A hagyományos kelet-afrikai társadalmak szinte mindegyikének volt hozzáférése mézhez, és az az étrendjük fontos alapja, vagy kiegészítője volt évszázadokon keresztül. Ez a városiasodás, a cukor és a mesterséges édesítőszerek bevezetésével megváltozott, de a legtöbb helyen a mai napig láthatóak fára kifüggesztett rönk kaptárak. A vadméhektől beszerzett méz szintén fontos és azt, hogy ezt milyen módon szerzik be többször is volt szerencsém megfigyelni Dél-Etiópiában az elmúlt néhány évtizedben.
2008-ban a Mago folyó partján laktam és a környéken élő nomád murszikkal dolgoztam egy kutatási anyagon, amikor egy reggel az egyik ismerősöm megkérdezte, hogy nincs-e kedvem mézet lopni az egyik kidöntött fán lévő vadméh kaptárból. Semmihez sem lett volna akkor nagyobb kedvem, így örömmel mondtam igent és kezdtük meg a körülbelül két-három kilométeres gyaloglást a közeli hegy oldalába, ahol a murszik már hetek óta égették az egyik fa törzsét, hogy az egy idő után az magától kidőljön. Ez egy bevett szokás volt, ismertem már korábban a technikát, sőt egyszer majdnem rám is dőlt egy ilyen törzs az Omo folyó mentén.
elég az hozzá, hogy ahogy felértünk a hegyre, a buja zöld vegetáció alig engedte láttatni a kidőlt fát, de a korona ágai elárulták hova is kell mennünk. Néhány méh zavartan kóválygott az ágak között, keresve az egykori bejáratot. Az egyik ismerősöm zöld leveleket kezdett gyűjteni, marokba fogta és meggyújtotta őket. Oldalára vett egy madzagból készült táskát és elindult a méhek felé. A füst segített neki távoltartani a méheket, de még így is kapott bőven csípést. Egyre több méh kezdett el körözni felettünk, ahogy a murszi férfi a táskába lapátolta a kezével a lépdarabokat. Kicsit hátrébb húzódtam, de még így is kaptam egy csípést a kezemen. Az egész operáció nem tartott fél óránál tovább, a zsákmányt megszereztük és félrehúzódtunk.
Megkezdődött a nagy zabálás. Tömtük magunkba a mézet, a lépből szürcsöltük ki a tartalmát, a nektárt és az éretlen mézet. Nem válogatunk.
A maradékot elkezdtük levinni a faluba, én boldogan gyalogoltam vissza a sátramhoz a folyópartra. Már az úton furán éreztem magam, a torkom elkezdett dagadni, a nyakam viszketett, majd perceken belül az egész testem feldagadt, az arcom olyan lett mint egy focilabda. Egyértelmű volt, hogy allergiás rohamom lett, de nem értettem, hogy egy méhcsípés, hogy okozhatta ezt. Soha nem volt ilyen problémám, nem is készültem fel ilyen eshetőségre. Nem volt mit tennem, azt tudtam, hogy itt hamar eldőlnek a dolgok, vagy megmaradok vagy nem. Nem szerettem volna kint vonaglani a murszik előtt így befeküdtem a sátramba és vártam. Tudtam, hogy a helyzet súlyos, de túldramatizálni nem akartam, nem kezdtem el búcsúlevelet írni, vagy ilyesmi, inkább azon gondolkodtam, hogy mi lehet a kiút. Fájdalomcsillapító volt nálam, abból bevettem kettőt. Hátha.
A duzzadásnak volt egy csúcspontja, majd megállt és úgy maradtam egy ideig, majd néhány óra múlva jobban lettem. Ekkor már tudtam, hogy nem lesz gond. Másnap már nem is foglalkoztam a dologgal.
Csak hónapokkal később, amikor otthon (Leeds, Anglia) elmentem a körzeti orvosomhoz és elmeséltem az esetet kezdtünk el vele újra foglalkozni. Az allergia teszt nagyon erős méhcsípés allergiát mutatott ki. Orvosom szerint az az egyetlen csípés elég lehetett, hogy a rengeteg nektár és méz aktiválódjon és akár több tucat méhcsípéssel is felérjen a szervezetemben. Ez válthatta ki a reakciót.
Jelenleg a Kilimandzsáró és a Meru hegyeken végzek kutatást, és itt szerencsére fullánk nélküli méhek vannak, aminek nagyon örülök.
Bűn és bűnhődés
További történetek
1
A férjemet úgy ismertem meg, hogy ő baritonozik, én pedig fagottozom. 2005-ben voltam először a német nemzetiségi zenetáborban. Egy hétig tartott, ez idő alatt összeállítottunk egy koncertműsort, a hétvégén pedig koncertet adtunk. Ekkor találkoztam először Gáborral. Én akkor 15 éves voltam, ő pedig hat évvel idősebb. Minden évben nagyon vártam ezt a tábort, és azt gondoltam, hogy a csolnokiak a legmenőbbek. A 2008-as táborban figyeltem fel először igazán Gáborra, de nem mertem elkérni a telefonszámát. Ő volt a szólamtársam. A fagottnak soha nincs kottája, ezért megkérdeztem tőle, hogy neki van-e. Egy hétig nem történt semmi, de végül mégis összeszedtem magam, és elkértem tőle az e-mail-címét. Azóta együtt vagyunk és van egy kisfiunk is.
