A telet nagyon utálom, de az idei nyarat nagyon élveztem. Azok közé az emberek közé tartozom, akik élvezték az idei aszályos nyarat, hogy kilométereket lehet sétálni a tó vizében. Be lehetett menni olyan részekre is, ahova eddig nem. Jó volt megfigyelni, hogyan építik az iszapból a várat. Gyerekekkel álom volt, nem kellett félni a fulladástól vagy a vízbe eséstől, nyugodtan építhették a váraikat. Én is elindítottam egy trendet, az iszapfürdőt - én voltam az első, aki gondolkodás nélkül belefeküdt az iszapba, majd a végére elég sokan követtek. Egyébként sok balatoni lakos számára nagy élmény volt az alacsony vízállás - tengerparti hangulata lett a tónak, sokan székeket, asztalokat vittek be a vízbe és a tóban tudtak leülni a strand helyett. Többen mentek homok sétára a part mentén, vagy használták ki az iszap jótékony hatásait, ami egyébként egy méregdrága kezelés lenne.
Vizitúra gyalog
További történetek
1
Grimm Péter Endre vagyok, 2004-es születésű, Kolozsvárról. Jelenleg harmadéves egyetemista Kultúratudományok szakon, a kolozsvári BBTE-n. 2022 óta hatalmas szerepet játszik a korcsolyázás az életemben. Freestyle korcsolyázásnak hívják a stílust, hasonlóan a műkorcsolyához, itt is trükköket, különféle mozdulatokat csinálunk. Mivel sok időt töltök a jégen, sok érdekes dolog történt már korcsolyázás közben. Ez lenne az egyik legemlékezetesebb. A képen látható „felhők” sokkal közelebb vannak, mint az elsőre tűnik. A kép készültekor még egyedül voltam a jégen és felfigyeltem a különleges fényviszonyokra. Ez volt az indok, hogy elkészítsem ezt a képet. Körülbelül harminc másodperc múlva hatalmas szél kerekedett, és vele együtt kifejezetten intenzíven havazni kezdett. A szél olyan erős volt, hogy ha kitártam a karjaim és megfelelő szögbe helyeztem magam, csúszni kezdtem kizárólag a szél erőssége miatt. Tisztán emlékszem, hogy ez mind engem, mind a többi korcsolyázót, gyerekeket és felnőtteket egyaránt kellemesen ért. Mivel egyre ritkábban és kevesebbet havazik, mindenki nagyon örült és élvezte ezt a meglepetést. Mesés pillanat volt.
4
"Hova menjünk hétvégén?" Tesszük fel a kérdést minden héten, ahogy közeledünk a munkanapok végéhez. Olykor képesek vagyunk elmenni az ország másik felébe, több időt tölteni az autóban, mint a célállomáson, csak azért, hogy elmenjünk valahova együtt. Autózás közben vannak a legjobb beszélgetések és nevetések. Fejből tudjuk, hol kell lekanyarodni az egyesen, ha egy jó süteménnyel akarjuk kezdeni a napot. Az egészben a legfontosabb, hogy együtt töltöttük a napot, minden más csak ráadás.
4
1956. október 18. A tizedik születésnapom. Most is eljöttek a barátnőim, unokatestvéreim, nagynénéim és nagybácsikáim, most is sütött tortát Anyu, most is főzött tejszínhabos kakaót, most is játszottunk jókat… Csak azt nem sejtettük, mi következik öt nap múlva. [...] A Szabad Nép címoldalán a Kossuth címerrel! Ingyen osztogatták, egy példányát megsárgultan ma is őrzöm… 1956. október 29. hétfő. XIV. évfolyam, 297. szám… Barátnőmmel nekifogtunk plakátokat gyártani: az újság címlapjáról lekopíroztuk a címert, kiszíneztük, és aláírtuk: "Ez az igazi magyar címer!" - majd a környékbeli fákra kirajzszögeztünk egy-egy példányt. Sejtelmünk se volt, milyen veszélyes is lehetett volna ez a hőstettünk, ha olyan emberrel találkozunk, aki másképp gondolkodik… Egyszer két fiatalember lépett oda hozzánk, de ők is velünk éreztek, mosolyogtak, egyikük felkapta barátnőmet, megforgatta és lelkesen megdicsért minket: rendes magyar gyerekek vagytok - de jobb ha gyorsan hazamentek. Szüleitek tudják mit csináltok, merre vagytok? Nem, nem tudták… biztosan nem engedtek volna ki minket egyedül az utcára. Időről időre hallatszott a harci zaj, lövöldözés, de néha kimerészkedtünk Apuval, borzongató látványban volt részünk már a Körtérnél is - szétlőtt kapualj (az események után tudtuk meg, hogy egy jó ismerősünk fiát itt érte halálos lövés), kilőtt tank a Himfy utca sarkánál (később