A család összetart

3

A síelős kép a mi telkünkön készült. Még a dombot is mi csináltuk a telkünkön. El kellett bontani a régi házat, a tanyát. Hozattunk földet és meglett a domb. Erről lehetett síelni. Sőt még vízicsúszdát is csináltunk nyáron erre a dombra. Nagyon imádták a gyerekek. Ekkor még sok hó esett, ma már kevesebb. Ez a domb lehetett a legmagasabb pontja Debrecennek. Mi mindig mindent kitaláltunk. Azóta is azt kérdezzük magunktól, hogy mindezt hogy tudtuk megcsinálni. Mindemellett dolgoztunk. Debrecenbe mi biciklivel jártunk. A férjem mentőzött, előtte meg kukázott, kukásautókat vezetett. Eredeti szakmája cserépkályhás. A munka hétfőtől vasárnapig tartott, még a rendszerváltás után is. Mi Németországban is dolgoztunk, a férjem 1970-ben ment ki, a család 1980-ban követte. Mikor hazajöttünk Németországból akkor kerültünk el Paksra, az atomerőmű építkezésnél a férjem hegesztő volt, a férjem meg bérelszámoló. Akik az utolsó képen láthatóan azok a barátaink Paksról, a kemencéjüket is a férjem építette.

2

Balatonlellén éltünk, Miskolcról költöztünk ide. Ekkor még volt -20 -25 fokos hideg. A Balaton tava is befagyott. Még nem ilyen telek voltak mint most. Géza fiam látható ezen a fotón. Nagyon szerette a havat. A második képen nyár van, Géza megkapta a dinót. Nagyon örült neki, ment is vele azonnal úszni.

1

Nem tudom, hogy ez feltétlenül egy történet-e, inkább egy folyamat, mindenesetre az életem első szakaszában a Tisza csak úgy ott volt, mint nyári helyszín, magától értetődően a háttérben. Öregapámnak volt egy kicsi háza a partján, tavasztól őszig nagyjából abban is élt, oda jártunk ki úszni, homokozni, strandolni (kicsiként nagyon menőnek éreztem, hogy az úszás végét jelentő strandon, a büfében papának számlája volt, oda bemehettem jégkrémért és mondhattam hogy "X.Y. számlájára, kérem szépen). Aztán én felköltöztem a fővárosba, papát pedig, amikor itt hagyott bennünket, kívánságának megfelelően a Tiszába helyeztük nyugodni. Valahogyan akkor tűnt fel, hogy ez a folyó van, él és hordoz egy csomó mindent, mert a haza- és a visszaúton is mindig azt vettem észre, hogy amikor felérünk a hídra, akármivel foglalkozom éppen, azt egyszerűen muszáj abbahagynom, lenézni és egy kicsit elbeszélgetni öregapámmal.