Dobozi méhes fesztivál

1

Ez a fénykép 1990-ben készült a rendszerváltás után, az esküvőnkön. Menyecsketánc után, éjfélt követően, ha annak is vége van akkor jön be a bakmenyecske. Egy fiú öltözik be menyecskének, és ő táncol ilyenkor. Valamit fizettünk neki, fémpénzt, a bolondmenyecskének. Kanmenyecske vagy bakmenyecske, mindkettőnek hívják, valamint a bolondmenyecske is elterjedt. Egy korunkbeli fiú volt, Pali. Sátorosesküvő volt, már egy héttel az esküvő előtt elkezdődött. Először össze kellett szedni a fát, ebbe a helyi közösség segített. Régen nagyon összetartottak, az egész család. Mindenki segített a főzésben, kellett is a plusz kéz.

5

A két legkisebb gyermekem kilencven után született, ekkor kezdtünk igazán bóklászni. Ekkor vettünk egy kis faházat. Ott nyaralgattunk, telelgettünk. Akkor még voltak havak és lehetett szánkózni, ott fent a hegyekben. Ott volt egy tó, Kőbánya. Ez a világ legjobb dolga volt a gyerekeknek, nagyon szerették ezt a tavat. Utána olyan szépen rászoktunk a kirándulásra, hogy mindig mentünk valahova. Aggtelektől kezdve mindenhova eljutottunk. Van olyan kép is a sorozatban, amikor a nagylányunkat vittük Szegedre, kiköltöztettük a továbbtanulás miatt. Gyógytornász lett belőle. Ezután megszülettek a gyerekek. Ezt a faházat mi csináltuk, nagyon jó kis ház volt. A férjemnek cserépkályhás az eredeti szakmája, csinált bele kályhát. Szoba-konyha-fürdőszoba volt a kialakítása. Ez még most is megvan. Nagyon nehéz az út oda manapság, mert a kőbányát szétszedték. Volt ebben a házban egy folyton égő kis kályhánk. Az egyik fotón két nagyobbik unokám látható. Minden nyáron nálunk voltak, ha vége volt az ovinak a sulinak mindig nálunk voltak. Eddigre a mi gyermekeink kinőttek a sétálásokból, kirándulásokból, szerencsére az unokáinkkal lehetett folytatni. Ezen az utolsó előtti fényképen a Siroki várnál jártunk. Ekkor még mentős volt már a férjem, nagyon sokat dolgozott a műszakjain túl is. Minden hétvégén mentünk valahova amikor nem dolgozott. Bánkúton is jártunk, ekkor ezt a kirándulást is mentősök szervezték. A legkisebb lányom Debrecenben járt oviba is. Mi hat évet töltöttünk Vécsen, majd Fedémesre költöztünk, ahol már öt éve élünk. Mikor a legkisebb fiam is megszerezte a diplomát, és talpra állt, akkor eljöttünk, őket Debrecenbe hagytuk. Az idősebbik lányunk Szegeden tanult gyógytornászként, a legkisebb lányunk most szerzi meg a doktoriját. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. A bogácsi erdei házat be kellett burkoljuk, hogy melegebb legyen, mi csináltunk, minden a mi két kezünk munkája. Debrecenbe négy házat építettünk fel. Volt egy telkünk, azon volt egy szobakonyhás tanya, majd a négy épületet arra a telekre építettük fel. Öt gyerekünk van, a fiam Miskolcon lakik, mert oda nősült. Mikor mi Vécsre költöztünk ők beköltöztek a négy házba, amit a debreceni telkünkre építettünk fel.

5

Szomszédunkban egy idős házaspár lakott. A férj méhészkedett: több kaptárt tartott a kertben, és saját mézet készített. Így már egészen kisgyermekként megismerkedtem a méhek világával és életével. Nem múlt el úgy nyár, hogy legalább két-három méh meg ne csípett volna. Gyakran láttam, ahogy egy-egy méhcsalád kirajzik, sokszor éppen a kertünk fáira telepedve. Ilyenkor jött a szomszéd bácsi, és óvatosan begyűjtötte őket. Sokszor figyeltem, ahogy méhészruhában, kezében a füstölővel végignézi a kaptárokat és ellenőrzi a készülő lépeket. Ma is emlékszem az elektromos mézpergető jellegzetes hangjára. Szinte természetes volt, hogy egyik középiskolai biológia dolgozatom témájául is a méheket választottam. Később a fotózás lett a szenvedélyem, amelynek azóta is szívesen hódolok. A méhek gyakran kerülnek a fényképezőgépem elé, és mindig arra törekszem, hogy egyre szebb képeket készítsek róluk. Ez korántsem könnyű feladat: aprók, gyorsak, kiszámíthatatlanul mozognak. Mégis éppen ez teszi izgalmassá a megörökítésüket. Ezek az apró, szorgos élőlények végigkísérték az életemet, és valójában minden ember életének fontos szereplői. Nem véletlenül tartja a közismert mondás: ha a méhek eltűnnének, annak beláthatatlan következményei lennének az egész élővilágra – és végső soron ránk, emberekre is.