ez egy osztálytársam balesetét is okozta, a havazás beálltakor még ott állt a roncs, és Bárdos Marika nekiszánkózott, s csúnyán felrepedt az arca. A sebhely megmaradt - mementó gyanánt egész életére). Halottak, leöntve mésszel, a felszedett utcakövekből rakott barikádok, roncsok, röplapok, és bizonytalanság. Aztán november negyedike… az orosz tankok itt vonultak be a Bartók Béla úton a fővárosba, elsők között voltunk fültanúi a rémes zajnak, amit a lánctalpak okoznak. A rádióban Nagy Imre: "a kormány a helyén van", és az azóta semmi másra nem emlékeztető Beethoven muzsika a Himnusszal váltakozva… Ekkor a ház lakossága levonult a légópincébe. A háború még emlékezetnyi távolságban volt, sokan gyakorlott pincelakók voltak, tudták mit kell okvetlenül levinni. A két hatalmas helyiség csakhamar megtelt összecsukható vaságyakkal, lerakott matracokkal, volt aki két hokedlire tett egy ajtólapot, az szolgált fekhelyéül. Persze hideg volt, állandóan nagykabátban, felöltözve lehetett csak ott tartózkodni. Néha-néha, ha kicsit szünetelt a harci zaj, felmerészkedtünk az udvarra levegőt szívni, vagy a lakásba, kinek ez, kinek az jutott eszébe lehoznivaló (én egyszer valami játékért mentem fel, úgy tudván hogy Apu is ott van, csöngettem, nem nyitott ajtót senki. Közben egyre erősödő repülőgépzajra lettem figyelmes, és a félelemtől olyan erővel vertem öklömmel a bejárati ajtó katedrálüveg ablakát, hogy az betört… Ettől, meg hogy nem találtam Aput, a gépzúgás meg csak erősödött, annyira megijedtem hogy lélekszakadva trappoltam le a harmadik emeletről a pincébe, Anyuhoz. Később kiderült, hogy Apu kenyérért ment - és hozott is egy egész veknit! Micsoda kincs volt az akkor! A szomszédos - nem is szomszédos, hiszen végeredményben egy épületet alkot a lakóházunkkal - kollégium egy-egy szinten "átlóg" a házunk udvarára (ide nyílnak ablakai), az első emeleti szint akkor a kollégium konyhájaként működött (időnként bődületes ételszaggal árasztva el a házat is…), egyszer onnan szólt ki a szakács, és ledobott egy birkafejet. Ezt aztán az egyik földszinti lakásban főzték meg anyáink hatalmas fazékban, káposztával, sok embernek adva egy-egy tál meleg ételt belőle. A pincében is történtek izgalmas dolgok, egy rádió állandóan szólt, mindig csoportosultak körülötte, tárgyalták, kommentálták az eseményeket. Az egyik asszony egyszer elkezdett hisztérikusan kiabálni hogy ez háború, menekülni kell. Alig győzték őt lecsillapítani, apu volt mindig a józanság egyik megtestesítője… ő akadályozta meg azt is, hogy néhány egyetemista a ház padlásán géppuska állványt állítson fel. A kollégium és a lakóház padlása akkortájt még nem volt elfalazva egymástól. A házzal szemközt meg a volt Hadik - akkor Zalka Máté - laktanya. Oda akartak a srácok átlőni. Isteni szerencse, hogy apu meg tudta akadályozni, elképzelni is szörnyű, mi lett volna, ha visszalőnek… A síró asszony családostól eltűnt - szüleik a házban maradtak, így értesültünk róla, hogy Amerikába mentek. Új lakók is tűntek fel a pincében, egy Erdélyből ide emigrált család. Disszidálás… akkor tanultuk meg ezt a furcsa szót. Szüleim is emlegették - anyu egyik hugáék nekiindultak (Canadában telepedtek le, ma is ott élnek a gyerekeik, unokáik), és minket is hívtak magukkal. Anyu ment is volna, Apu habozott, én viszont - ma sem tudom megfogalmazni, megindokolni - elemi erővel ellenkeztem: "Én magyar vagyok nem megyek sehova, ha akartok menjetek de én itt akarok maradni"… Mennyi minden lett volna másképp, ha mégis megyünk? Ki tudja, de se a Duna, se a Szent Lőrinc folyó nem folyik visszafelé, ilyesmin rágódni kár. Mi maradtunk. Voltak kellemesnek mondható, vidám percek is, mindenki próbálta elviselhetővé tenni a helyzetet. Volt aki mesélt a gyerekeknek, volt aki játszott velünk, és mi se tétlenkedtünk. Fel-alá rohangáltunk a pincelépcsőkön, bújócskáztunk, vagy csak éppen társasjátékoztunk. A nagy, 46 lakásos házban elég sok gyerek élt, most kiélveztük a