5
Szomszédunkban egy idős házaspár lakott. A férj méhészkedett: több kaptárt tartott a kertben, és saját mézet készített. Így már egészen kisgyermekként megismerkedtem a méhek világával és életével. Nem múlt el úgy nyár, hogy legalább két-három méh meg ne csípett volna. Gyakran láttam, ahogy egy-egy méhcsalád kirajzik, sokszor éppen a kertünk fáira telepedve. Ilyenkor jött a szomszéd bácsi, és óvatosan begyűjtötte őket. Sokszor figyeltem, ahogy méhészruhában, kezében a füstölővel végignézi a kaptárokat és ellenőrzi a készülő lépeket. Ma is emlékszem az elektromos mézpergető jellegzetes hangjára. Szinte természetes volt, hogy egyik középiskolai biológia dolgozatom témájául is a méheket választottam. Később a fotózás lett a szenvedélyem, amelynek azóta is szívesen hódolok. A méhek gyakran kerülnek a fényképezőgépem elé, és mindig arra törekszem, hogy egyre szebb képeket készítsek róluk. Ez korántsem könnyű feladat: aprók, gyorsak, kiszámíthatatlanul mozognak. Mégis éppen ez teszi izgalmassá a megörökítésüket. Ezek az apró, szorgos élőlények végigkísérték az életemet, és valójában minden ember életének fontos szereplői. Nem véletlenül tartja a közismert mondás: ha a méhek eltűnnének, annak beláthatatlan következményei lennének az egész élővilágra – és végső soron ránk, emberekre is.
2
A rendszerváltás után tanakodtunk azon, mi legyen a falunapunk tematikája. Történelmi gyökereink miatt (a környéken nagyon népszerű disznótartás, makkoltatás, különböző pörköltnapok.) rájöttünk, 1138-tól datálva a település erdein a grófi méhészkedés jelen volt. Ezzel is meg akartuk különböztetni magunkat a környékbeli fesztiváloktól. 18 éve volt az első fesztiválunk, ami Békés megyében nagyon híres lett. A gyulaiak például ezután rendezték meg a sajátjukat, ami sokkal híresebb is lett. A legnagyobb büszkeségünk ezzel kapcsolatban az, hogy eleinte csak 1 méhésszel indultunk. Ahogy évről-évre rendeztük meg, egyre nőtt a résztvevő méhészek száma is. Voltak olyanok is, akik ennek hatására a faluban méhészkedésbe kezdtek, ami elindított egy lavinát a fiatalok körében nagyon népszerű lett a méhészet, emiatt a fiatalok helyben maradtak, részt vesznek a fesztiválunkon is. Óriási büszkeség számunkra, hogy a fesztiválnak ilyen maradandó hatásra lett több fiatal életére. Bálint Gergő Feri bácsi tanítványa volt, ú volt az a fiatal, aki azt mondta a fesztivál kapcsán, hogy érdemes lenne erre pályázni is. Mindent kapott hozzá, amivel megtudta venni az első méhcsaládjait és minden felszerelést és eszköz. Az ő lelkesedése vonzotta a csapatokat. Most is jönnek a fiatalok, külön pavilon van számukra, ez a közösséget is fejlesztette. A méhész közösség nagyon nagy, itt Dobozon. A kígyósi méhészek és más településekről is érkeznek a dobozi méhészfesztiválra. A mézesfsztivál nem csak a méhészetről szól - rengetegen látogatnak ide a családi hangulat, a baráti társaságok, a főzőverseny miatt. Évről-évre visszajárnak akár a szomszéd településekről is, akik minden évben alig várják, hogy jöhessenek. A dobozról elszármazottaknak is hagyománya van, hogy hazahívjuk őket, hogy majd ők mesélik, itt milyen élet van. Mindenfajta közösség képviselteti magát, különböző módokon: fogathajtók (ez is grófi örökség), népdalénekesek, táncosok, aerobikosok, stb. ilyenkor mindenki fellép. A fogathajtás miatt két napos szokott lenni a fesztivál. Az idősebb generáció tagjai a kezdetek óta követi a fesztivál életét. A fesztivált megelőzően szokott lenni kézműves tábor is, ahol már hetekkel korábban elkezd készülni a közösség, például mézeskalácsot díszítünk.
5
Hét éve van saját kertem. Azóta kertészkedem. És azóta tanulom, hogyan tudok legjobban együtt élni és együttműködni a természettel. A méhek és egyéb beporzók (az egyik képen egy kék fadongó látható, egy másikon egy lepke és egy méhecske versenye) életét figyelem, igyekszem olyan virágokkal ellátni őket, amelyeken megpihenhetnek és virágport is gyűjthetnek. Mostanra, amint az szintén látszik az egyik fotón, már a sünök is állandó vendégeink. A katicák vígan eszegetik a levéltetveket, a levelek közt csigák és giliszták pihennek, bodobács-party is sokszor van a napsütötte köveken és a múlt héten felfedeztem egy apró gyíkot, ami a téglafalon lakik. A kert tanít. És a kert él. Ha hagyjuk!