Kinek „helyes”? Hordozós történetek kutatói szemmel
A Jelenarchívum oldalon május óta zajló Gyermekhordozás kampányra számtalan vidám vagy elgondolkodtató történet, meghitt pillanat, szép emlék érkezett és érkezik folyamatosan. Vannak köztük régiek és újabbak, kendőben vagy formázott hordozóban vitt babák, és igen, előfordul a kenguru is, mint eszköz, illetve megjelennek olyan képek, amiken nem az ortopédiailag ajánlott testhelyzetben látható a hordozott gyermek. Fontos leszögeznünk, hogy a babahordozás nemzetközi orvosi ajánlásai megalapozottak és követendőek! Minden esetben érdemes tájékozódnia a hordozó felnőttnek azzal kapcsolatban, hogy mik az ajánlott eszközök és hordozási pozíciók, azért, hogy a baba gerince és csípőízülete a megfelelő helyzetben legyen hordozás közben, a térdek alátámasztása és a gerincoszlop tehermentesítése pedig megvalósuljon. Ezek az ajánlások szakmai konszenzuson alapulnak, és minden szempontból a baba optimális fejlődését és biztonságát szolgálják.
A néprajzi-antropológiai kutatás szempontjából ugyanakkor fontos látni, hogy a hordozás, mint gyermekgondozási tevékenység, túlmutat azon, amit aktuális orvosi ajánlások alátámasztanak, és tudományos forrás lehet bármilyen személyes megélés, tapasztalat, emlék, ami ehhez az élményhez kapcsolódik, akkor is, ha az eltér a támogatott és ajánlott módszerektől. A Jelenarchívum projekt saját weboldalán olvasható önmeghatározása szerint a
„Jelenarchívum missziója egy 1990-től induló, jelenkori privátfotó-gyűjtemény létrehozása, személyes történetekkel. A készülő archívumra mint társadalmi projektre és kutatásra, a széles körben ismert és népszerű Fortepan gyűjteményének kibővített folytatására gondolunk.” [1]
A kutató szempontjából tehát az ortopédiailag nem megfelelő hordozót, illetve hordozási testhelyzetet bemutató személyes történet épp annyira egy tudományos forrás, mint bármely más néprajzi interjú, és a kutatói pozícióból pont az lenne a hiba, ha azt felülbírálnánk, átírnánk, megkritizálnánk.
A Néprajzi lexikon vonatkozó szócikke szerint a
„kulturális relativizmus: elmélet, amely szerint az egyes kultúrák specifikus, egyedülálló kifejeződései az őket hordozó társadalmi csoportoknak, ezért önmagukból magyarázandók és egyetemes értékrendbe nem illeszthetők. A kulturális relativizmus elmélete az evolucionizmus értékelő álláspontjával szemben az angolszász etnológia funkcionalista (B. Malinowski) és partikuláris történeti (F. Boas és követői) irányzataiban alakult ki. A kulturális relativizmus pozitív vonása, hogy az etnocentrizmus (beszűkült) egyoldalú szemléletével szemben a különböző kultúrák elfogulatlan értékelésére hívta fel a figyelmet. (…)” [2]
1. I. C. van Hout (szerk.): Beloved burden. Tropenmuseum, Amsterdam, 1993. (p. 72.)
Világítsuk meg ezt egy kicsit más szempontból is. A nyugati kultúrkörön kívül élő népek, a különböző kontinensek őslakosai között számos gyermekhordozási technika és eszköz volt elterjedt szerte a világon. A dél-új-mexikói Sacramento-hegységben élő mescalero apacs törzs tagjai például a hátukon hordozták gyermekeiket úgy, hogy a gyermek a hordozó személynek háttal, arccal kifelé nézett. (1. kép)
A Pápua Új-Guineán élő őslakos népek tradicionális hordozóeszköze a bilum, amiben a gyermekek függőágy-szerű fekvő pozícióban helyezkedtek el (2. kép), ami szintén nem ajánlott a mai orvosi konszenzus szerint (senki ne próbálja ki otthon!).
2. I. C. van Hout (szerk.): Beloved burden. Tropenmuseum, Amsterdam, 1993. (p. 112.)
De közelebbi példákat is hozhatunk, hiszen a Kárpát-medencében használatos hagyományos gyermekhordó eszközök között is találunk olyan megoldásokat, amiket ma már nem ajánlanánk. A hátikosárban például többnyire terményeket, gyümölcsöt, rőzsét vittek, de gyermekek szállítására is használták: a gyermek egyszerűen benne ült a kosárban, előre vagy hátrafelé fordulva (3. kép). Számos példát sorolhatnánk még fel itt. Ezek az eszközök és módszerek természetesen más igényekhez és szükségletekhez igazodtak, és nem érdemes őket összehasonlítani azzal, ahogyan a mai posztindusztriális társadalmakban hordozunk. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy az antropológiai érdeklődés mindkét területre – az őslakos népek hagyományos hordozási technikáira és a kortárs hordozási jelenségekre és szokásokra is – egyaránt érvényes, és ilyen szempontból nem tesz különbséget „helyes” és „helytelen” hordozás között. A kortárs jelenségként megjelenő, az ajánlásoktól eltérő hordozás pedig ugyanúgy ebbe a sorba illeszkedik. Az a személyes történet, amiben kenguru szerepel, egy kutatás szempontjából ugyanolyan érdekes, mint bármelyik másik.
3. Néprajzi Múzeum Fényképgyűjtemény, ltsz. F 75988, készítő: Gönyey Sándor, 1937, Diósjenő
Ismételten aláhúzzuk, hogy a felsorolt példák nem arra szolgálnak, hogy az orvosilag nem ajánlott hordozási testhelyzeteket a hordozó szülők szempontjából igazoljuk, és követendő példának állítsuk. A kutató szemszögéből azonban minden kapcsolódó forrás egyformán fontos és vizsgálatra érdemes, így a továbbiakban is fenntartjuk érdeklődésünket mindenki személyes megélése, élménye, tapasztalata iránt.
