Frutti

1

A nemzeti ünnepek sokáig csak munkaszüneti napot vagy kötelező iskolai megemlékezéseket jelentettek számomra. Tizedik osztályos koromban azonban teljesen más megvilágításba került ez a nap. Az osztállyal átsétáltunk Mansfeld Péter emlékszobrához, ahol én mondhattam el az ünnepi beszédet. Már az odafele séta során is beszélgettünk az eseményekről, de őszintén szólva még nem igazán tudtuk átérezni az egész súlyát. Amikor aztán megérkeztünk és a szobor elé léptem a papírommal, a helyszín hangulata és a hirtelen beálló csend mindent megváltoztatott. Ahogy elkezdtem olvasni a szöveget, nemcsak az osztálytársaimnak segítettem elmélyülni, hanem én magam is ekkor értettem meg és éltem át igazán a történtek valóságát. Mansfeld Péter fiatal alakja hirtelen személyessé tette a történelemkönyvet. Ez a nap megmutatta, hogy az emlékezés a közösen átélt, közvetlen pillanatokban válik igazán élővé.

4

Abban az évben ősszel a barátnőm nagymamájánál voltunk. Korábban, nyáron is voltunk ott, és nagyon jól éreztük magunkat, mert szabadabban engedett minket a faluban. Ott beöltöztünk és vonultunk. Nadrágot batikoltunk, öltözködtünk, és lefotóztuk egymást. Nagyon jól szórakoztunk, ahogy a farmerszettekben mászkáltunk.

5

A fényképeken egy ötéves kislány látható. Túrázik, botokat gyűjt, kövekre mászik, felfedezi az erdőt és az ösvényeket. Első pillantásra olyan, mint bármelyik gyerek, aki kíváncsian ismerkedik a környezetével. A képeken azonban van még valaki: a babája, akit hordozóba kötve visz magával mindenhová. Amikor először figyeltem ezt a jelenetet, azon kezdtem gondolkodni, vajon honnan ered ez a késztetés. Miért akar egy kisgyermek „felnőtteset” játszani? Miért fordítja ki a világot úgy, hogy ő maga lesz a gondoskodó, a vigyázó, a szülő? Miért fontos számára, hogy ne egyszerűen maga mellett húzza vagy a kezében vigye a babáját, hanem ugyanúgy testközelben hordozza, ahogyan valaha őt is hordozták? Talán azért, mert a hordozás nem pusztán egy praktikus módja a közlekedésnek. A hordozás kapcsolat. Testközelség, biztonság, összetartozás. Egy olyan élmény, amely a legkorábbi emlékeinknél is mélyebbre épül be. Lehet, hogy egy ötéves gyermek már nem emlékszik tudatosan arra, hogyan ringott a szülei mellkasán, hogyan figyelte onnan a világot, hogyan hallgatta a lépteket, a szívverést, a hangokat. De a test talán emlékszik. A képeken látható kislány nem egyszerűen szerepet játszik. Nem csak utánoz. Miközben botokat gyűjt, meredek kövekre kapaszkodik vagy hosszú sétákra indul, a saját tapasztalatait szervezi történetté. Felfedező és gondoskodó egyszerre. A világ megismerése számára nem magányos kaland. Amit lát, azt a babájával együtt látja. Ahová eljut, oda a baba is eljut. Amit összegyűjt, azt vele együtt gyűjti. A hordozó nem akadályozza a játékot, hanem része annak. Olyan természetesen simul bele a mozdulatokba, ahogyan a valódi hordozás is beleillik az emberi kultúrák mindennapjaiba évezredek óta. Ezek a fényképek számomra azt mutatják meg, hogy ez a kapcsolat mennyire mélyen gyökerezik bennünk. Olyannyira, hogy még a játékainkban is tovább él. Egy ötéves kislány nem kulturális hagyományokról vagy kötődéselméletről gondolkodik. Egyszerűen azt teszi, ami számára természetesnek tűnik: magával viszi azt, akiről gondoskodik. Talán a gyermekjátékok egyik legfontosabb szerepe éppen ez. Segítenek kipróbálni a világban elfoglalt helyünket. Hol gyermekként, hol szülőként, hol felfedezőként, hol védelmezőként. A játék során a szerepek felcserélődnek, a világ kifordul önmagából, és a gyerekek egy időre azok lehetnek, akiket nap mint nap maguk körül látnak. Ezeken a képeken ezért nemcsak egy kislányt látok, aki a babáját hordozza. Egy folytonosságot látok. A gondoskodás továbbadását, és miközben felfedezi a világot, magával viszi azt is, amit a világról eddig megtanult: hogy az utakat néha együtt járjuk be, hogy a közelség biztonságot ad, és hogy a legnagyobb kalandok sem feltétlenül egyedül történnek.