A fénykép valamikor a 90-es évek végén készült Budapesten, a Wekerle-telepen. Egy hatlakásos társasház udvarán, ahol ekkor a szüleim laktak. Apukámnak ekkor egy Volkswagen Golf 2-je volt, amellyel a képen is szerepel. Akkoriban már ez egy régi, kicsit elavult gépkocsinak számított, ennek ellenére nagyon szerette. A háttérben a tipikus kertvárosi kézzel készített sufnik láthatóak, ezek a kocsialkatrészek tárolására és a kertészkedéshez használatos eszközök tárolására egyaránt alkalmasak voltak.
Az autóm és én

Kulcsszavak
Azonosító szám
AATF.2025.18
Licensz
További történetek

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

Nővéremmel mindig örömmel osztjuk meg egymással az élményeinket, különösen nyaralás közben. Gyakran küldünk egymásnak képeket az utazásainkról. Ezeket a fotókat tavaly kaptam tőle, amikor először indultak el ezzel a kisbusszal egy hosszabb kirándulásra. A járművet a barátja újította fel, amibe én is besegítettem.

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.