Mindig is imádtam a régiségeket, a történelmet és a családi legendákat.
Az én generációmnak teljesen természetes, hogy október 23. ünnepnap, amikor a forradalomra emlékezünk. Ilyen szempontból szerencsések vagyunk: szüleimmel sokszor beszélgettem arról, a Kádár-rendszerben hogyan nyomták el ’56 emlékezetét („tűzzel és vassal irtották”, ahogy apukám mondta) és nagyszüleimet is igyekeztem faggatni a történtekről, hisz ők azok, akik megélték a forradalmat, és az utóhatásait.
2025-ben végeztem fotó szakon Rotterdamban, a minor kurzusom keretében archívumokkal, hatalmi dinamikákkal és történelmi narratívák fel-és átépítésével foglalkoztam. Ennek részeként újra elővettem anyai nagyapám történetét:
Schulteisz Imre (1937-2024) egy sváb gazdálkodó családba született, Somogyszilban. A háború után kisgyerekként sokszor egyedül kellett boldogulnia, pontos részleteket nem volt egyszerű felkutatni, annyi bizonyos, hogy édesanyját a szovjetek elhurcolták kényszermunkára (ez volt a „málenkij robot” néven ismert jelenség). Kutatómunkám során megtalált dokumentum bizonyítja, hogy 1948 augusztusában tért haza, míg édesapja valószínűleg hadifogságból megszökve bujkált egy ideig. Később felkerült Budapestre, a Műegyetem építészeti karára. Tanulmányainak második évében érte a forradalom. Nagyapám nem volt kifejezetten beszédes ember, így nem sok részletet tudtam meg tőle de a 16 pont stencilezéséről, a felvonulásról és a szimbólummá vált lyukas zászlóról, az építész évfolyam veszteségeiről egy keveset azért mesélt.
2016-ban a 60. évforduló alkalmából családommal elkísértük őt és gyerekkori barátját (szaktársát) a Műegyetemen tartott megemlékezésre, ahol fényképet is készítettem róluk. A New ’56 (Az új ’56) című munkámat az ő történetükre építettem fel. A projekt ’56 kortárs emlékezetét mutatta be, ütköztetve az alulról jövő, személyes (családi) emlékezetet az intézményesített, felülről irányított és politikai érdekeket szolgáló újraértelmezéssel. Ennek példái többek között a Nagy Imre szobor áthelyezése, a Terror Háza múzeum és ahhoz kapcsolódó kutatóintézetek munkája, valamint az Oroszországhoz fűződő viszony revíziója. A kisfilmben igyekeztem bemutatni, politikai szereplők hogyan keretezik át, értelmezik újra a történelmi eseményeket a saját igényeik szerint (akkor is, ha éppen ellentmondanak önmaguknak, vagy korábbi narratívájuknak) és milyen eszközökkel propagálják az újonnan konstruált olvasatot.
2025 október 23-án egy barátommal kimentünk riportot készíteni, a két legnagyobb politikai tábor rendezvényein. Beszélgettünk fiatalokkal és idősekkel is. Érdekes, vagy inkább megrendítő volt látni, politikai meggyőződésüktől függően emberek mennyire másképp látják a közös múltunkat. Nem gondolom, hogy egy nemzeti ünnep vagy a közös múltunk bármely politikai közösség tulajdona lenne. Nem gondolom, hogy helyes dolog átírni történelmi eseményeket politikai meggyőződés, vagy aktuális igény szerint. Tudom, könnyű ezeket csak úgy kijelenteni, és talán naiv gondolatok. De hiszek benne, hogy a múlt többet ér annál, hogy időről időre hamis narratívákat vagy politikai terméket gyártsunk belőle.
Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot tenni akaró egyetemisták indították el.
Én rájuk emlékezem.
Családtörténet - intézményesített emlékezet
Dátum
2025
Feltöltő
Helyszín
Rotterdam - Budapest - Somogyszil, Magyarország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
OKT.2026.5
Licensz
További történetek
4
Amióta videós újságíróként dolgozom, azóta minden nemzeti ünnep magától értetődően munkanap. Ezt egyébként alapvetően kedvelem, mert ad egy olyan (valószínűleg illuzórikus) érzést, hogy az ember mindig ott van az események sűrűjében. Emiatt az utolsó öt év október 23-i nekem munkával teltek és olyan tüntetésekkel valamint politikusi beszédekkel, amiket nem saját lelkesedésből, hanem újságírói kiváncsiságból választottam. Ide most az utolsó “civil” október 23-ámat hoztam 2020-ból. Abban az évben kebelezték be a Színház és Filmművészeti Egyetemet, a felülről elrendezett vezetőség váltással szemben a hallgatók és a tanárok is felléptek. A “Mindannyiunk szabadsága - megemlékezés ‘56-ról” címet viselő demonstratív felvonuláson az akkor frissen végzett SZFÉ-s televíziós műsorkészítő osztálytársaimmal vettünk részt közösen. Az este egy pontján feljutottunk az Uránia épületének egyik magasan lévő erkélyére, ahonnan ráláttunk a Rákoczi útra és a hatalmas tömegre. Személyesen és a politika működésével kapcsolatos világképem alakulása szempontjából is fontos számomra az az ősz, az pedig egy külön misztikumot adott neki, hogy a COVID miatt ez volt az első nagyobb tömegrendezvény, amin részt vettem a lezárások után.
