Szomszédunkban egy idős házaspár lakott. A férj méhészkedett: több kaptárt tartott a kertben, és saját mézet készített. Így már egészen kisgyermekként megismerkedtem a méhek világával és életével. Nem múlt el úgy nyár, hogy legalább két-három méh meg ne csípett volna. Gyakran láttam, ahogy egy-egy méhcsalád kirajzik, sokszor éppen a kertünk fáira telepedve. Ilyenkor jött a szomszéd bácsi, és óvatosan begyűjtötte őket.
Sokszor figyeltem, ahogy méhészruhában, kezében a füstölővel végignézi a kaptárokat és ellenőrzi a készülő lépeket. Ma is emlékszem az elektromos mézpergető jellegzetes hangjára. Szinte természetes volt, hogy egyik középiskolai biológia dolgozatom témájául is a méheket választottam.
Később a fotózás lett a szenvedélyem, amelynek azóta is szívesen hódolok. A méhek gyakran kerülnek a fényképezőgépem elé, és mindig arra törekszem, hogy egyre szebb képeket készítsek róluk. Ez korántsem könnyű feladat: aprók, gyorsak, kiszámíthatatlanul mozognak. Mégis éppen ez teszi izgalmassá a megörökítésüket.
Ezek az apró, szorgos élőlények végigkísérték az életemet, és valójában minden ember életének fontos szereplői. Nem véletlenül tartja a közismert mondás: ha a méhek eltűnnének, annak beláthatatlan következményei lennének az egész élővilágra – és végső soron ránk, emberekre is.