Ugrás a tartalomra

Kérjük, jelentkezz be vagy regisztrálj, hogy megoszthasd fotóidat és történeteidet.

Mielőtt megszületett a kisbabám, nem tudtam róla, hogy van olyan, hogy kontakt alvó baba. De Ancsikám 8 hónapos koráig csak úgy tudott aludni 5 percnél tovább, hogyha hozzám/férjemhez ért. Igen, mindent megpróbáltam, de hiába altattam el és tettem le, felsírt nagyon hamar és én féltem, hogy így nem alszik eleget, így rengeteget feküdtem mellette, csak hogy aludjon. Természetesen a babakocsiban is sírt, de én nem bírtam sírni hagyni egy csecsemőt, amit utólag se bántam meg - bebizonyosodott számomra, hogy megéri a legelején minden testi-lelki igényét kielégíteni egy kisbabának, ez igenis hosszútávú befektetés egy stabil élet megalapozásába. Igyekeztem lelassulni hozzá és megadni neki azt a testkontaktust, amit igényelt, a 4. trimeszterben és azon is túl, de számomra azért életszerűtlen volt ennyit feküdni vele... Kerestem hát megoldást.

Megváltásként úszott be az életünkbe a hordozás, és azon belül is számomra a rugalmas hordozókendő vált be az elején, később pedig a csatos hordozó. Magamrakötöttem a kisbabámat, szinte azonnal elaludt így, és nekem mégse kellett feküdjek! Volt két szabad kezem, végre csinálhattam közben ezt-azt az alváson, telefonpörgetésen és olvasáson kívül is. Pl borsófejtésre, művészet csinálásra, illetve végre el tudtam menni vele bárhova. Használtan szereztem be a hordozót, és télen (az 5 képbe nem fért bele) sem vettem drága hordozókabátot, egyszerűen egy bő télikabátot gomboltam fel magunkra. Felszabadító, sőt, felemelő élmény volt a négy fal között és azon túl is szabadon tevékenykedni úgy, hogy közben együtt rezgünk a kisbabámmal.

Sok szelfit készítettem magamról hordozás közben, mivel ez akkora örömet okozott nekem, hogy kvázi az ideiglenes identitásom részévé vált, amiket a szelfiken keresztül definiáltam magamnak. Olyan képeket válogattam, amik nem feltétlenül művészi kompozíciók, viszont visszaadják remélhetőleg a beállítatlan, valós és felszabadult állapotot, amiben hordozás közben éreztem magam. A hajam is milyen...

Amit még meg szeretnék említeni, hogy a férjem is hordozott, sőt, már a kendőt is használta. Sokszor így altatta el a kisbabánkat, illetve kirándulások, utazások alatt is felváltva hordoztuk, éppen kinek volt hozzá nagyobb kedve. Örülök, hogy olyan korszakban élek, ahol a férfiaknak, apáknak már ez se tabu.

Dátum

2023

Feltöltő

Koller Margit

Helyszín

Budapest, Magyarország

Gyűjtemény

Gyermekhordozás

Azonosító szám

GYKH.2026.41

Licensz
Néprajzi Múzeum

További történetek

Dobozi Népművészeti Egyesület - 2026-06-18 15:13 - Sziromi Katalin 4
2023
Dobozi Népművészeti Egyesület
Doboz, Magyarország

Ez a közösség az idén (2026-ban) 18 éves mézesfesztiválra is aktívan készül, ennek a célja a hagyományos ízek megőrzése. 2025-ben voltunk 950 évesek, ekkor csináltunk 950 díszített mézeskalácsot és berzselt tojást készítettünk. Ennek a lényege, hogy a kifújt tojást növényi festéssel pirosra vagy barnára festjük. A 950 feliratot ezekből a tojásokból raktuk ki. A hely történelméhez tartozik a makkoltatás is. Ez is nemrég esett meg, a makkoltatás történetét Varga Anna, néprajzos-biológus kutatta ki, aki Spanyolországban találkozott már ezzel a történettel, hogy a disznókat makkoltatják.

Viszlek magammal - 2026-06-17 14:26 - Forgách Anna 5
2026
Viszlek magammal
Órgiva, Spanyolország

A fényképeken egy ötéves kislány látható. Túrázik, botokat gyűjt, kövekre mászik, felfedezi az erdőt és az ösvényeket. Első pillantásra olyan, mint bármelyik gyerek, aki kíváncsian ismerkedik a környezetével. A képeken azonban van még valaki: a babája, akit hordozóba kötve visz magával mindenhová. Amikor először figyeltem ezt a jelenetet, azon kezdtem gondolkodni, vajon honnan ered ez a késztetés. Miért akar egy kisgyermek „felnőtteset” játszani? Miért fordítja ki a világot úgy, hogy ő maga lesz a gondoskodó, a vigyázó, a szülő? Miért fontos számára, hogy ne egyszerűen maga mellett húzza vagy a kezében vigye a babáját, hanem ugyanúgy testközelben hordozza, ahogyan valaha őt is hordozták? Talán azért, mert a hordozás nem pusztán egy praktikus módja a közlekedésnek. A hordozás kapcsolat. Testközelség, biztonság, összetartozás. Egy olyan élmény, amely a legkorábbi emlékeinknél is mélyebbre épül be. Lehet, hogy egy ötéves gyermek már nem emlékszik tudatosan arra, hogyan ringott a szülei mellkasán, hogyan figyelte onnan a világot, hogyan hallgatta a lépteket, a szívverést, a hangokat. De a test talán emlékszik. A képeken látható kislány nem egyszerűen szerepet játszik. Nem csak utánoz. Miközben botokat gyűjt, meredek kövekre kapaszkodik vagy hosszú sétákra indul, a saját tapasztalatait szervezi történetté. Felfedező és gondoskodó egyszerre. A világ megismerése számára nem magányos kaland. Amit lát, azt a babájával együtt látja. Ahová eljut, oda a baba is eljut. Amit összegyűjt, azt vele együtt gyűjti. A hordozó nem akadályozza a játékot, hanem része annak. Olyan természetesen simul bele a mozdulatokba, ahogyan a valódi hordozás is beleillik az emberi kultúrák mindennapjaiba évezredek óta. Ezek a fényképek számomra azt mutatják meg, hogy ez a kapcsolat mennyire mélyen gyökerezik bennünk. Olyannyira, hogy még a játékainkban is tovább él. Egy ötéves kislány nem kulturális hagyományokról vagy kötődéselméletről gondolkodik. Egyszerűen azt teszi, ami számára természetesnek tűnik: magával viszi azt, akiről gondoskodik. Talán a gyermekjátékok egyik legfontosabb szerepe éppen ez. Segítenek kipróbálni a világban elfoglalt helyünket. Hol gyermekként, hol szülőként, hol felfedezőként, hol védelmezőként. A játék során a szerepek felcserélődnek, a világ kifordul önmagából, és a gyerekek egy időre azok lehetnek, akiket nap mint nap maguk körül látnak. Ezeken a képeken ezért nemcsak egy kislányt látok, aki a babáját hordozza. Egy folytonosságot látok. A gondoskodás továbbadását, és miközben felfedezi a világot, magával viszi azt is, amit a világról eddig megtanult: hogy az utakat néha együtt járjuk be, hogy a közelség biztonságot ad, és hogy a legnagyobb kalandok sem feltétlenül egyedül történnek.