Recski Anasztázia

1

Az 1995 karácsonyán készült fotón nagyszüleim háromnegyede látható; id. Simonfi Sándor református lelkész, id. Zalatnay István, a Brit Nagykövetség tolmács-fordítója és felesége, Balogh Éva, korábbi operaénekesnő, nagykövetségi dolgozó. A kép a karácsonyi ebéd maradványai fölött örökíti meg a felmenők körét, szüleim lakásán. Azóta, hogy először találkoztam ezzel a fotóval, újra és újra lenyűgöz kifejezőereje: olyan hűen ragadja meg nagyszüleim eltérő habitusát és ünnepléssel való viszonyát, ahogyan talán egy szöveges leírás sem tudná. Papa (Simonfi Sándor) visszafogott, kicsit réveteg tekintete a borospohárral, Mutyika (Balogh Éva) derűs mosolya és a kép központi figurája, a lezserül dohányzó Nagyapa (Zalatnay István). Utóbbi aktus a kép kulcseleme; nem dohányzó szüleim háztartásában ugyanis a mai napig érvényben lévő szabály, hogy kizárólag vasár- és ünnepnapokon elszívható fejenként egy-egy szál cigi a nappaliban. Ehhez olyannyira tartjuk magunkat, hogy a vasárnapi ebédek után gyakran ma is hódolunk a hagyománynak, jóllehet, a család nagy része máskülönben továbbra sem dohányzik.

5

Ezek a fotók 1995 nyarán, a történelmi hangulatú francia kisvárosban, Annecy-ben készültek. Svájcban, Genfben voltunk vendégségben keresztanyámnál, Klárinál. A vendégségnek két célja volt, egyrészt kifestettük a lakását és segítettünk a felújításában, másrészt közösen kirándultunk. Az egyik kirandulásunk célja a Genftől délre eső francia város volt. Genfet tulajdonképpen szinte körbe veszi Franciaország. Észak kivételével bármelyik irányba indulsz, Franciaországban találod magad. Az utolsó két fénykép 1995 nyarán készültek svájci barangolásunk alkalmából. Alpokban valahol egy hegyi pataknál kirándulunk Eszterrel, akit egy év múlva feleségül vettem.

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

2

A fotók 1995 nyarán készültek Svájcban és hazafelé Ausztriában, apukám fotózta őket. Anyukámmal indultak látogatóba apukám keresztanyjához Genfbe. Erre a hosszú útra autóval mentek Budapestről. Apukám első autója ez a fotón is jól látható kis piros Renault 5-ös gépkocsi volt. Apukám nagyon kedvelte ezt a járművet, menő autónak számított akkor. Az út hosszú volt hazafelé, mert sok helyen megálltak nézelődni. Volt, hogy az Alpokban aludtak egy parkolóban, de reggel kolompolásra ébredtek. Tehenek voltak kihajtva a legelőre, azok kolompoltak. Az első képen az Ausztria felőli Hegyeshalmi határátkelőnél várakoznak, a hosszú kocsisorban. A fényképet apukám készítette, így csak anyukám látható, aki grimaszol. Vicces, mert sokat grimaszolok én is anyukámhoz hasonlóan. A több órás várakozás nagyrészt a németországi török vendégmunkások miatt volt. Németországból mentek haza a nyári szabadságra. A fényképről még az jut eszembe, hogy mi a húgommal később nagyon sokszor játszottuk a számold meg a piros autókat az autópályán című játékot, amit kocsizás közben kell játszani. Akkor még nem is tudtuk, hogy a szülein egy piros Renault 5-ös gépkocsival jártak.