, séta vagy altatás alkalmával is előkerültek az eszközeink. Érdekesség, hogy a 2020-2021-es koronavírus-járvány korlátozásai miatt el kellett halasztanunk a tervezett lakodalmunkat, így 1 évvel később (2022-ben) már kislányunkkal, karikás kendőben vonultam be a násznép közé. A téma iránti érdeklődésem oda vezetett, hogy hordozási tanácsadó is lettem Diósdon, ahol már sok családnak segíthettem a helyes hordozóhasználatban. Fantasztikus, hogy a babahordozás, mint téma, külön gyűjteményben szerepelhet, ezáltal még több emberhez juthat el ez a gondozási forma, ami egyébként szinte egyidős az emberiséggel, tehát, csak újra fel kell fedeznünk.

5

Kislányunk már a születésétől kezdve nagyon igényelte a tesközelséget. Megnyugtatta, biztonságot és melegséget adott számára. Ahhoz,hogy ezt az érzést a lehető legtöbbször biztosítani tudjam neki, a hordozás egy fantasztikus lehetőséget kínált már a kezdetektől. De több volt ez szimplán a közelségnél. Mivel a szoptatás által mi sajnos nem tudtunk egymáshoz kapcsolódni, az első valódi szeretetnyelvünk a hordozás lett. Otthon, séta közben, kirándulások alkalmával, tömegközlekedve, elöl, hátul, csípőn... Szinte minden élethelyzetben és formában hordoztam őt, sőt 15 hónaposan is a mindennapjaink része még a hordozás. Az idő előrehaladtával ez nemcsak neki lett egy kedvelt utazási mód, hanem nekem édesanyaként is sokat adott. Érezni a szuszogását, ahogy odabújik, ahogy megcsikiz, ahogy elalszik rajtam vagy ahogy éppen puszit adok a homlokára miközben a hurciból kukucskál, mind felejthetetlen érzés és pillanat. Hiszem, hogy a hordozás által egy olyan bensőséges kötődés alakult ki közöttünk, ami a hordozós kor lezárultával is megmarad.

5

Angyalföldön éltünk, Üteg utca, iskola mellett, állatkereskedés fölött. Kertünk nem volt, de a Margitsziget nagyon közel volt, gyakran jártunk hétköznap és hétvégén is. Hétvégeken mindig apával. A képen nem látszik, de fantasztikus szomszédunk volt Márti néni. Átjött gyakran "Menjetek el valahova este, majd én vigyázok a kicsire" vagy "Főztem egy kis túrógombócot, tessék". Ha kitettük az ajtó elé a szemetet, mire indultunk volna - hátamon a babával - addigra már levitte valaki, jótündér, soha nem tette szóvá. Szép idők voltak. Első saját lakás. Eladáskor úgy hirdettük meg, hogy "Madárcsicsergés, macskaköves utca" - az egyik utolsó macskaköves utca volt Pesten. 2003 nyarán álltunk tovább.

5

A fényképeken egy ötéves kislány látható. Túrázik, botokat gyűjt, kövekre mászik, felfedezi az erdőt és az ösvényeket. Első pillantásra olyan, mint bármelyik gyerek, aki kíváncsian ismerkedik a környezetével. A képeken azonban van még valaki: a babája, akit hordozóba kötve visz magával mindenhová. Amikor először figyeltem ezt a jelenetet, azon kezdtem gondolkodni, vajon honnan ered ez a késztetés. Miért akar egy kisgyermek „felnőtteset” játszani? Miért fordítja ki a világot úgy, hogy ő maga lesz a gondoskodó, a vigyázó, a szülő? Miért fontos számára, hogy ne egyszerűen maga mellett húzza vagy a kezében vigye a babáját, hanem ugyanúgy testközelben hordozza, ahogyan valaha őt is hordozták? Talán azért, mert a hordozás nem pusztán egy praktikus módja a közlekedésnek. A hordozás kapcsolat. Testközelség, biztonság, összetartozás. Egy olyan élmény, amely a legkorábbi emlékeinknél is mélyebbre épül be. Lehet, hogy egy ötéves gyermek már nem emlékszik tudatosan arra, hogyan ringott a szülei mellkasán, hogyan figyelte onnan a világot, hogyan hallgatta a lépteket, a szívverést, a hangokat. De a test talán emlékszik. A képeken látható kislány nem egyszerűen szerepet játszik. Nem csak utánoz. Miközben botokat gyűjt, meredek kövekre kapaszkodik vagy hosszú sétákra indul, a saját tapasztalatait szervezi történetté. Felfedező és gondoskodó egyszerre. A világ megismerése számára nem magányos kaland. Amit lát, azt a babájával együtt látja. Ahová eljut, oda a baba is eljut. Amit összegyűjt, azt vele együtt gyűjti. A hordozó nem akadályozza a játékot, hanem része annak. Olyan természetesen simul bele a mozdulatokba, ahogyan a valódi hordozás is beleillik az emberi kultúrák mindennapjaiba évezredek óta. Ezek a fényképek számomra azt mutatják meg, hogy ez a kapcsolat mennyire mélyen gyökerezik bennünk. Olyannyira, hogy még a játékainkban is tovább él. Egy ötéves kislány nem kulturális hagyományokról vagy kötődéselméletről gondolkodik. Egyszerűen azt teszi, ami számára természetesnek tűnik: magával viszi azt, akiről gondoskodik. Talán a gyermekjátékok egyik legfontosabb szerepe éppen ez. Segítenek kipróbálni a világban elfoglalt helyünket. Hol gyermekként, hol szülőként, hol felfedezőként, hol védelmezőként. A játék során a szerepek felcserélődnek, a világ kifordul önmagából, és a gyerekek egy időre azok lehetnek, akiket nap mint nap maguk körül látnak. Ezeken a képeken ezért nemcsak egy kislányt látok, aki a babáját hordozza. Egy folytonosságot látok. A gondoskodás továbbadását, és miközben felfedezi a világot, magával viszi azt is, amit a világról eddig megtanult: hogy az utakat néha együtt járjuk be, hogy a közelség biztonságot ad, és hogy a legnagyobb kalandok sem feltétlenül egyedül történnek.