3
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján gyerekként jártam körbe a megemlékezés helyszíneit Budapesten. Erősen megmaradt az emlékeimben az, hogy egy tankot és több korabeli járművet is be lehetett járni a mai Corvin-negyed környékén. 8 éves voltam. Különösen azért élénk bennem ez az emlék, mert az első politikai tapasztalásom is kapcsolódik hozzá, ugyanis este a tévében már azt néztük édesanyámmal ahogyan egy nagyon hasonló díszletként kihelyezett tankot elkötöttek a tüntetők. Október 23-a az 1956-ra való emlékezés ideje, de magában hordozza az összes azóta eltelt 23-a történetét is.
1
Félek a repüléstől, de szeretek utazni. Minden felszállásnál megfogadom, hogy soha többé. Minden leszállásnál pedig azon gondolkodom, hogy hová repüljek legközelebb. Az életben a legjobb dolgok néha komfortzónán kívül kezdődnek. Vagy 10 000 méterrel felette. Talán a bátorság nem az, hogy nem félünk, hanem az, hogy a félelmünk ellenére is merünk elindulni.
2
Sokáig nem volt személyes, érzelmi kötődésem október 23-hoz, iskolás koromban még nem voltak október 23-i iskolai megemlékezések, történelemórán ellenforradalomról beszéltek nekünk, a családban hallgatás övezte ezt a dátumot. Később persze már többet megtudtam az 1956-os eseményekről, de – március 15-ével ellentétben - sokáig nem vált személyes ünnepemmé. A 2010-es 2020-as évek politikai történései hozták közelebb és tették közösségi élménnyé számomra október 23-át. Ebben az időszakban több élményem is fűződik ehhez a naphoz, bár voltak olyan évek is, amikor egyszerű munkaszüneti, lélekgzetvevős nap volt, kirándulással, őszi szünettel, családi programmal. 2020-ban a Színház-és Filmművészeti Egyetem egyetemfoglaló hallgatói szervezték a legjelentősebb megemlékezést, vonulással, tüntetéssel, ünnepi műsorral. Az a nap sokunk számára róluk szólt, erről a fantasztikus közösségről, akik kiálltak az oktatás szabadságáért, az egyetemükért, a tanáraikért, a hatalom erőszakos fellépése ellen. 23-án már több mint hét hete tartott az egyetemfoglalás. Szolidáris állampolgárként és oktatási aktivistaként figyeltem és kísértem az eseményeket, de személyesen is érintett voltam, mivel a lányom is az egyetem hallgatója volt akkoriban, ő maga is az egyetemfoglalók közé tartozott. Aggodalom, büszkeség, düh kavargott bennem nap mint nap. Nem volt kérdés, hogy velük vonulok 23-án. Sőt, részt vettem a színpad előtt a közös éneklésben 100 színésznővel és a kórustársaimmal együtt. Az este csúcspontja számomra a Független Zeneakadémisták Egmont-nyitány előadása volt, s az a pillanat, amikor az utolsó hangok után a fiatal zenészek kiintegettek a tömegnek az Uránia ablakain. Sokan akkor tudták meg, hogy élőben szólt a zene, amit a kivetítőn láttak. Soha ilyen forradalmi, ilyen erőteljes Egmont-nyitányt nem hallottam; csodálatosan ért össze a megidézett ’56 és a jelenkori önkény valósága! Ez a különleges pillanat a Covid-járvány fojtgató légkörében teremtődött meg, a tüntetők maszkot viseltek, a zenészek, a színpadon felszólalók csak a produkció vagy a beszéd idejére vették le a maszkokat. A fáklyák maszkos arcokat világítottak meg, csak a szemek látszottak… A Tanítanék Mozgalom ezt követő utcai eseményeit ettől kezdve a folytonosság, az összeérő ügyek jegyében minden alkalommal ezzel az Egmont-nyitány felvétellel kezdtük. Egyre biztosabbak lettünk abban, hogy valamiféle forradalomnak kell elsöpörnie a regnáló bántalmazó hatalmat. A megosztott képeken a lányom és én vagyunk láthatóak a színpad közelében. A fotókat jó barátom, Csoszó Gabriella készítette, aki az elmúlt időszakban több mint 400 tüntetést fotózott végig, s folyamatosan dokumentálta a civil ellenállás megnyilvánulásait.