Nem tudom, hogy ez feltétlenül egy történet-e, inkább egy folyamat, mindenesetre az életem első szakaszában a Tisza csak úgy ott volt, mint nyári helyszín, magától értetődően a háttérben. Öregapámnak volt egy kicsi háza a partján, tavasztól őszig nagyjából abban is élt, oda jártunk ki úszni, homokozni, strandolni (kicsiként nagyon menőnek éreztem, hogy az úszás végét jelentő strandon, a büfében papának számlája volt, oda bemehettem jégkrémért és mondhattam hogy "X.Y. számlájára, kérem szépen).
Aztán én felköltöztem a fővárosba, papát pedig, amikor itt hagyott bennünket, kívánságának megfelelően a Tiszába helyeztük nyugodni. Valahogyan akkor tűnt fel, hogy ez a folyó van, él és hordoz egy csomó mindent, mert a haza- és a visszaúton is mindig azt vettem észre, hogy amikor felérünk a hídra, akármivel foglalkozom éppen, azt egyszerűen muszáj abbahagynom, lenézni és egy kicsit elbeszélgetni öregapámmal.
Papa
További történetek
1
A Palatinus-tóhoz közel – ami egy bányató – találtak a barátnőmék a kertjükben egy kacsát. Mivel volt baromfiudvaruk, ezért megtartották. Sokat foglalkoztak vele, mindig kivették az ólból, néha berakták egy vályúba úszkálni, és a végén úgy megszelídült, hogy már odament hozzájuk, amikor hívták. Egyszer egy nagyon meleg nyári napon kitaláltuk, hogy vigyük le a kacsát is magunkkal úszni a Palatinus-tóba. A szélén nagyon jól érezte magát, de amikor fejest ugrottam mellette, akkor megijedt, és kiment. Sokat jártunk le ehhez a tóhoz, mivel közel volt.
5
2025 októberében meglátogattam a kisebbik lányomat, aki a diploma utáni Erasmus évét töltötte Portugáliában. Közösen felfedeztük Lagos környékét, de a legemlékezetesebb számomra az Atlanti-óceán melletti partvidék marad. Bár csak egy évet töltött kint, vissza szeretne költözni ide olyan jól érezte magát itt.
4
Nemrégiben átnéztem az összes fotómat (analógot és digitálisat egyaránt) és megpróbáltam rendszerezni őket. Nálunk nem volt szokás dátumokkal és helyszínekkel ellátni az albumok lapjait, így egy egész délutánt töltöttem azzal, hogy időrendbe tettem a képeket, megpróbáltam kiszámolni, hogy mikor készült és nem utolsósorban rájönni, hogy hol jártam, amikor elkattintottam a gépet. Ahogy nézegettem a képeket, számos felismerésre jutottam, többek között arra, hogy tiroli utam során készített képeimnek gyakori elemei a felszíni víztestek. Életemben először külföldi utazáson Tirolban vettem részt 2003 tavaszán. Az utat az általános iskolai német tanárom szervezte és több osztálytársammal, illetve felsőbb évfolyamossal utaztunk. Az egész útra úgy emlékszem vissza, mint ami nagyon "vizes" volt. Alig akadt olyan napszak, amikor ne csöpörészett volna az eső és nem meglepő módon, mivel a hegyek között voltunk, előbb-utóbb belefutottunk egy folyóba, patakba vagy tóba, bármerre is indultunk. Mivel én az országnak egy olyan szegletéből származom, ahol a legkisebb bucka is már komoly dombnak számít, ezért engem a gyönyörű hegyek és a lépten-nyomon felbukkanó álló- és folyóvizek egészen elvarázsoltak.
1
Számomra nagyon meglepő volt, amikor tavaly a sztánai filmfesztiválon jártunk, hogy a helyiek arról meséltek nekünk, megszokott náluk, hogy nyáron egy-egy napra nincs víz. Vagyis nem jön víz a csapból, nem lehet kezet mosni. Mégsem áll le az élet, mindig van tartalékba sok-sok palackozott ívóvíz, szóda, és a probléma általában napokon belül megoldódik. Az ottlétünk második reggelén nálunk is elment a víz, számomra nagyon szokatlan volt, hogy a reggeli arcmosás, minden rituálé kimaradt, szerencsére a szomszédban még folyt valamennyi víz a csapból, így ott meg tudtunk mosakodni.