Mindhárom gyermekemet hordoztam, egyszerűen ez volt praktikus a mindennapok szervezésében és mindannyiunk számára megnyugtató rutinná vált. A harmadik gyereknél azonban tudtam: ez az utolsó babázásom és valahogy mindketten máshogy kötődtünk a hordozáshoz. Egyetlen kendőtől sem váltam meg. Tartogatom őket, magam se tudom mire. Volt amelyikből hintát gyártottam a nagyoknak, de nem adnám őket tovább.
Mozgásban
Kulcsszavak
Azonosító szám
GYKH.2026.40
Licensz
További történetek
2
2010 körül jelentek meg az országban a képen látható szökőkutak a kisgyerekek nagy örömére. A képen látható kisgyerek, talán 1-1,5 éves lehet , elemi erővel hat rá a vízsugárral való találkozás. A hol eltűnő, hol különböző formában előbukkanó vízsugár megunhatatlan játékot jelent számára. Néha a gyermekorvosok figyelmeztetik a lakosságot, hogy nem egészséges fürödni a szökőkutakban, mert vegyszereket tartalmaznak. Mégis, ha elég meleg van, ez újra és újra megtörténik.
4
A Parajdi Sóbánya minden évben több ezer látogatót vonzott – akár üdülési, akár gyógyulási céllal. Godoljunk csak bele, hány gyereknek adott felejthetetlen élményeket a bánya: buszozás a föld mélyére, a kalandpark odalent, és a rengeteg játék, ami csak ránk várt. Családok együtt játszottak, labdáztak, tollaslabdáztak. És persze ott volt a gyógyhatás: sokan itt szabadultak meg az asztmájuk tüneteitől, itt lélegezhettek újra szabadon. Életem első családi nyaralása is ide vezetett, Parajdra – nagyjából négy-öt éves lehettem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először ültem fel a buszra, ami a bánya mélyére vitt. Ahogy haladtunk lefelé, egyre csak nőtt bennem a csodálat. A hosszú lépcsők, amelyek a turisztikai részhez vezettek, szinte végtelennek tűntek. Minden új élmény lenyűgözött. Gyermeki lelkemet öröm és ámulat töltötte el: hogy lehet, hogy ilyen mélyen a föld alatt ennyi érdekes dolog található? Rengeteget játszottam odalent. Volt, hogy tollaslabdáztunk a szüleimmel, máskor bejártuk a bányát, vagy csak leültünk egy padra, beszélgettünk és szotyiztunk. Évről évre visszatértünk, és a bánya mindig tudott valami újat mutatni. Bár egy idő után már nem játszottam, hanem sokkal inkább a bánya friss levegőjét élveztem egy könyvvel a kezemben, mindig adott új élményeket, új emlékeket a látogatások alkalmával. Ahogy nőttem, kipróbáltam a kalandparkot is. Onnan, fentről nézve a bányát, még csodálatosabbnak és lélegzetelállítóbbnak tűnt. Láttam a családokat, a kíváncsian nézelődő gyerekeket, akik ugyanúgy elcsodálkoztak mindenen, mint egykor én. Láttam a gyógyulni vágyó felnőtteket, akik hosszú évek óta ide jártak. És persze a dolgozókat is: a kalandpark üzemeltetőit, a játékok felelőseit, a karbantartókat – mindenkit, aki szívvel-lélekkel ott volt, és aki szerette a bányát. Sok ember számára jelentett örömöt, békét, egészséget, megélhetést. De most, hogy bezárták, elgondolkodtató: vajon lesz-e még lehetőségünk újabb emlékeket szerezni ott? Lehet, hogy másoknak már nem adatnak meg azok az élmények, amelyek nekünk igen? Szívszorító tudni, hogy a patak vize elárasztotta a bányát, miközben tehetetlenek voltunk. A szép emlékek azonban mindig velünk maradnak. Azok a percek, órák, napok, amelyeket a bányában töltöttünk: a kacagás, a játék, az együtt töltött idő. Ez a néhány kép meséljen a Parajdi Sóbányában eltöltött gyerekkori percekről:
2
A Malomvölgy Általános Iskola tetőterében léptünk fel a kórussal, a Búzavirág dalkörrel. Meg előtte volt a Búzavirág nyugdíjasklub. Ezért vagyunk kékben. Zírci apátsági templom udvarában készült a második fotó. Minden évben meghívnak minket, az egyházi énekek találkozójára. Tizenhárman voltunk, tizennégyen kezdtük a kórust. Csak női tagok vannak, egy évig volt egy férfi tagunk, de végül abbahagyta.
4
A Wekerlén nőttünk fel húgommal, kertesházban, anyukánk óvónőként rengeteget játszott velünk,sokszor kipróbált velünk ötleteket amiket később a csoportba vitt. Rengeteget köszönhető neki. Bábozni is vele kezdtünk el majd árnyszínházakat létrehozni. A képsorozaton egy fotós barátját kérte meg hogy fotózza be a húgomat ahogy bábozik.