társaságot, olyanokkal is összemelegedtünk, akikkel azelőtt jóformán nem is láttuk egymást. Az egyik kislány - Zsófi - talán három-négy éves lehetett, de jól felvágott nyelvű, eleven eszű gyerek (könnyen lehetett az, többedik volt a sorban, legkisebb a testvérei között) még a felnőtteket is el-elszórakoztatta a csacsogásával, néha egész felnőttesen vicceket mesélt. A rádióban Kéthly Anna - én nem értettem miért figyelik annyira a felnőttek. Sustorogva, el-ellibegve a Szabad Európa hangja, hírek, félelem, izgalom, aztán - vége, csend és dráma. A forradalom elbukott. Ezt én is értettem. Aztán azt is meg kellett érteni és tanulni, hogy erről így nem szabad említést tenni. Amit otthon hallunk, azt az iskolában - és sehol máshol - nem szabad mondani. Bólogatni kell arra, amit ott mondanak, akármit is érzünk belül, akárhogyan is TUDJUK az igazat… A pincéből történt visszaköltözés nagy gyászom volt: a lövöldözések miatt az ablaktáblákat leakasztották, nehogy kitörjenek, nekem volt egy akváriumban egy aranyhalam, hát "ő" meghalt, megfázott a jegesre hűlt vízben. Még néhány napig nem mentek dolgozni a szülők, mi apuval sokat járkáltunk, végig az Üllői meg a Rákóczi úton, rettenetes volt a leszeletelt félházakat látni, a megmaradt födémen egy-két bútor a helyén állt, sírva emlékezett egykori békés otthonokra. Egy játékmackó lógott fejjel lefelé az egyik téglakupacról, kb. kétemeletnyi magasságban. Igen megérintett a látvány. A Bakáts téri templom mellett sírhantok, az egyiken kis kereszt, rajta felirat: T. Erzsike 14 éves, a kereszten lógott kis ezüstlánca, de senki nem nyúlt volna hozzá. Mint ahogyan a Rákóczi úton jótékony célú gyűjtések céljára kirakott papírdobozokból se szedett ki senki egy árva fillért se. Inkább dobták bele a százasokat is, ami igen nagy összeg volt akkor! Még jó időbe telt, míg legalább az alapellátás helyreállt, iskolába se kellett menni még egy ideig (szénszünet majdnem minden télen volt a háború utáni években). A Karácsonyt és Szilvesztert Szikszón töltöttük, Édesanyám szülőhelyén. Az ottani rokonoknál volt bőven ennivaló, hiszen disznót tartottak, szőlőjük is volt, még fenyőfát is sikerült keríteniük, nekem mint gyereknek legalább olyan szép volt az ünnep, mint más években. Aztán vissza Pestre, kezdődött a tanítás. Az iskolába érkeztek a svájci, osztrák, dán gyerekek szeretetcsomagjai. Olyan tábla csokikat kaptunk, amilyeneket azelőtt még csak nem is láttunk. Némelyikben levél is volt, vagy egy-egy gyerek címe. Reggelente egyenként a tanító néni elé állva megkaptuk a (szintén svájci csomagból származó) vitamintablettát. Lassacskán normalizálódott számunkra az élet, az országé azonban? Budapest, 2003. december 12
5
A víz és az élet szeretete Én, Miklós Róbert, már gyermekkorom óta különleges kapcsolatot érzek a víz és a hozzá kapcsolódó élővilág iránt. Ebben nagy szerepe volt édesapámnak, aki hosszú éveken keresztül vadőrként dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Mivel ő mindig is nagyon szerette és tisztelte a természetet, különösen a vizes élőhelyeket, gyermekkoromban rengeteg időt tölthettem vele a természetben: hol horgászni, hol vadászni jártunk együtt. Ezek a helyek nagyon sokfélék voltak. Voltak közöttük természetes módon kialakult vizes élőhelyek, mesterséges tavak, csatornák, holtágak, illetve a nagy folyóink, a Duna és a Tisza partvidékei is. Ezeken a területeken mindig rendkívül gazdag élővilággal találkozhattam. Rengeteg hal, madár, vad és egyéb állat élt és él ezeken a területeken. Már egészen fiatalon megtanultam valami nagyon fontosat: ahol víz van, ott élet is van. Az évek során rengeteg alkalmam volt megfigyelni, hogy a víz minősége és tisztasága milyen nagy hatással van az egész környezetére. Láttam, hogy ahol tiszta és egészséges a víz, ott gazdagabb és változatosabb az élővilág is. A víz nem csupán egy része a természetnek, hanem sok esetben maga az alapja az életnek. Rengeteg élményem és kalandom volt a vízpartokon, de