Télen háton

3

Kiss Margitnak hívnak, azért választottam ezeket a fényképeket, mert nehezen felismerhetőek rajta a gyerekek, így nem lehet baj a személyiségi jogokból. Nagyon szeretem ezt a fotót annak ellenére, hogy nem látszanak a gyerekek rajta, mert egy nagyon jellegzetes népszokást a maszkázást örökítette meg a fotós rajta. Sajnos a maszkázás kiment a divatból, egyre kevesebben járnak maszkázni, szinte csak, akkor ha szervezik. Ezt a horvát falvakból vették át a gyerekek. A gyerekek mindig annak öltöztek be, amiben felismerhetetlenné válhatnak, valami más alakot ölthetnek. A fiúk lányok, a lányok fiúk lesznek általában a maszkázásnál. Harisnyát húztak a fejükre és azt festették ki. Most gyerekek csinálják főként itt Zala megyében, régen felnőttek is jártak. A gyerekek mentek házról házra, fánkkal kínálták őket. Pénzért jöttek, de fánkot kaptak! Ha nem engedték be őket, leszedték a kerítésajtót! ( Leszedték az utcaajtót és felrakták a tetőre, vagy elvitték a harmadik szomszédhoz.) Úgy tartottuk akkor minnél több a maszkás gyerek, annál menőbb a ház! Nem lehetett beszélni, zajt csaptak, nem szabadott kitalálni kik is ők a maszk és ruhák alatt. Maszkásnak lenni nagyon nagy dolog volt a környékbeli falvakban, gyerekkorukban nagyon is létező szokás volt. Gyerekek és fiatal felnőttek is jártak, sokszor már kicsit ittasan a sok házba járogatás miatt. Mindig kaptak ételt, italt.

1

Alpár nagyon fontos gyerekkori barátom volt, ő látható a kép elején, mögötte én vagyok. Most egy nagyon szomorú kisfiúnak tűnik. Sok emlékem az vele, hogy nem tudom elérni hogy nem tudok vele játszani, hogy nincs kedved dolgokhoz, nem tudom hogy hogyan kapcsolódjak vele. Amikor sikerült ez mindig nagyon nagyon jó élmény volt. Mivel az édesapjuk mindig olvasott nekik esténként, klasszikus ifjúsági regényeket olyanokat, mint a Robinson Crusoe vagy a Szilaj, ezért borzasztó izgalmas dolgokat találtak ki játék közben, nagyon élveztem be csatlakozni abba a világba és mindig érdekes volt náluk lenni. Édesanyja művész, apja pedig filozófus. Sokszor volt, hogy még estig maradtunk amikor már elkezdett nekik az apjuk olvasni és akkor én is hallgattam a könyveket és nagyon-nagyon utáltam amikor anyukám azt mondta hogy menni kell és még mindig tartott a történet és soha nem tudtam ezeket a történeteket egészében hallani és látni, rengeteg hiányérzet maradt bennem ezzel kapcsolatban.

2

A fényképen én vagyok három évesen azon a kanapén amelyen később apám aludt. Az ő újságjait olvasom és az ő ruhái vannak a kanapéra dobva. Ezzel részemről egyfajta próbálkozás volt hogy közelebb kerüljek hozzá vagy része legyek az ő elzárt világának. Vagy lehet hogy inkább vágy volt arra hogy ő része akarjon lenni az én világomnak. Akkor még nem tudtam olvasni, csak úgy csináltam mint aki olvas, valószínűleg csak a képeket nézegetem és nem értettem hogy miért olyan érdekes ez az újság, hogy nem lehet másra figyelni.