Várva várt találkozás

4

A kommunizmus alatt itt volt egy börtön, és az egyik rab készítette ezt a szobrot, ami a képen látható. 1956 után ő is disszidált. Ezt az emlékművet minden évben megkoszorúzzuk. Tavaly, bányásznapkor fel is újították. A helyi diákok és különböző szervezetek is koszorúznak. Más rabok is minden évben eljönnek a megemlékezésre, mesélnek, vagy beszédet mondanak. A másik képen látható egy ünnepség. Akkor helyezték oda a bányászcsillét, és annak volt az avatása. Nekem három hónap hiányzott, hogy kereken tíz évet dolgozzak a bányában szakemberként. 1957-től 1967-ig dolgoztam ott. Eszembe jutott egy bányászbaleset története: Tarkövi Pistának volt egy fiútestvére. Pista testvére aknászképzőbe járt valahol valamelyik bányavidéken. Ezek a fiúk nagyon ritkán jöttek haza, mert nehéz volt a közlekedés, de akkor valamilyen bál miatt mégis hazajöttek a hétvégére. Hétfőn a bál után lement a bányába egy lámpával, ráadásul elég fáradtan. A vájatban két oldalon sínpár volt, az egyik erre, a másik arra vezetett. Ő ott valahol lefeküdt és elaludt. Később elütötte a „népes”, amellyel a bányászokat szállították. Ez a vonat hivatalosan a munkásokat szállította a bányába, de néha civilek is utazhattak rajta. Kicsit olyan volt, mint egy metró. Ma már nem lehet lemenni a bányába. Amikor 1978-ban bezárt, elkezdték rekultiválni a környéket. Nagyon sok olyan híd volt, amely az autóút felett vezetett, mert a homokvasút az utak felett haladt el. Ezeket mind lebontották. Mindent eltüntettek, a bejáratokat pedig betemették. Tehát ezekből ma már nagyon sok mindent nem lehet megtalálni. A csolnoki bányász legenda szerint, az első szeneket Sándor Móric gróf erre tévedt disznói túrták ki a földből. Majd a kanász tüzére keveredett széndarabok meggyulladtak és egyszerűen a tűz nem aludt el. A kanász jelentést tett az "égő fekete kőről".

1

A soproni Pedagógus-forrás egy turistaközpont szívében van, mégis viszonylag kevesen ismerik. Mi mindig ismertük, és a hétvégi kiruccanások szerves pontja volt. Soha, senki sem hívta csupán úgy, hogy „szalamandra”, csak mi. Valamilyen szinten – lehet csak gyermeki berögződés – meg is vagyok győződve arról, hogy kizárólag nagypapámékkal és a szüleimmel tudtuk: a foltos szalamandrák előszeretettel helyezik el itt a lárváikat tavasszal. Ebben az időszakban esszenciális túrafelszerelés volt egy befőttesüveg, amivel be lehet fogni és megvizslatni a példányokat (természetesen utána visszaengedve őket). Az efféle emlékek miatt a mai napig így emlékszünk erre a helyszínre, sajnos napjainkra már kezd kiszáradni a forrás és szalamandrák is eltűntek.

1

Tapsifüles Amira 2016. október 30-án lett a családunk tagja. Amikor eldöntöttem, hogy nyuszit szeretnék, mindennek utána jártam, hogy miként érdemes őket tartani, mert kevés előzetes tudásom volt ezügyben. Abban biztos voltam, hogy én nem fogom ketrecben tartani, így kiderítettem, mi kell ahhoz, hogy szabadon garázdálkodhasson majd a lakásban. Ezért elkezdtem böngészni a neten, szétnéztem a közösségi média felületein és hamar rábukkantam azokra a tartalmakra, ahol a nyúltartás praktikáit osztják meg a különböző oldalak és influencer-ek. Ellestem sok-sok ötleteket, így ezen ismereteket alkalmazva kezdtem bele az Amirával közös életbe. Már két éve velünk volt a nyuszi, amikor egyszer csak eszembe jutott, egy augusztusi reggelen, hogy mi lenne, ha elvinnénk a szabadba sétálni? Gyakorta vannak nem hétköznapi ötleteim, ezért, anyukám majdhogynem meg sem lepődött, amikor felvázoltam a haditervet, hogy a Mátyás téri templomkertbe fogjuk vinni Amirát kirándulni. Így beszereztünk neki egy hámot és pórázt, majd vártuk azt a napot, amikor nem lesz kánikula. Ez hamar el is érkezett, így hordozóba raktuk, majd kocsiba szálltunk és elindultunk a helyszínre. Amira azelőtt még nem látott zöld füvet, vagy kinti tájat, így félénken indult el felfedezni a környéket. Az első bátortalan lépések után azonban nagy ugrálásba és szaladgálásokba kezdett, látszott rajta, hogy igazán nagy élmény ez neki. Számunkra is az volt, egymásnak adtuk át a pórázt anyukámmal, hogy mindketten sétáltathassuk a nyuszit és nagyokat nevettünk azon, ahogy Amira reagál a környezetre, fel-fel ágaskodik, hallgatja a szelet vagy a külső zajokat. Abban is egészen biztos vagyok, hogy nem voltunk mindennapi látvány a járókelők számára sem, hiszen egészen megdöbbent arcok néztek vissza ránk, amikor felismerték, hogy miféle élőlény szaladgál a tölgyfák árnyékában.