1

Dédi először fogja karjába harmadik dédunokáját, akit ekkor hoztak ki a szülészetről. Dédi ezen a képen kilencvenkét éves, Kázmérka három napos. Kázmérka Dédinek harmadik dédunokája, nekem harmadik unokám. A fotó Kővágószőlősön készült, amikor Kázmérkát Szigetvárról hozták haza, ahol ő született. Irénke

5

Mielőtt megszületett a kisbabám, nem tudtam róla, hogy van olyan, hogy kontakt alvó baba. De Ancsikám 8 hónapos koráig csak úgy tudott aludni 5 percnél tovább, hogyha hozzám/férjemhez ért. Igen, mindent megpróbáltam, de hiába altattam el és tettem le, felsírt nagyon hamar és én féltem, hogy így nem alszik eleget, így rengeteget feküdtem mellette, csak hogy aludjon. Természetesen a babakocsiban is sírt, de én nem bírtam sírni hagyni egy csecsemőt, amit utólag se bántam meg - bebizonyosodott számomra, hogy megéri a legelején minden testi-lelki igényét kielégíteni egy kisbabának, ez igenis hosszútávú befektetés egy stabil élet megalapozásába. Igyekeztem lelassulni hozzá és megadni neki azt a testkontaktust, amit igényelt, a 4. trimeszterben és azon is túl, de számomra azért életszerűtlen volt ennyit feküdni vele... Kerestem hát megoldást. Megváltásként úszott be az életünkbe a hordozás, és azon belül is számomra a rugalmas hordozókendő vált be az elején, később pedig a csatos hordozó. Magamrakötöttem a kisbabámat, szinte azonnal elaludt így, és nekem mégse kellett feküdjek! Volt két szabad kezem, végre csinálhattam közben ezt-azt az alváson, telefonpörgetésen és olvasáson kívül is. Pl borsófejtésre, művészet csinálásra, illetve végre el tudtam menni vele bárhova. Használtan szereztem be a hordozót, és télen (az 5 képbe nem fért bele) sem vettem drága hordozókabátot, egyszerűen egy bő télikabátot gomboltam fel magunkra. Felszabadító, sőt, felemelő élmény volt a négy fal között és azon túl is szabadon tevékenykedni úgy, hogy közben együtt rezgünk a kisbabámmal. Sok szelfit készítettem magamról hordozás közben, mivel ez akkora örömet okozott nekem, hogy kvázi az ideiglenes identitásom részévé vált, amiket a szelfiken keresztül definiáltam magamnak. Olyan képeket válogattam, amik nem feltétlenül művészi kompozíciók, viszont visszaadják remélhetőleg a beállítatlan, valós és felszabadult állapotot, amiben hordozás közben éreztem magam. A hajam is milyen... Amit még meg szeretnék említeni, hogy a férjem is hordozott, sőt, már a kendőt is használta. Sokszor így altatta el a kisbabánkat, illetve kirándulások, utazások alatt is felváltva hordoztuk, éppen kinek volt hozzá nagyobb kedve. Örülök, hogy olyan korszakban élek, ahol a férfiaknak, apáknak már ez se tabu.