az egyik legkedvesebb gyermekkori emlékem az első nagy harcsámhoz kötődik. Ez Solt környékén, a Duna egyik partszakaszán történt, ahová édesapámmal nagyon sokat jártunk sátorozni és horgászni. Gyermekként imádtam ezeket az alkalmakat, hiszen egész nap a természetben lehettem, és édesapámmal együtt horgászhattam. Édesapám gyakran nagyon messzire, akár 50–60 méterre is bedobta a felszerelést, főleg amikor harcsára horgászott. Én azonban rendkívül kíváncsi gyerek voltam. Amikor édesapám nem figyelt, sokszor kitekertem a botját, hogy megnézzem, mi van a horgon és milyen a csali. Egyszer azonban ennek a kíváncsiságnak különleges következménye lett. Kivettem a botot, de gyerekként már nem tudtam olyan messzire visszadobni, ezért csak magam elé dobtam. A szerencsémre azonban úgy alakult, hogy szinte pontosan egy körülbelül 80 centiméteres szürke harcsa szájába került a horog. Alig tettem le a botot, a hal már vitte is a szereléket. Bevágottam, és legnagyobb meglepetésemre sikerült kifognom. Gyermekként hatalmasnak láttam azt a harcsát – szinte akkorának tűnt, mint én magam. Édesapám megtisztította, majd a vízparton megsütöttük, és az egész család együtt fogyasztotta el. Ez az élmény örökre megmaradt bennem. Akkor értettem meg igazán, hogy a víz nemcsak szép és érdekes élőhely, hanem élelmet és életet is ad az embernek. Ahogy nőttem, édesapám már vadászni is magával vitt. Egy alkalommal egy vizes, mocsaras területen egy szép nagy vaddisznót is sikerült elejtenünk. Ez az élmény ismét megerősítette bennem azt a gondolatot, amelyet már gyerekként is éreztem: a víz jelenléte alapvetően meghatározza egy terület élővilágát. Ahol van víz, ott megjelennek az állatok, a növények, a halak és számtalan más élőlény is. A harcsáról és a vaddisznóról sajnos nincs fényképem. Ezek az élmények még nagyon régen történtek, abból az időből, amikor a fényképezőgépek és a fényképezés még korántsem voltak annyira elterjedtek és könnyen hozzáférhetők, mint napjainkban. Bár képi emlék nem maradt róluk, az élmények és az érzések a mai napig élénken élnek bennem. A mostani képek között azonban már olyan fogások is szerepelnek, amelyek jól mutatják, hogy a gyermekkorban megszerzett élmények és az évek alatt összegyűjtött tapasztalatok hogyan váltak a horgászat iránti szenvedélyem részévé. A feltöltött képek között látható egyik harcsát például a Tisza egyik ágán sikerült fognom. Ez egy 40 kilogramm feletti harcsa volt, amely a maga hatalmas méretével számomra is különleges élményt jelentett. A hal mérete különösen jól érzékelhető mellettem, hiszen 172 centiméter magas vagyok, így jól látható, hogy mekkora példányról volt szó. Ezek a mostani képek már abból a tudásból és tapasztalatból születtek, amelyet az évek során a vízről, a halakról, a környezetről és az élővilág működéséről tanultam. Amit gyermekkoromban édesapámtól láttam és megtapasztaltam, azt azóta is folyamatosan tovább tanulom és hasznosítom. Minden vízparton töltött év, minden horgászat és minden megfigyelés hozzátett ahhoz, hogy ma már más szemmel nézzek a vízre és az élővilágára. Számomra a víz ennél is többet jelent. Amikor vízparton vagyok, valahogy érzem a víz energiáját és nyugtató erejét. Olyan érzés, mintha maga a természet is energiát adna nekem. Ezért ha nyaralni megyek, kirándulni szeretnék vagy egyszerűen csak kikapcsolódásra vágyom, ösztönösen olyan helyet keresek, ahol víz is található. A víz körül kialakuló és a vízben élő gazdag élővilág számomra egyszerre lenyűgöző, megnyugtató és szívmelengető. Úgy érzem, hogy a víz nemcsak az élővilágnak ad otthont, hanem az ember lelkére is hatással van. Éppen ezért számomra a víz szeretete nem egy egyszerű hobbi vagy érdeklődési kör. Ez egy olyan kapcsolat, amely már gyermekkorom óta végigkíséri az életemet. Édesapám által ismertem meg a természet szépségét, a horgászat és a vadászat élményeit, és általa tanultam meg igazán tisztelni a vizet és az általa fenntartott életet !